Lafayette és Társa
De hol alszol Barcelonában? Az első nehézségek. Ifjú barátaink Barcelonában próbálnak választott mesterségükkel ismerkedni pár hónapot. Azt már tudjuk, milyen kalandok után jutottak el a városba. Még egy nizzai vaddisznótámadást is át kellett vészelniük. (A vaddisznóknak is.) Most pedig lakást keresnek. Spoiler. Nem egyszerű.
Mint vérbeli digitális bennszülöttek, már jóval indulás előtt beregisztráltunk az összes lakhelykereső internetes fórumba, és letöltöttük az összes albérletvadászó alkalmazást, ami a lakhatási kínálat bemutatására és az albérlő-tulajdonos összekötésére szolgál. Hónapokig tartó eredménytelen angol nyelvű emailezés után úgy döntöttünk, várunk a megérkezésig, és a hús-vér jelenlét meg a készpénzben fizetett kaució meggyőző erejében bízva, ügyünk előremozdulásában reménykedtünk.
A pár naposra tervezett átmeneti időszakot a szlovák származású Viktar lakásában kezdtük Barcelona egy olcsó külkerületében, Sant Adria de Bésosban. Viktar elegáns és családias házigazda volt, sosem kérdezősködött, és mindig hálóköntösben járkált. Ötven négyzetméteres panellakása bőven elég volt, hogy rajtunk, Fülöp kutyán és a saját barátnőjén (vagy édesanyján) kívül több más vendég számára is szállást biztosítson a folyosóról nyíló újabb és újabb helyiségekben. A limitált konyhahasználat étrendünket állandó pesztós tésztára kényszerítette.
Hamarosan rájöttünk, hogy nemhogy az angol nyelvű e-maileket nem olvassák el, de meglehetősen ritkás volt az angolul beszélő bérbeadó fél, ami újabb kihívások elé állította kezdő katalán nyelvtudásunkat. Egy praktikus szófordulatokkal, számokkal, a hét napjaival és fonetikusan leírt magas pénzösszegekkel telezsúfolt papír és egy beszédfelismerő-fordító program segítségével végül néhány nap után sikerült több találkát is megbeszélnünk a mindent ellepő ingatlanügynökökkel.
Rövid, de intenzív lakhelykeresési versenyfutásunk során betekintést nyerhettünk a barcelonai lakáspiac színes világába. Rögtön egy olyan ingatlanirodába botlottunk, amelynek az interneten teljesen más hívószavakkal hirdetett lakásairól kiderült, hogy valójában egyetlen típusú bérlő érdekli őket: az évek óta Spanyolországban élő és dolgozó, középkorú, egyedülálló, hosszú távra berendezkedő bérlő. Mióta a törvény elsősorban a bérlők jogait védi, az ingatlanosok nem átallnak szemtelen feltételeket és még szemtelenebb árakat szabni portékáiknak. Mivel semelyik kategóriát sem súroltuk, innen egy másik céghez irányítottak. Ez azonban olyan előkelő volt, hogy kétszer elsétáltunk előtte, és csak harmadszorra vettük észre – diákzseb-szabta látószögünk automatikusan kiszűrte a fölénk tornyosuló irodaházat. A titokzatos folyosók, puha szőnyegek, maguktól nyíló ajtók, tükörfalú liftek között egy ezeregyéjszaka meséiből ismerős, dúskeblű hölgy fogadott minket, aki lehengerlő kedvességgel mutatta be a cég egyetlen „olcsó” lakását, és őszinte szomorúsággal fogadta felismerésünket, hogy valószínűleg – nagyon eltévedtünk.
Az úri módhoz szokott, nyugdíjas ebünk okán a minél kevesebb lépcső volt a lakások egyik első kritériuma. Hogy miért éppen Barcelonetában folytattuk felfedező utunkat, ezek alapján nehezen megállapítható, ugyanis ezekben a halászok által épített keskeny házakban a közel függőleges lépcsőnek is alig jutott vállszélességnyi hely, a felvonó pedig igazi ritkaság. Így azonban szemtanúi lehettünk a világ legkisebb alapterületű liftjének, amelyet az amúgy is lehetetlenül szűk háromkarú lépcső közé sikerült bezsúfolniuk a leleményes építőknek. Egyedül a nyurga Lafayette fért be, ő is csak behúzott hassal, én pedig oldalazva követtem a fürge közel-keleti ingatlanügynököt a negyedik emeletre, hogy onnan nézhessünk rá a Földközi-tengerre, egy olyan lakásból, ahol aztán sosem fogunk lakni.
Még néhány rossz, de legalább drága lakás szemrevételezése után végre megtaláltuk a tökéletest. Földszint, jó környék, kedves ingatlanos, azonnali költözés. Ez utóbbi lassacskán kezdte fölülmúlni a többi szempontot, mert pár nap múlva munkába állunk, és már második éjszaka aludtunk egy újabb barcelonai airbnb-ben, amit feltételezéseink szerint úgy adott ki a húszéves házigazda, hogy a szülei valószínűleg nyaralni mehettek néhány hétre, és a helyzetből ítélve minden tisztítóeszközt is magukkal vittek. Az itt töltött utolsó éjszakán az előbb említett ideális lakás tízoldalas bérleti szerződését fordítottuk katalánról magyarra, majd visszaküldtük az ingatlanirodának, hogy ez így elfogadhatatlan. Az egyetlen megoldási javaslatuk az volt, hogy minden pénzünket utaljuk át a másnapi szerződéskötésig. Másnap szerződéskötés helyett autóba ültünk, és a hétvégét a legtöbb csillagos szállodában töltöttük a közeli szőlővidékeken.
Végül a közösség erejében bízva felkerestük Lafayette leendő munkahelyét, és engedélyt kértünk a főnöktől, hogy a gyárudvarra építhessünk magunknak egy kis lakódobozt. Kiváló ötlet, válaszolta, és helyette összekötött minket egy barátjával, akik egy ipari ingatlan hatodik emeletének felújításán és belakásán dolgoznak. Nemsokára hozzánk hasonló helyzetben lévők hatalmas hálózatában találtuk magunkat: olyan emberek közt, akik hamarabb ragadnak fúrót és fűrészt, hogy lakhellyé varázsoljanak elhagyatott épületeket, és hamarabb szerveznek maguknak lakóközösséget, mint hogy az ügynökök karmai közé bocsátkozzanak.
Az előző rész itt olvasható a kalandokról, benne a vaddisznótámadásról
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!