Lafayette és Társa

Közünk van építészethez, zenéhez, másokhoz, másoknak hozzánk.  Úgy adódott, hogy egy bizonyos ideig elhagyjuk az országot. Utunk délnyugatra tart, beszámolóink északkeletre. Írásaink próbálják mindazt megörökíteni, amit a nézés és a látás között fedezünk fel. Azt a köztes teret, ami a látni véltek történése és felfogása között terül el. Kár is lenne azzal próbálkozni, hogy az információ eredeti valójában kerüljön olvasóink elé, ezért objektívjeinket, szíves engedelmükkel, nagylátószögű szubjektívekre cseréljük. Lesz szó építészetről, zenéről, másokról, rólunk. Szó eshet továbbá akkus flexről, a fűrészek Ferrarijáról, közlekedésről, építő- és életművészeti hóbortokról.

Az út

A feladat tehát a következő: juttassunk ki egy pár embert és egy fél pár kutyát Barcelonába, és mindazt a holmit, amit életvitelünk követel tőlünk. Ezek között olyan nem épp kompakt tárgyak is megtalálhatóak, mint a cselló vagy a biciklihez tartozó ebutánfutó!

Ha hosszú autóútra indulunk, saját magunk felkészítése mellett ne feledkezzünk meg a jármű felkészítéséről sem. Olajcsere, felnik centírozása, abroncsok ellenőrzése után körfűrészt, fúrógépet ragadtunk, és építettünk egy camperboxot. A camperbox egy olyan tünemény, amely lakóautói képességekkel ruház fel személyautókat. A miénkben akad gázfőző, munkapult, vízpumpa, 220V-os töltési lehetőség, higiéniai eszközök hada és egy kihajtható kétszemélyes ágy. A tetőre felraktunk egy síboxot, ezzel pedig el is készült a Európa-szelő szárazföldi anyahajó.

Az útra öt napot, négy éjszakát szántunk, nagy ívben kerülve a sietséget. Első állomásként a nem túl hosszú szlovén tengerpart talán legszebb csücskét, Piran városát céloztuk meg. Egy piráni vacsora után egy országgal arrébb, Triesztben szálltunk meg.

“Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás.”

E Márai Sándor-bölcselet hangzott fel a fejemben, mikor megpillantottam az olaszországi autópályadíjakat. Ennek erejével búcsút is vettünk a monoton száguldástól, és végig országutakon autóztunk. Mivel az ebédünket tengerparton szerettük volna elkölteni, egy gyors térképre pillantás után úgy gondoltuk, a közeli Lido di Jesolo erre kiváló helyszín. Jesolo szeptember végén azonban korántsem egy nyüzsgő itáliai városkának bizonyult, inkább tűnt egy Floridában játszódó posztapokaliptikus katasztrófafilm díszletének. A szezonvég kisöpörte az utcákat, csak úgy kongtak a fagylaltszínű hoteltornyok. Egyetlen emberrel találkozunk az utcán – ő magyarul beszélt. Tőle megtudtuk, melyik az egyetlen étterem a városban, ami még nyitva van. Itt sikerült megebédelni, minekután Fülöp, az eb végre a tengerbe vetette magát, hogy nedves bundájának illatával mámorítson minket a következő úton töltött órákban.

Sötétedés előtt megnyitottuk a Park4night nevű alkalmazást, amely rendkívül hasznos társ hasonszőrű utazóknak. Ezen a médiumon keresztül lakóautósok olyan helyeket osztanak meg, értékelnek és ajánlanak egymásnak, ahol éjjel meg lehet szállni járgányostul, sokszor egyéb, nomád életmódra szabott szolgáltatásokat is igénybe véve. A legígéretesebb találatunk egy Castelmassa nevű, Pó folyó menti település volt. Itt egy mindennel felszerelt, kivilágított parkolóban, már-már kempingben találtuk magunkat. Egy csomagtartóban főzött vacsora és két sör után isteni jól aludtunk a parton.

Továbbra is tartott az autópályabojkott, de mivel ezúttal az Alpokig akartunk eljutni, sok óra vezetés következett. A kocsiülésből leghamarabb egy Limone Piemonte melletti ódon tanyán szálltunk ki már sötétben, ahol egy hippi család sajátos vendégszeretetét élvezhettük.

Reggelre megtudtuk, hogy a hegyen átvezető utat, amin le akartunk jutni Monte-Carlo-ig, a napokban lezárták, ezért kerülnünk kell, Nizza irányába.

De hol van még Nizza?

Korán indultunk, a reggelit sietősen a kocsiban fogyasztottuk el, a kávézásnak azonban már megadtuk a módját. Elcsíptük a hegyi szerpentines utak egyik ritka parkolóhelyét, és az úttól nem messze heverészve az alpesi csendet csak a távoli tehéncsorda kolompkoncertje és a szörcsögő kotyogós szólója törte meg. Ezután sokkal energikusabban tudtunk drukkolni, hogy hős járművünk valahogy felvánszorogjon a 2300 méter magas csúcsra, még azelőtt, hogy a zuhanórepülésbe kezdett benzinszint-mutató lyukat ütne a skála alján. A gerincen átérve megkönnyebbülten sóhajtottunk, majd megkezdtük az ereszkedést, és folytattuk a fohászkodást a füstölő fékekért és Fülöp kutya gyomrának nyugalmáért. Kisvártatva a lejtők megnyugodtak, a hajtűk kiegyenesedtek, és még benzinkutat is találtunk. Nizza külvárosába kopogó szemekkel érkeztünk, és ismét szembesültünk a szieszta kegyetlen oldalával – ami a jelek szerint a francia Riviérán is felütötte a fejét –, nevezetesen, hogy délután két óra körül értetlenül néznek minket az éttermekben, amint étel iránt érdeklődünk, majd kedvesen elmondják, hogy a konyha zárva van. Végül annyira elfajult a helyzet, hogy egy BigMac menü és két sajtburger került a terített asztalt helyettesítő motorháztetőre.

Tapasztalt utazók örök igazsága, hogy egy hely megismeréséhez nem a turista látványosságokat kell keresni, hanem azt, amit és ahol a helyiek csinálnak. Nos, úgy gondoltuk, Nizzában mi is erre fogunk törekedni, és tágra nyitott szívvel ugrottunk bele a helyiek mindennapjának egy felejthetetlen részébe: a munka utáni dugóban araszolásba. Másfél óra alatt suhantunk át a városon. Kempingünket a Nizzától nem messze lévő Fréjusben, egy tengerparti parkolóhelyen állítottuk fel. Feküdtünk egy pokrócon, hallgattuk a hullámokat, mikor Fülöp kutya gyanúsan felkapta a fejét. Vendégeink érkeztek. Egy meglett vaddisznócsalád látogatott meg minket. Szerencsére korán jöttek, a vacsora még nem volt kész. Ez azonban cseppet sem zavarta őket. Amíg mi bemenekítettük Fülöpöt, majd magunkat az autóba, vendégeink önfeledten elfogyasztották a közeli kuka tartalmát. Olcsó trükkjeinkkel, mint például dudálás, villogás, kutya részről ugatás, kicsit sem tudtuk kizökkenteni őket a családi vacsora bűvöletéből. Később továbbálltak, immár teli gyomorral, így mi is elkezdhettük saját vacsoránkat.

Fréjustől a célt még 600 kilométer választja el, ezért úgy döntöttünk, a hátralévő szakaszon autópályázásra adjuk a fejünket. Az egész napos autózást csak az szakította meg, hogy – okulva eddigi hibáinkból – most végre a szieszta előtti utolsó negyedórában sikeresen megebédeltünk. Alkonyatra érkeztünk meg. Lehúztuk az ablakot, és beleszagoltunk a levegőbe. Barcelona. A város, ahol mindig történik valami.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!