Hétköznapi turizmus

fotó: Ishan Loya/Unsplash

Tardos János

Lelki füleimmel hallom a kalauz sípjának hosszan elnyúló, szomorkás füttyét. Az idegenvezető kis hölgy a csinos piros topánkájával rövidet koppint: ez nekünk szól, hogy ne bambuljunk el a merész építészeti megoldások fotózása közben, ne fecserésszünk, koncentráljunk az ő kiválóan betanult, és valóban csak enyhén akcentusos kísérőszövegére, álljunk vissza a sorba.

Nem szokásom társasútra befizetni, de ezúttal nem volt más megoldás, ide egyéni meghívásos vízummal beutazni csak közeli hozzátartozók elhunyta alkalmával lehet, s így is hosszú hónapokba tellett, mire mindannyiunkat átvilágítottak, nincs-e ellenséges, hátsó szándékunk ezzel a turistaúttal kapcsolatban, nem akarunk-e áskálódni, bomlasztani, diverzálni. Valójában egy kicsit magam is elcsodálkoztam, hogy végül megfeleltem a szigorú elvárásoknak. Igaz, lehet, hogy velünk az átlagosnál némileg elnézőbbek voltak, végül is a legmagasabban fekvő luxustarifát fizettük be, de olyan is az ellátás, hogy panasz semmiképp sem lehet rá.

Már ideérkezésünk estéjén fényes velkám fogadást rendeztek a tiszteletünkre az egyik legelőkelőbb szállodában, s a házigazdák képviseletében néhány percre feltűnt maga a bíboros is a gyönyörű vérvörös palástjában. Igaz, végül nem fogyasztott semmit, de csoportunk vezetőivel szélesen mosolyogva lejattolt, aztán a tolmácsa sajnálkozva kimentette, mondván, hogy szívesen maradnának még, de hát ugye a kötelesség, az bizony ma este is elszólítja őket, hiába, az államügyek, meg hát a lelkek ápolása, s arra kért bennünket, hogy értsük meg.

Ami engem illet, dobáljanak meg kővel, de nem sokat értettem az egészből, hogy miért jött a bíboros, mit akart, s ha már itt volt, miért kellett elmennie olyan hamar. Ám az egyik, a szolgálatunkra kirendelt, amúgy szigorú tekintetű férfi megnyugtatólag a vállamra tette a kezét, s mondott valamit az ő nyelvükön, ami akár magyarázat is lehetett, ha észrevette szememben azt a pillanatnyi kis kérdőjelet, amit nem igazán sikerült eltitkolnom, amikor pillantásom a sebbel-lobbal távozó egyházi vezető bíborlóan fényes hátára tévedt.

Eme rövid közjátéktól eltekintve első esténk nagyszerűen sikerült, hamarosan a dúsan terített asztalok köré ültettek minket, mindenki előtt takaros névtábla mutatta, melyik az ő helye. Végül is szerencsém volt, mert kitűnő és vidám alkalmi asztaltársaságom díszhelyére a helyi önkormányzat egyik vezető beosztású tagját ültették, hogy evés-ivás közben is szórakoztasson minket, ellásson a legbelsőbb, már-már titkos információkkal, ami ennek a gyönyörű helynek a legintimebb ügyeit, hétköz- és ünnepnapjait illeti. A vezető igazán kedves pofa, ugyan már benne lehet a korban, de lelkesen evett és ivott velünk, és előtte még tósztot is mondott, melynek során röviden vázolta a hely évszázados történelmét, fényes múltját és még annál is csodálatosabb jelenét. Amennyire a tolmácsnő szavaiból kivettem, a fiatalkorában általa is átélt forradalomról beszélt, amelynek lánglelkű vezére ma is vezető pozícióban van, csak már ugye lehiggadt, s a békés építőmunkára, a lakosok jólétére koncentrál.

Az ünnepélyes szpícs egyáltalán nem volt hosszú, ami azt illeti, én előzőleg sokkal unalmasabbra számítottam. Végül felállva koccintottunk a környék híres, de amúgy szerintem kvázi ihatatlan nemzeti italával, valami sárga, enyhén alkoholos löttyel, s utána valami töményebbel szívesen elütöttem volna az ízét, de sajnos csak ásványvizet szolgáltak fel, langyosat, buborék nélkülit. A takaros ételsorral azonban nem volt semmi bibi – még szerencse, hogy az alatt a pár hónap alatt, míg a vízumra vártunk, alaposan utánaolvastam az itteni szokásoknak. Így – némelyik asztaltársammal ellentétben – én cseppet sem lepődtem meg a lófejlevesen, ami az első fogás volt, díszítésként csinos apró halszemecskék úsztak a tetején. Azután jött a pièce de résistance, ami a kis, nyomtatott menü szerint vadló-bélszín volt kapormártásban, sült vérrel és tormával. Errefelé a tormát ősi szokás szerint nem reszelik, mint nálunk, hanem karikára vágják, sőt a szakács – régi motoros, szakmája ötcsillagos mestere – még a tormakarikák szélét is kicifrázta, hogy a helység címerének egyik motívumát imitálja vele.

Nem mintha ez engem meglepett volna, hiszen erről is olvastam már, bár megvallom, nem hittem volna, hogy a valóságban ez így néz ki, az íze meg valóban szokatlannak tűnt. De én legalább belepiszkáltam, nem úgy, mint a jobbról mellém ültetett zöld kisestélyis nő, aki, úgy vélem, talán valamiféle víg özvegy lehet, mindenesetre tömpe, de végletekig kimanikűrözött ujjain rengeteg arany biszbaszt viselt. Mikor a tányérján lévő, amúgy csinosan elrendezett tartalmat meglátta, egy futó grimasz suhant át az arcán, majd szomorúan közölte, hogy valószínűleg meghűlhetett idefelé az úton, mert valahogy nincs étvágya. De nem baj, mert amúgy is vigyáznia kell a vonalaira – tette hozzá, ami kétségkívül nem üres kifogás volt, hanem első pillantásra is szembeszökő tény.

Ami engem illet, számomra nem volt csalódás a desszert sem, a messze földön híres szárazföldi moszattorta, rajta az itteni hagyományoknak megfelelő énekesmadár-láb díszítéssel, ami egy kis fantáziával kiadja a tájegység nevét – már persze annak, aki az itteni ábécét előzetesen hosszabban tanulmányozta, mint például én is. A tortácska láttán idősödő, de még meglehetősen csinos tolmácsnőnk is felsikkantott, és láttam rajta, hogy a legszívesebben tapsikálna, de nyilván miattunk, errefelé ritka vendégek miatt most erősen visszafogja magát, csak a szeme csillog, mint őszi eső után az első napfénysugár a gyár udvarán felfénylő olajos tócsában.

Az est elég kurtán-furcsán ért véget, mert néhányan még a moszattortával piszmogtak, amikor parancsszó harsant, s mindenkinek fel kellett állnia, hogy kettes sorokban a fegyveres, díszegyenruhás katonák sorfala között gyorsan a buszokba tereljenek minket. Hát igen, sajnos nem ebben a gyönyörű szállodában volt éjszakai szállásunk, hanem a város szélén egy meglehetősen lepukkant, jéghideg és rozsdás radiátorokkal felszerelt egykori munkásszállóban, tizenhatosával, emeletes ágyakon. Ami, tekintve az előzetesen ígért – és persze általunk már rég kifizetett – luxuskörülményeket, azért első látásra némileg lehangolónak tűnt. De hát ez van, ezt kell szeretni, végül is nem Amerikában vagyunk. Egyik-másik útitársunk, ahogy az még a rossz világítás mellett is feltűnt nekem, elhúzta a száját, hogy a mosdóban csak hidegvíz van, s angolvécé helyett nekünk kell vödörrel leöblíteni magunk után a toalettet – de hát ha egyszer errefelé ez a szokás, muszáj nekünk is valamennyire belátónak lennünk.

Én szerencsére kiválóan aludtam, nem zavart a megállás nélküli harákolás, ágynyikorgás, a panaszos köhintések. Ami viszont meglepett, az a hajnali ébresztő volt. Reggel ötkor, amikor kint még koromsötét volt, katonás, férfias parancsszavak hangzottak fel, a hálótermek előtti folyosón éles sípszó harsant, s öt percen belül sorakoznunk kellett, hogy a reflektoroktól élesen megvilágított udvarban reggeli tornához sorakozzunk. Ez a rövid testgyakorlás, megvallom, rám frissítőleg hatott, bár meglehetősen hiányoltam előtte vagy utána az általam megszokott erős kávét. Az a langyos, zavaros lötty, amit ehelyett reggeli címén feltálaltak nekünk, s amit állva kellett gyorsan felhörpintenünk, engem nem elégített ki. Úgy látszik, nagyon elpuhultam az utóbbi időben, és már nem tudok igazán örülni az élet apró ajándékainak sem. Legalábbis valami ilyesmit mormogott az orra alatt a valahonnan fitten előpattanó tolmácsnőnk, aki tegnap esti kiskosztümjét időközben terepszínű katonai gyakorlóruhára váltotta, s mintha ezzel korábbi, behízelgő modorát is valami nyersebbre, őszintébbre cserélte volna.

A szerző, amikor épp nem eszik moszattortát énekesmadár-lábbal (fotó: Bielik István)

A reggeli után ismét a lefüggönyözött ablakú buszokba tereltek minket, negyvenesével, megint csak a mogorván maguk elé meredő katonák sorfala között: mentünk megtekinteni a frissen átadott, a hely híres szülöttéről – s egyben a forradalom ma is élő legendájáról – elnevezett csodálatos, fűtött, műfüves futballstadiont, ahol a politikai nagygyűléseket is tartják.

Erről a stadionról csakis szuperlatívuszokban szabadna beszélni, s most először őszintén sajnálom, hogy ehhez az én tehetségem kevés. Építészetileg maga a csoda, befogadóképessége szinte határtalan – ezért is volt nekem furcsa, hogy állig felfegyverzett határőrök őrzik idomított farkaskutyáikkal. (Az állatok amúgy rendkívül okosak és barátságosak, ketten-ketten, ha láthatóan nem is túl könnyedén, de valahogyan visszatartották őket, s látogatásunk vége felé ezek a nemes állatok is kapiskálni kezdhették, hogy mi nem vagyunk diverzánsok, terroristák, mert már dühödt csaholásuk, korábbi hangos ugatásuk is alábbhagyott valamennyire.)

De a nap fénypontja még csak nem is a hipermodern, minden elképzelhető kényelmi berendezéssel ellátott stadion volt, hanem a vasútállomás.

Ezt érthető módon szintén erősen őrizték, hiszen az ördög nem alszik, s az ilyen stratégiai helyszínek még akkor is potenciális célpontok lehetnek, ha közel s távol sehol egy ellenség.

Fotó: Adrian Ra/Unsplash

Láttam én már életemben grandiózus pályaudvarokat, a Grand Centrált New Yorkban, a Hauptbahnhofot Berlinben, a Riminit Rómában, a Gare de l’Estet Párizsban vagy a Keletit Budapesten – de ehhez fogható ipari remekművet még soha. A csodálatos üvegkupola alatt százával keringtek a színpompás trópusi madarak, mindegyik egy-egy színes cérnaszálon függött, s őrjítő csicsergésük betöltötte a hatalmas teret, és persze ez zengett minden hangszóróból.

És az a patikatisztaság, ami ott fogadott minket! Sehol egy eldobott csikk, egy hangosabb megjegyzés, ne adj’ isten egy hadirokkant vagy egy kéregető, szerencsétlen alak. A peronokról szinte enni lehetett volna, a síneket meg – mint megtudtuk – naponta háromszor fényesítik, s valami átlátszó lakkal is bevonták, nehogy véletlenül oxidálódjanak.

Ennek a vasútállomásnak a kapacitása akár napi hárommillió utas is lehet, egyszerre hatvanhat hosszú szerelvényt képes fogadni, s ugyanannyit elindítani a világ bármely távoli tájéka felé. Meg is próbáltam magam elé képzelni ezt a nagyvilági sürgés-forgást, az útiláztól égő gyermeki tekinteteket, az induló vonatjukat elérni igyekvő, bőröndöt cipelő tömeget, a hosszú útról megérkező utazók megkönnyebbült pillantását, a hordárok és mindenféle vasúti emberek felelősségteljes igyekvését, hogy itt minden rendben menjen, klappoljon, percnyi késedelem és mindenféle másutt elkerülhetetlen úti kényelmetlenség nélkül.

De bármilyen szép és grandiózus is, a vasútállomás egyelőre nem üzemel, a sínek a kilométer hosszú peronok végén maguk is véget érnek. Ott kinn egy ma már nem termelő gyár koszos romjai állják útjukat, távolabb termőföldek, s azon kétrét görnyedt parasztok egyelik a marharépát, bármit jelentsen is ez.

Talán valami kínai hitel fulladhatott itt be, nem tudhatom, és kísérőink sem beszélnek erről. Különben is, a délelőtti program ezzel befejeződött, már indulunk is vissza a lefüggönyözött buszok felé.

Ma sajnos nem a díszes nagyszállóban, hanem a munkásszállón ebédelünk. Izgatottan várom, hogy ezúttal mit tálalnak fel nekünk.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!