Kácsor Zsolt

Az 1912-ben átadott Salgótarjáni Erőmű 2022 nyarán ünnepelte volna fennállásának 110. évfordulóját, de erre aligha kerül sor, hiszen már bontják. A magyar munkásosztály kihalt. Most a nyomai is odalesznek.

A nógrádi bányákat hajdan villamos árammal ellátó Salgótarjáni Erőmű diadalmas korszakok tanúja volt, egykori nagysága romjaiban is lenyűgöző.  Salgótarjántól négy kilométerre keletre található, a Ceredre vezető útkereszteződésben, a Zagyva folyó partján, amelynek felduzzasztott vize annak idején a hűtését szolgálta. Az ipari hűtés olyannyira jól sikerült, hogy mára mintha megdermedt volna a táj: a hűvösen szemerkélő, csöndes és kíméletlen esőben olyan látványosan áznak a fagyos romok, mintha nem is igaziak volnának, csak egy hollywoodi film díszletei. Pedig ez itt nem díszlet, hanem az elmúlt 110 év indusztriális valósága, amely évtizedeken át sok ezer embernek adott munkát és kenyeret, kiszámítható mindennapokat és szűkös, de tán reményteli jövőt: a salgói szénmedencében annak idején tíz- és tízezrek éltek a szénbányászatból.

A létesítményt 1912-ben adták át, amikor a magyar államfőt még I. Ferenc József császárnak és királynak hívták. Ki tudta még akkor, hogy két év múlva kirobban a világ addigi legnagyobb háborúja, amelyben oda fog veszni 600 ezer fiatal magyar ember?

Az államfőt már Horthy Miklósnak hívták, amikor 1929-ben, éppen 1929-ben adták át a korszak egyik legnagyobb jelentőségű villamosáram-beruházását: azt a Salgótarjántól Szolnokig húzódó, mintegy 130 kilométer hosszú távvezetéket, amely az Alföld településeit, a szolnoki, a jászsági és egyes Tisza-menti körzeteket látta el árammal – addigra ugyanis ezt a villamos erőművet már  az ország legnagyobb távvezetékhálózattal rendelkező villamostelepeként tartották számon. Igen, az átadás éppen 1929-ben volt, pillanatokkal a nagy gazdasági világválság előtt, amelynek során majd milliók és milliók veszítik el vagyonukat, megtakarításukat, mindenüket.

De hát a salgói medencében még volt szén, áramra pedig szüksége volt nemcsak a bányáknak, de a távvezetékbe bekötött településeknek is – úgyhogy az erőmű túlélte a nagy világgazdasági válságot is, hogy aztán újult erővel vágjon neki az 1940-es éveknek – de ki sejthette vajon 1940-ben, hogy négy év múlva itt kő kövön nem marad? Az erőművet ugyanis 1944 decemberében – amikor a magyar államfői poszton éppen Szálasi Ferenc és Miklós Béla osztozott – felrobbantották a visszavonuló német csapatok. De túlélte ezt is: a  világháború után újjáépült, és teljes gőzzel üzemelt. Az 1940-es évek második felére a salgótarjáni medence szénbányái már újra 12 ezer munkást foglalkoztattak a megyeszékhelyről és a megye számos településéről, az áramot pedig rendületlenül szolgáltatta tovább az erőmű, amely a tatabányai és a dorogi után az ország harmadik legnagyobb bányaerőműve volt. Csakhogy a szakemberek már ekkor tudták: régen elavult.

Salgótarjánban és környékén az idősebbek talán még mindig emlékeznek rá, hogy a szénbányák silány porszenével felfűtött erőmű kéményei ontották magukból azt a finom, fekete pernyét, ami lerakódott a bőrön, beette magát a tüdőbe, és olyan fekete hamuval borította be a közeli erdőségeket és szántókat, ami megölt mindent, ami zöld. De leállni nem lehetett: a világháború után összesen huszonöt szénbánya üzemelt a térségben, a szénből élt itt mindenki. Az erőműre szükség volt, hiszen még a bányákat egymással összekötú kisvasutak villanymozdonyai is innen kapták az áramot.

Csakhogy az 1970-es évekre a szénbányászat kezdett kimerülni, az erőművet át kellett állítani szénről olajra – hogy aztán „begyűrűzzön” hozzánk a „begyűrűzhetetlennek” hitt olajválság. Ami már előre jelezte az erőmű vesztét.

1992-ben már attól volt hangos az ország, hogy Salgótarjánban megtörtént a lehetetlen: a várost hőenergiával ellátó Nógrád Me­gyei Hőszolgáltató Vállalat csődbe ment, mert nem tudott fizetni az akkor még új cégnek számító  Mátrai Erőmű Rt-nek.

A salgótarjáni erőmű kihasználtsága az 1990-es évek elején már csak 50 százalékos volt, a dolgozók létszáma nem haladta meg a 160-at, az éves veszteség viszont elérte a 100 millió forintot. Akárcsak a magyar iparnak és összességében a magyar munkásosztálynak, az erőműnek végezetül a rendszerváltás adta meg a kegyelemdöfést: 1992-ben végleg bezárták. Azóta dermedten, fagyosan és némán  áll az időben és az időtlenségben egyszerre.

– Itt dolgozott az ükapám; itt dolgozott a dédapám; itt dolgozott a nagyapám; itt dolgozott az apám – hallom a helybeliektől, salgótarjáni, rónafalui és kisterenyei emberektől, de ezt az egy mondatot nem halljuk többé soha:

– Itt dolgozik a fiam.

A fiúk innen elmentek, és nem akarnak visszajönni. Az erőmű romjait egyedül Jézus Krisztus figyeli a kereszteződésben felállított feszületről, de őt meg olyan furcsán feszítették rá a keresztre, mintha a mozdulataival azt üzenné: legszívesebben felkapaszkodna inkább a környező fákra, hogy azután az ágakról leereszkedve elmenjen innen ő is. Egyelőre kitart még, a helyén van és figyeli a mozgást. Tán akkor fog végleg elrugaszkodni Salgótarjánból, ha a feszülete tetejére hegesztett bádoggalamb is elrepül. Ez lesz a jel az indulásra.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!