Popper-történetek: Ringlispíl

Popper Péter a negyvenes években

Popper Gábor

Sokan laktak egy lakásban. Péter eleinte nem is értette, miért kellett nagy és kényelmes lakásukból villámgyorsan ide költözniük, ráadásul egy csomó idegen emberrel együtt. Az utóbbi időben úgy érezte, egy körhinta repíti mindenhova, s ő tehetetlenül ül a székben. Mindegyikük viselte a sárga csillagot, szemükben ott ült az értetlenség és a félelem. Mint riadt, fogságban lévő állatok, csak lopva néztek egymásra, mintha szégyellnék, hogy ilyen helyzetbe kerültek.

Aztán egy napon a Mama így szólt:

– Péterke, tedd bele ebbe a bőröndbe, ami a legfontosabb neked. Most egy ideig máshol fogsz lakni, legyen veled, amit szeretnél! – a Mama kedvesen megsimogatta fia fejét.

– Miért? Hova megyünk? – kérdezte Péter. Noha az utóbbi időben megszokta, hogy gyors és számára néha érthetetlen döntések születtek vele kapcsolatban, ez mégis meglepte.

– Most csak te mész, kisfiam – szólt a Mama.

– Én? Egyedül? Hova? – Péter – szólt közbe a Papa. – Most egy ideig nem leszel velünk. Nagy és okos fiú vagy: tudod, mi zajlik körülöttünk, ugye?

– Igen, Papa – sóhajtotta Péter. 

Valóban tudta. 11 éves volt, gondolkodása sokkal fejlettebb volt koránál. Tudta, hogy mindannyian zsidók, és azt is megértette, hogy valamiért most a zsidókat meg akarják ölni. Személy szerint őt is, és ezt igen nehezményezte. Gyűlölte a világot. Nem értette, mi bajuk velük. Számára a család, a rabbi nagyapával, a vallási közösséggel a béke és biztonság szigete volt. Jó volt közéjük tartozni. És a hatalmas Papa, aki mellett elképzelhetetlen volt bármi baj. „Sose félj, fiam, amíg engem látsz!” – mondta mindig a fiának, és ő sosem félt. Aztán egyszer, pár héttel ezelőtt, együtt sétáltak, és a Berlin térnél nyilas suhancok vették körül őket. Lelökték Apa kalapját, és az egyikük ököllel az arcába ütött. És a Papa csak állt, és nem ütött vissza. Aztán a suhancok odébbálltak, a Papa sóhajtva felvette kalapját a földről, és lassan továbbindult. Fiára rá sem nézett, feleslegesek voltak a szavak. Péter óvatosan megfogta apja kezét, úgy bandukoltak tovább. Péter ekkor értette meg, hogy a békés, rá is vigyázó világnak vége lett. Nem védi meg senki, csak önmagára számíthat. 

De eddig legalább a család biztonsága megvolt, és most úgy tűnik, ezt is elveszik tőle. Szédülni kezdett, mintha a körhintán ülne. 

– És hova kell mennem? – kérdezte a Papát.

– Pest mellé mész, kisfiam, egy kedves családhoz. Figyelj: mostantól te egy erdélyi menekült fiú vagy, akinek eltűntek a szülei. Megértetted? Református vagy. Itt vannak az új papírjaid, kérlek, tanuld meg az adataidat. Ha bárki kérdezi, ezeket kell mondanod, és ezeket a papírokat kell megmutatnod. Most erősnek kell lenned, fiam, remélem, hogy hamarosan újra együtt leszünk. Rendben?

– Igen, Papa. Igen, Mama – felelte halkan a kisfiú. 

Jó feje volt, néhány elolvasás után már fejből és gondolkodás nélkül tudta, ki is lett ő hirtelen: Szász Péter, születtem Székelyudvarhelyen, 1933-ban, anyám neve Kiss Rozália, apám neve Szász Levente, vallásom: református – mormolta papír nélkül maga elé. 

Az apa, aki itt már nagyapa – Popper Viktor, Popper Gábor (Popper Gábor archívumából)

A Kátai házaspár, akiknél Péter meghúzódott, barátságos emberek voltak. Nyugdíjasként egyszerű háztartást vezettek, szép családi házban laktak. Hamar megszerették a kisfiút, sajnálták, hogy menekülnie kellett Erdélyből, Péter is jól érezte magát velük, noha nem múlt el úgy nap, hogy ne gondolt volna szüleire. Segített a ház körüli munkákban, sokat olvasott, játszott a Bélával, a házőrző keverékkel. Még valaki lakott a házban, az egyik szobát egy bencés pap bérelte ki. Ritkán mozdult ki a szobájából, jóformán csak az étkezéseknél jelent meg, lehajtott fejjel imádkozott evés előtt. Kicsit félt ettől a mogorva, visszahúzódó férfitól, noha semmi oka nem volt rá. Egyik este mosakodni indult, ám elfelejtette bezárni a fürdőszoba ajtaját. Már javában tisztálkodott, amikor benyitott a szerzetes, és rámeredt Péter altestére.

– Te zsidó vagy? – kérdezte. Péterben meghűlt a vér. Vége, kiderül a hazugság, elviszik, megölik, és még a szüleit sem tudja értesíteni. Az ájulás határán volt, amikor a pap elnevette magát:

– Ne izgulj, fiam! Én sem bencés szerzetes vagyok, hanem a kisvárdai rabbi. Ugyanabban a cipőben járunk. De csss… egy szót sem a háziaknak! Ne félj, ha baj lenne, segítek. 

Péter úgy megkönnyebbült, hogy könnyek szöktek a szemébe. Befejezte a mosakodást, és mintha mi sem történt volna, ment vacsorázni. Ugyanúgy teltek a napok, de a cinkosság, a közös titok érzelmileg összekovácsolta a gyereket meg a rabbit. Néha távolról fegyverdörgést hallottak, ilyenkor Péter szíve hevesebben vert, legszívesebben a rabbi ölébe bújt volna.

Már a tél vége felé jártak, de a februári fagy még nem enyhült, amikor egyik délelőtt Péter éppen Bélát simogatta, amikor hallotta, hogy nyílik a kertkapu. 

Odafordult, és nem akart hinni a szemének: apja magasodott a kertkapuban! Rohanni kezdett a kavicsos úton. Apja lehajolt, és könnyedén felkapta a magasba, noha már ő sem volt éppen könnyű.

– Vége van, fiam, vége van! – suttogta még mindig magához szorítva őt.

Péter fel sem fogta, mit mondott az apja, csak olyan biztonságot érzett, mint nagyon régen. Apja letette a földre, kézen fogva bementek a házba, és együtt összecsomagolták kevés holmiját. Elbúcsúztak Kátaiéktól, akik bizony sírva köszöntek el Pétertől, mert igen megszerették. Péter bekopogott a rabbi szobájába, és búcsúzóul megölelték egymást, aztán apjával kéz a kézben ballagtak hazafelé. Villamos még nem járt, hosszú út állt előttük.

– Felejtsd el, fiam, az elmúlt heteket! – tanácsolta az apja. – Most már minden más lesz, hidd el nekem!

Péter hallgatott. „Elfelejteni? Hát hogy lehet elfelejteni ezt az egészet?. Ezt Apa sem gondolhatja komolyan!”

Ahogy némán bandukoltak egymás mellett, Péter rájött, hogy valami nagyon megváltozott benne. Azt érezte, elvették a gyerekkorát, felnőttet csináltak belőle pár hónap alatt. Már nem tud úgy nézni a világra, ahogy ezelőtt. Elszakították a családjától, meg akarták ölni, álnéven kellett léteznie – hogy lehetne ezt elfelejteni? Az egyik parancsolat azt mondja, ne hazudj, ne tanúzz hamisan. Hogy is van ez? Hiszen az elmúlt hetekben csak hazugságban élt! Hazudnia kellett azért, hogy életben maradhasson! Isten ezt eltűrte? Hát milyen Isten ez? Saját gondolataitól is megijedt. Eddig hűen követte a vallási előírásokat, volt bar micvója, eljárt apjával a zsinagógába, noha nem vezettek kóser háztartást, a vallás benne volt a mindennapjaikban. Ezek után hogyan tovább? Kiben, miben higgyen? Rájött: a jövőben csak saját magában bízhat, csak saját magára számíthat. Tizenkét évesen ezentúl úgy kell élnie, hogy egyedül van. Eldöntötte, soha nem fogja hagyni, hogy bárki miatt is félnie kelljen. Ahogy ezeket átgondolta, egyre inkább érezte az erőt, az elszántságot magában. Felpillantott apjára: erős vagy, apa, de én erősebb lettem nálad! – mondta nézésével. Apja lepillantott rá, és elmosolyodott.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!