Pálfi Anna

Otthon. Ahol rólad szól minden tárgy. Ahol valamennyi bútor és berendezés téged szolgál. Élettér, a személyiséged megtestesülése. Van otthonod? Nem baj. Hátha emlékszel, hogyan tervezted, amikor még nem volt.

Valahogy úgy képzeli az ember, hogy egyszer csak hozzájut egy tetővel és falakkal határolt térhez. Kiböjtöli, megveszi, pláne felépíti. Egy ígéretesen neutrális térhez. Ez a tér a maga arctalanságában a lehetőségek tárháza: épp őrá várt, hogy felruházza mindennel, amitől otthonná, csakis az ő otthonává válik. Karaktert, egyediséget ad az addig kallódó semmilyenségnek. Az individuum, a teremtés koronája, ez a csúcsragadozó nyerésre áll. Határoz a falak színéről és textúrájáról, a világítás helyéről, a burkolatok fajtájáról, színéről és anyagáról, a berendezésről. Mint egy gyarmatosító: leigáz, saját képére alakítja a teret, amely engedelmesen asszisztál.

De van, hogy másképp alakul. A tér, amelybe – ma már teljesen érthetetlen okból, ám azóta is megkérdőjelezhetetlenül – beleszerettünk, ez a falakkal és tetővel határolt, romos bakonyi parasztház, nem volt semmilyen. Sőt nagyon is valamilyen volt. Pedig lakatlanul állt: talán három év is eltelt azóta, hogy egykori gazdái, egy idős özvegyasszony és az ő csekély értelmű felnőtt, de örök gyerek lánya, kimenekítették magukat innen. Feladták a harcot a csikorgó bakonyi téllel, a jeges karú kerekes kúttal, a vezetékes víz és – nyilván – fürdőszoba nélküli, dohos és kifűthetetlen kőházzal, meg a hatalmas kerttel. Az intézményesített ellátórendszerben leltek komfortra és megnyugvásra.

A házban alig maradtak tárgyak. Néhány dülöngélő szekrény, két szebb időket látott parasztágy, karnis, szakadt függöny, szentképek a falon és családiak a szekrényekben, az ágyban felhasadt szalmazsák. Pusztulat, amelyet egyszerűnek gondolnánk a negatív tartományból legalább a semlegesség nullpontjáig eltolni – de nem volt az.

Álltunk a térben, és roskadoztunk a súlya alatt. Harsogott belőle egy megrekedt élet, amelyet senki sem kísért le legalább a lejtő aljára. Minden a hiányokról árulkodott: a három rétegben felrajzszögezett újságpapírfalak a hidegről, a madárszaros füstös konyha a nyomorról, a pokrócokkal beszögezett belső ajtók és a raklapból állított füstterelők a felülkerekedni akaró női leleményről. Egyre csökkenő esélyekkel, de láthatóan igyekeztek a felszínen maradni. Aztán elfáradtak.

Ez volt a mi neutrálisnak legkevésbé sem mondható terünk, a leendő otthonunk. Gyönyörű volt, letaglózó, és határozottan valaki másé. Kétség sem fért hozzá: betolakodók vagyunk.

Kihajigálni mindent. Ez lett volna a leghatékonyabb stratégia ahhoz, hogy az előttünk álló, sokéves felújítás végén személyes otthonunknak érezhessük a bakonyi házat. Sikerülhetett volna, ha együtt megy a konténerbe a tucat és a személyes, a használhatatlan és a használható, a ruha, a tányér, a bútor. De ha megtorpansz, elvesztél. Beszippant a mások élete. Nem lett volna szabad gondolkodni. No meg érezni, amit a falak láttak. Mert akkor megtörik a bezsákolás lendülete: megáll a kézben a családi fotó (Jóska Bogánccsal), a hévízi képeslap (az idő remek), a gondosan eltett újság (meghalt Hruscsov). És a lélegzet is bent reked, ha megérzed, valami figyel. Semmiség! Csak egy korhadozó ágy végére odaültetett játék mackó.

Odaültetett – kidobhatatlan. Magát idekötött múlt. Mackó uralja a teret, játékszemmel pásztáz, kócbelsővel ítél. Szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy a ház, amelyet megvettünk: lakott. Mackó itthon van. Ő van itthon. Visszavárja a felnőtt kislányt, akinek talán meg is ígérték, hogy visszatérhet.

Békét kellett kötnünk vele, ha maradni akartunk. Mackó csendestársból idővel a felettesünk lett; üvegszemű szupervízió, teddiber ülnökség. Tom Hanks labdája a lakatlan szigeten. Városi kevélységünk, a cselekvő ember határtalan önbizalma elbomlóban. Lopakodva megváltozik minden. Pozíciónk meginog. Legjobb esetben is döntetlen.

A tulajdonlás ezen a ponton változik át szelíd közeledéssé. Minden feltörekvő tervünk javaslattá csitul, a döntések alkudozásokká, a beköltözés kéredzkedéssé. Semmi erőszak, csak amit a ház magába fogad. Megérzed, ha nem pártolja.

Így élünk Mackóval. Átmentünk minden értelmezhető múltat egy félig saját jelenbe. Őrizzük az ajtót, és a követ, amelyikkel kitámasztották. Az istálló bontott gerendái már a konyhai polcokat tartják. Visszahoztuk a jelenbe (Mackó alá) a parasztágyakat, szekrényt, vizes padot, asztalt, kredencet. Folytatunk egy vélelmezett életet, amely valakik számára ezen a helyen egykor folytathatatlanná vált. Így lett otthonunk. Nem egyéni otthon, sokkal inkább felvállalt átmenetiség egy otthonfolyamban. A személyesből kilépve, valami nagyobb egységbe kvártélyoztuk be magunkat. Társbérlők lettünk. Jól mondom, Mackó?

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!