Ha megírom, egy kicsit belehasadok – Herczeg Szonja

Adamik Zsolt

Herczeg Szonja neve többfelől ismerős lehet: lassan háromkötetes író, újságíróként működik, emellett ezerrel nyomja a „bjútit”, ami egyfajta influenszeri lét, de ugyanakkor annak kiforgatása is – és e sorok írójának már festménye is van tőle.

Az idézeteket közreadó Citatum.hu-n hármat is találtam tőled: „A lelki dolgokat a test megbosszulja”, „A siker útja mások szívén keresztül vezet” és „Ha nem kötöd le az agyadat, fiam, bekúsznak a mihaszna gondolatok”.  Egyrészt, milyen a citatum.hu-n élő szerzőként szerepelni, másrészt, változtatnál-e bármelyiken?

Egyiket sem változtatnám meg, mert illettek az adott szereplőmhöz. Éppen ezért kedvencem sincs.

Újságíró vagy, regényt/novellát írsz, és – hiába csinálod annak a reciprokát – lassan egyfajta influenszerként is működsz. Melyik a munka, melyik a hobbi, melyik a játék?

Az újságírás és a felelős szerkesztés egyértelműen munka, mivel nagyrészt kötelező elemek vannak benne, plusz egy kötött – vagy szerkesztés esetén sokszor kötetlen – és hosszú munkaidő. Az írás a hobbim, illetve most éppen a festés, mert az írás most már lassan egy éve nem jön, de mindig kell valami, ami kitisztítja az agyamat egy munkanap után. A Facebook-oldalam pedig a játék, bár sokszor komoly témákról is beszélek, de szívesen teszem. Nem véletlen talán, hogy sokszor ugrál a követőszám, mert aki odajön egy vicces posztért, nem számít arra, hogy itt mentális betegségekről lesz szó vagy fordítva. Nyilván nem felelek meg egyetlen piaci profilnak sem.

A harmadik köteted jelenik meg hamarosan. Ha lehetőséged lenne rá, és beszélhetnél az elsőkönyves Szonjával, milyen tanácsot adnál neki?

Hogy már akkor is le kellett volna tojnia, mit gondolnak mások arról, amit csinál.

Szonja, az író mikor bújik elő? Melyik az az ideális helyzet, amikor írnod lehet?

Nincs”‘Szonja, az író”, ezt tudatosan tartom. Igazam is lett, rendelésre például nem tudok írni. Nemrég kértek fel egy komoly projektre, és mivel egy számomra nagyon kedvessé vált olvasóm tette, kivételesen igent mondtam, pedig sejthettem volna, hogy nem kellene. Pont azért, mert nem magamtól jött, hanem felkérésre. És az nekem a hobbimban nem megy. De végül önazonos tudtam maradni, és egy ponton túl kiszálltam a projektből, mert olyan irányba ment, ami nekem erőltetett volt. Már nekiülnöm a novellának is az volt, de ott még megpróbáltam.

Novella vagy regény? Melyik áll közelebb hozzád?

Egyértelműen a novella, bár a legújabb könyvem pont egy kisregény lett. De a rövidebb szövegek jönnek könnyebben, egy-egy pillanat vagy esemény megírása.

Az írásaidon elég vastag nagykabát a szociális érzékenység. Mi indít el benned egy novellát, hogy lesz az ötletből írás – egyáltalán, miből lesz az ötlet? Tudsz konkrét példát mondani?

Kedves, hogy ezt mondod, és örülök, hogy így látod. Sokaknak túl nyers a megfogalmazás és érzéketlennek is nevezték a novellákat, miközben én mindegyik megírásába egy kicsit belehasadok. A stílus direkt ilyen. Van, akinek bejön, és érti, miért ezt használom, van, akinek nem. És ez teljesen rendben van. Furcsa dolog ez. Egy hasonló példa: vannak azok, akik folyamatosan mondogatják, hogy szeretlek, de a tettekben megfontoltabbak, és vannak azok, akik nem tudják szavakkal kimondani, néha már-már bunkónak, távolságtartónak tűnnek, de ha úgy adódik, a gatyájukat is odaadják. Szeretném azt hinni, hogy utóbbi vagyok én. Mindamellett, rengeteg hibám van, képes vagyok figyelmetlen, tapintatlan vagy önző lenni.

Ha tudnám, mi indít el bennem egy novellát, akkor bármikor tudnék írni, de ez abszolút változó. Amikor éppen olyanom van, egy fél mondat, egy arc, egy helyzet, egy film, egy kép, bármi elindíthat egy sztorit, aminek aztán csak a gép elé ülve és írva tudom meg én magam is a végét, miközben írom.

Oké, de épp te használod a flow helyett a „belehasadás” kifejezést… mennyire misszió ez számodra?

Misszióm csak egy van: hogy egy kicsit megint helyrebillenjen az ingerküszöb. Hogy az átlagos, a mindennapi ne legyen gáz vagy unalmas. Hogy ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz. Hogy ne higgyük el, amit a közösségi oldalakon látunk.

Hogy az Insta-profil ne legyen döntő érv a nagy és általánosan kötelező boldogságindexben?

Úgy valahogy.

Nem rejtegeted azt, ami másoknál esetleg a szégyen kategórába tartozik – manapság valahogy mindenkinek ERŐSNEK kell mutatnia magát, vagy nemulass. Komoly küldetésed a betegségtudat fontosságának hangsúlyozása. Nem rejted véka alá, hogy magad is pánikbetegként éled a mindennapjaid.

Betegségtudatom nekem speciel van. De akad, aki nem kezeli a mentális zavart betegségként, én őket is megértem. Így aztán csak néha elmondom azt, hogy mi minden történik velem, ami a szorongásommal, pánikommal kapcsolatos, hogy ne érezze más se cikinek. De figyelek arra, hogy ne osztogassak „megoldásokat”. Szerintem, aki valóban ilyen zavarban szenved és nem „csak” egy trauma váltotta ki az állapotot, hanem hosszú ideje fennáll, családból hozza, annak ez egy életen át tartó dolog. Jobb, rosszabb periódusokkal és folyamatosan tanulandó, fejlesztendő kezelési módszerekkel.

Célom a mentális betegségek megértetése és elfogadása abban az esetben, amikor a tőle szenvedő, vele élő – fogalmazzunk úgy, ahogy jobban tetszik – nem bánt vele másokat. Ezt mindig igyekszem hangsúlyozni. Nem bújhatunk a mentális betegség mögé, de jó lenne az is, ha nagyobb empátiával fordulnának azok felé, akik mindent megtesznek, hogy ugyanúgy működjenek, mint egy „normális” ember.

És mit szólnak mindehhez az olvasók?

Az olvasóktól nagyon sok üzenetet kapok, a többség nem vállalja még egy lájkkal sem azt, hogy hasonló történt vele, hasonlóan él meg dolgokat, hasonlóan érez és a többi. De ez a mai világunkban nem lep meg és valószínűleg jobban is teszik, hogy nem teregetik így ki magukat. Mert a sok jó és megható üzenet mellett azért ez támadási felületet is ad, és azt tudni kell kezelni. Szerencsére ebben én már jó vagyok.

Kapálóztál az influenszer kifejezés ellen – mégis, akkor mi a bjuti? Hogy indult, kinek szól, honnan ez az erős irónia?

A bjuti és a támadások kezelése mind igazából egy pontból indult ki: az első könyvem előtti és utáni időszakból. Nálam akkor, 2015-2017 környékén jött el egy pozitív változás, akkor kezdtem el feldolgozni azt, ami addig történt velem, a családommal, az elég eseménydús életemmel. Az első könyvnél, pláne, ha egy neves kiadó adja ki, azt gondolod, hogy akkor talán most beüt valamiféle siker. És az esetek nagy részében, ahogyan nálam is, nem így történt. Amellett, hogy sok kedvező kritikát kaptam, és hazai viszonylatban rosszul sem fogyott a könyv, bár jól sem, a megszívlelendő tanácsok mellé elég sok durva, személyeskedő komment, beszólás is érkezett. Valószínűleg ez adta a löketet ahhoz, hogy elkezdjek másként élni, mint addig. Nem kívülről szerezni szeretetet, elfogadást, megbecsültséget. És akkor a Facebookon megmutattam a pőre valóságot a közösségi oldalakra általában posztolt álvalóságok helyett, amivel sokan azonosulni tudtak. És ez azóta, lassan 5-6 éve tart. A szerzői oldalamat is arra használom, hogy másokat megnevettessek, vagy együtt érezzek. Nekem ez sokkal nagyobb öröm, mint ha folyton a könyveimet vagy magamat promóznám.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!