Dési János
Kétféle rémálmom van, amikor is saját sikoltozásomra ébredek. Az egyikben újra behívnak katonának, a másikban hiába nyomkodom a telefonomat, az teljesen elsötétedett, semmit nem csinál.
Az analitikusom már rég elmagyarázta, ezek afféle „eltolásos álmok”, azaz valami mástól tartok, amit így fejezek ki. Hiszen itt nincs is hadsereg, de ha még volna is, erősen túlkorosnak számítanék. A másik, hogy a telefon nem romolhat el, hiszen azon van az ember egész élete.
Ez pont így volt. A vonatjegyeim, a repülőjegyem, a térkép, hogyan jutok ki az állomásra és hol kell átszállnom, az oltottsági igazolványom, amit itt mindenhol elkérnek a bejáratnál, és a bankkártyám mind-mind a telefonomon volt, amikor leejtettem. Nem magasról, csak a nahtkasztliról löktem le, ráadásául szőnyegre esett, nem is izgattam magam miatta. Míg észre nem vettem, hogy a képernyője keresztbe végigrepedt.
Reggel indulnom kell, a vonatjegyeim, a repjegy, a pénzem, a térképek – elővarázsolhatatlanok belőle. Először arra gondoltam, hogy én most ez álmodom, és mindjárt felébredek a sikításom hangjára. Aztán arra, hogy vagy ez meg sem történt, vagy visszatekerem egy picit az időt, és akkor majd nem verem le. Nem jött be egyik sem.
Nagyon kétségbeestem, és első gondolatom az volt, hogy felhívom az analitikusomat. Haha. De a telefon nem működik, és persze a számát sem tudom, hiszen az is ott ragadt benne.
Közben persze arra jutottam, hogy telefon nélkül is van élet, hiszen régen is valahogyan működött a világ, amikor még nem minden a telefonon volt. Ki kell nyomtatni például rögtön a jegyeket. Csak belépek a vasúttársaság meg a légitársaság honlapjára, és a portás kiprinteli nekem.
Izé. Csakhogy a jelszavakról fogalmam sincs – hiszen egy jelszókezelőben, a telefonomban őrzöm őket.
A portások mindent tudnak. Kérdeztem a szállodaportást, hol van a közelben telefonszerviz. Azt morogta oda, hogy nézzem meg a telefonomon, neki fogalma sincs. Amúgy – tette hozzá gyanakvóan –, nem akarom most kifizetni a számlámat, beleértve a minibár nyilván tetemes költségeit? Biztosítottam felőle, hogy reggel könnyedén megoldjuk ezt a dolgot, csak odaérintem a telefonomat a kártyaleolvasójához, és helló. Azt nem árultam el neki, hogy ezt ugyan érinthetem, és bár vannak nálam hagyományos plasztikkártyák is, de a telefonos appomban ezeknek a használatát befagyasztottam közbiztonsági okokból.
Végül rávettem, nézze meg, hol egy szerviz, az ő telefonján. Megnézte, megmondta. De hogy jutok oda? A Google Maps csodákra képes, kövessem azt, felelte, és nem volt több felvetésem. Ja, csak annyi, megkérdeztem még, van-e mosogatógépük, illetve lehet-e a számlát lemosogatni, mire azt felelte: haha.
Próbáltam az utcán felidézni, merre is kell mennem. Két sarokig szerintem egész jól csináltam, de ott kicsit elbizonytalanodtam. Kinéztem egy ártatlan külsejű leányt, és megkérdeztem, merre menjek tovább. Kivette a fülhallgatóját, amivel zenét hallgatott a telefonjáról, és bután nézett rám. Életében – húsz, huszonöt lehetett? – nem kérdeztek tőle még ilyet. Nem tudta eldönteni, hogy szemtelen fráter vagyok, aki efféle módon próbál csajozni, vagy egy szerencsétlen menekült a Marsról, akin lehetetlenség segíteni.
Bizonytalanul balra, aztán jobbra lengette a karját, közben fél szemmel a telefonját leste, ahol éppen egy bejövő videóhívás villogott. Felrémlett előttem, hogy a fák északi oldala szokott mohos lenni az indiános regényekben, ami nagyban segítette a tájékozódást a mobilok előtti korszakban. Fájdalom, de errefelé nem volt mohos fa. Ráadásul a növényhatározó appom is elvágva tőlem, amivel pedig simán felismerném a mohát és a páfrányt is. Ahogy a csillagokat is utoljára akkor néztem meg, mikor egy égboltot figyelő appot tesztelünk pár évvel ezelőtt. Pedig azok alapján még a vikingek is eljutottak Amerikába – telefon nélkül.
Foglaljuk össze a helyzetet! Itt vagyok egy idegen országban, ahol eddig úgy érttettem meg magam, hogy a telefonomon futó gépi fordítót használtam. Oké, egyszer reggelire tükörtojás helyett pekingi kacsa érkezett, de a magyar–olasz–kínai fordítás során kicsit torzult az információ. Nem tudok fizetni, nem találok oda sehova, nincsenek meg a holnapi jegyeim, és még felhívni sem tudok senkit segítségért, mert a telefonszámaimat sem érem el. Fejből pedig csak a nagymamámét tudom, akit pedig harminc éve nem hívhatok már.
Ekkor persze szembe jött egy telefonszerviz. A kedves vietnami lánynak elmutogattam, mi a probléma, mire ő elég jó angolsággal azt felelte, hogy köszi, megoldjuk. Még zárás előtt. Ha készen vagyunk, hívunk, hogy jöhetsz érte. Lediktálnád a számodat?
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!