Kerényi Kata
A vízköpők a 13. század körül jelentek meg az európai építészetben. Eredeti funkciójuk szerint elvezették a tetőről lecsorgó vizet, így a falakat közvetlenül nem érte nedvesség. A tető alól kihajló furcsa, groteszk szörnyek emellett egy másik fontos szerepet is betöltöttek: grimaszoló arcuk a hiedelem szerint segített távol tartani a gonoszt a helytől, amit őriztek.
A gótikus stílusú építészet a 18-19. században újra divatba jött Angliában és az Egyesült Államokban, így a vízköpők ismét megjelentek a neogótikus épületek homlokzatán. A szeszélyes időjárás azonban hamar kikezdte a szobrokat: a finoman kidolgozott arcvonások idővel elmosódtak, ahogy a víz, a szél és a hőmérsékleti ingadozások formálták a követ, amelyből készültek. Így a 20. és 21. században fontos feladattá vált a vízköpők restaurálása; esetleg, ha menthetetlennek bizonyultak, akkor új szoborral való helyettesítése. Néhány szobrász aprólékos pontossággal másolva az eredetit, annak tökéletes reprodukcióját hozta létre. Mások azonban úgy gondolták, hogy elszakadnak ettől az irányvonaltól, és saját koruk szörnyeit helyezik a rég letűnt idők lényeinek helyére.
Mivel az eredeti funkció megtartása is fontos volt, sok szobrocska olyan magasan van, hogy ha az ember nem tudja, mit keres, nem biztos, hogy észreveszi. Mégis, megéri egy kicsit nyakat tekergetni, esetleg egy távcsővel végigpásztázni néhány felújított neogótikus stílusú épület homlokzatát, mert nagy meglepetésekben lehet részünk. A Washington National Cathedral volt az egyik első épület, amelyen a 80-as években megjelentek a modern kor szellemében újraértelmezett vízköpők. Közülük a leghíresebb talán az, ami egy pályázat nyerteseként kerülhetett fel a katedrális homlokzatára: a National Geographic felhívására a 13 éves Christopher Rader győztes ötlete alapján a modern mitológia egyik főgonosza, Darth Vader születhetett újjá vízköpőként. A koncepció ugyanaz volt, mint annak idején a középkorban: egy ijesztő fantázialény, amely annyira félelmetes, hogy az ártó szellemek elkerülik az épületet.
Nem Darth Vader az egyetlen furcsa vízköpő ott. A Washington National Cathedralon összesen 112 szobrocska van, és köztük több olyan is akad, amelyek korunk félelmeire, bizonytalanságaira és aggodalmaira reflektálnak. Alkotójuk, Walter S. Arnold koncepciója szerint annyit tett csak, hogy a 13. századi gyökerekig visszanyúlva, a régi korok démonjait maiakkal helyettesítette. Így készülhetett el többek közt a rovarirtót tartó legyet vagy a térfigyelő kamerát ábrázoló szobor.
Arnold alkotásai Európában is felbukkannak. A salamancai katedrális felújítása után a látogatók döbbenten fedezték fel egy űrhajós figuráját a faragványok között. A szobrocska annyira természetesen illeszkedik a többi közé, hogy néhányan azonnal a középkori jövőbelátás csodájaként kezdték emlegetni – aztán persze hamar kiderült, hogy 1992-ben készült.
Furcsa, modern vízköpőkkel Franciaországban is találkozhatunk. Nantes-tól néhány kilométerre, Saint-Jean-de-Boiseau-ban van egy késő középkori kápolna, amely 1993-ban teljes felújításon esett át. Jean-Louis Boistel szobrász azt javasolta, hogy a szinte teljesen megsemmisült eredeti faragványokat úgy állítsák helyre, hogy a klasszikus archetípusokat modern, popkulturális megfelelőikkel helyettesítsék. A végeredmény kifejezetten merészre sikerült, és a helyi lakosok jó ideig idegenkedve szemlélték, ahogy Gizmo kedves és szörnyecske-változata szimbolizálja a bennünk egyszerre élő jót és gonoszt.
A fiatalabb generáció tagjai voltak végül azok, akiknek sikerült elfogadtatni szüleikkel és nagyszüleikkel a szokatlan megoldást. Az üzenet, amit ezek a szobrok hordoznak, végül is nem változott az évszázadok alatt. Ugyanazokkal az alapkérdésekkel foglalkoznak, mint a középkori alkotások. Csak a forma az, ami alkalmazkodott a korhoz, amelyben élünk.
Jó példa erre a windsori Szent György-kápolna „egér emberi füllel”-ábrázolása. A katolikus szakrális építészet egyfajta történelmi képeskönyvként is működött, amely megőrizte az utókor számára a középkori emberek életének fontos, furcsa vagy megrázó mozzanatait. Ez a szobor reflexió Charles Vacanti 1997-es genetikai kísérletére. Vacanti és munkatársa, Linda Griffith-Cima egy fehéregér génállományába emberi DNS-t ültetve az egér hátára emberi fület növesztettek. Kísérletük célja az volt, hogy olyan eljárást dolgozzanak ki, amellyel később akár transzplantálható testrészeket hozhatnak majd létre, de a közvélemény nem tudományos eredményként, hanem szakmai határátlépésként értékelte a végeredményt.
A Vacanti-egér a modern kor számára ugyanolyan szörny, mint a középkorban a félig emberi, félig állati alakú, démoni vízköpők. És ha valaki néhány száz év múlva egymás mellett látja őket, talán már nem is fogja érteni, mi köztük a különbség.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!