Zsidók és arabok egymás költőit olvassák Jaffón

Jaffo Fotó: Snowscat/Unplash

Shiri Zsuzsa

Tavaly májusban, a gázai háború legújabb fordulójának idején, lángba borultak Izrael vegyes, zsidók és arabok lakta városai, köztük a Tel-Aviv déli részének számító Jaffó is. A zavargások után a Jaffón élő civilek összefogtak, hogy jobban megismerjék, megértsék egymást, s ehhez arab és héber költőket hívtak segítségül. A Grassroot megbékélési kezdeményezés egyik szervezője Ráchel Korazim, akinek túlélő szülei Magyarországról érkeztek akkor még Palesztinába, nem sokkal a második világháború után. 

Hogyan került kapcsolatba a Jaffón élő arab közösség tagjaival?

Még jóval a koronavírus-járvány előtt rábukkantam az interneten egy arab-izraeli költőnő, Ajat Abu Smesz két apró kötetére, és hamar rájöttem, hogy a szomszédságomban él, itt, Jaffón. Ajat 38 éves feminista palesztin költőnő, aki héberül ír. A szüleinek, s írástudatlan édesanyjának különösen fontos volt, hogy a lehető legjobb oktatást kapja, ezért francia iskolába íratták, ahol viszont meglehetősen gyönge volt az arab nyelv tanítása. Ajat úgy véli, nem tud elég jól arabul ahhoz, hogy verseket írjon azon a nyelven. Dolgozik rajta, de egyelőre héberül ír.

 Az interneten a művei fordításait is megtaláltam, és elkezdtem tanítani, mert izraeli irodalom oktatásával foglalkozom. Meghívtam egy Zoom-előadásomra a pandémia kitörése után, és barátok lettünk a Facebookon. Ott láttam, hogy van egy nagyszerű palesztin nőknek szentelt projektje is. Külön Facebook-oldalon gyűjti a példaértékű palesztin nők történeteit a két világháború közötti mandátum-kor óta. Emellett nagyon aktív palesztin körökben a nőket sújtó becsületgyilkosságok ügyében. 

 Joszi, a férjem, vezetési ismereteket tanít a jaffói főiskolán, és meghívta Ajatot előadni a nagyszerű nőkről. Ő ragaszkodott hozzá, hogy magával vigyen néhányat közülük. Így ismerkedtünk meg Szaffával. Fiatalabb a lányomnál, de sok mindenben az édesanyámra emlékeztet, például a hihetetlen teremtő, kezdeményező szellemében. Szociális munkás MA fokozattal, a Népjóléti Minisztériumnak dolgozott,  de otthagyta az állását, és létrehozott egy nonprofit szervezetet Hableány néven a jaffói nők számára. Mikor már jól működött, átadta valakinek, és La Jaffa néven egy új kulturális központot akart nyitni, de közbejött a járvány.

Talált egy épületet a jaffói piacon, gyönyörűen felújította. Elkezdett kulturális eseményeket, előadásokat szervezni elsősorban nők számára, de családi rendezvényeket is vállalt. Péntekenként a jaffói nők főzte palesztin ételeket árulnak ott, de korán kell érkezni, mert hamar elfogy minden.

Beszélgettünk, barátkoztunk, és akkor jött a járvány, majd a májusi zavargások Jaffón. Azt éreztük, hogy minden összeomlik. Addig úgy hittük, hogy tudunk együtt élni, egy lakónegyedben, normálisan, arabok és zsidók. 12 éve lakunk itt, részei vagyunk a dzsentrifikációnak, de nem érezzük magunkat telepesnek. Külön figyeltünk rá, hogy ezt a lakást ne araboktól vegyük, nem lakott itt előttünk senki, innen senkit sem kellett elköltöztetni miattunk. A szemközti maronita keresztény templom telke volt, akik eladták, cserébe kaptak az itt felépített lakásokból 3-4-et, melyeket eladtak, kiadnak. De ettől még részesei vagyunk Jaffó zsidósodási folyamatának, melyben drágulnak a helyi ingatlanok, s az arabok kénytelenek elköltözni Ramlébe, Lodba, Bat Jamba, Risonba és Holonba, mert itt már nem tudnak megfizetni egy lakást.

Rachel Korazim

Régebben nem voltak itt arab-zsidó közösségek?

Volt egy elődünk. Amikor a villamos építéséhez ki akarták vágni az öreg fákat a Jeruzsálem sétányon, akkor alakult egy zsidó-arab környezetvédő csoport, amely nem engedte a pusztítást. Vered Navon aktivistaként szervezte a fák megvédését. A korabeli fényképek szerint a 20-as, 30-as években a Jeruzsálem sétány csodálatos hely volt. Olyan, mint a közeli Tel-Avivban, a zsidók városában a Rotschild sétány. 1948-ig, a függetlenségi háborúig és Izrael kikiáltásáig nagyon jelentős városközpont volt Jaffóban színházakkal, szállodákkal, elegáns üzletekkel. Amikor a zsidók felépítették új városukat, Tel-Avivot, s benne a Rothschild utat, akkor Jaffó volt a minta számukra az akkor még nagyvárosias légkörével. Vered Navon alapos kutatómunkával dokumentált minden egykori épületet, és fotóalbumot jelentetett meg korabeli képekkel.

Mi történt a zavargások idején Jaffón?

A zavargások napjaiban senki sem beszélt senkivel, még mi, zsidók is éreztük a rendőri készültséget, korlátozásokat; bárhová mentünk, rendőrök faggattak, mit csinálunk. Az arabok meg különösen nagy feszültségben éltek. Az egyik arab barátunk fiát bevitték minden ok nélkül a rendőrségre, három hétig bent tartották, majd vádirat nélkül hazaengedték. Amikor néhány viharos nap után lenyugodtak a kedélyek, elkezdtük felhívni arab barátainkat, hogy megtudjuk, mi van velük. Telefonáltam Szaffának, aki azt mondta, éppen hívni akart, mert tenni kell valamit a kölcsönös gyűlölködés ellen.

Mit tud tenni két, költészettel, kultúrával foglalkozó nő?

 Szaffa eljött hozzám, és eldöntöttük, hogy csinálunk egy arab-zsidó találkozót. Meghirdettük a Facebookon, és olyan sokan jöttek el, hogy két csoportot kellett alakítanunk két helyiségben. Mindkét arab-zsidó csoportnak volt egy arab és egy zsidó moderátora, összesen négy nő. Nagyon feszült volt a beszélgetés, harag is volt, fájdalom is volt, de az emberek megnyíltak és odafigyeltek egymásra. Nem szóltak közbe, nem mondták meg a másiknak, hogy mit kéne gondolnia. Az volt a hangvétel, hogy nem akarjuk megváltoztatni a másikat, hanem meg akarjuk ismerni egymás szempontjait. A résztvevők beszéltek a haragjukról, a rendőrség viselkedéséről. Akkoriban sokan éreztük úgy, hogy nem lehet, hogy az uszítás, a rendőrség, a média kijelentései uralják a helyzetet, miszerint minden összeomlott, és nem élhetnek együtt zsidók és arabok. Itt is van garin hatorani (tórai mag): olyan emberek, akik telepesként költöznek az arab vagy vegyes lakónegyedekbe, de nem azért, hogy együtt éljenek arabokkal, hanem, hogy helyettük éljenek ott, kiszorítva az arabokat.

Felolvasás az egyik irodalmi találkozón

Lett folytatása a kezdeményezésnek?

A találkozó után elhatároztuk, hogy nem állunk le. Három projektet találtunk ki. Először is arab-zsidó irodalmi előadásokat. Aztán közös kirándulásokat, hiszen például Szaffa, aki egész életében Izraelben élt, még soha nem járt kibucban, mert az nem olyan hely, ahová arabok járnak. Ahogy a zsidók közül is nagyon kevesen voltak még a Negev-sivatag el nem ismert beduin településein. Tel-Aviv és Haifa között egykor 40 arab falu volt, amiből 1948 után kettő maradt. Olyan kirándulásokra gondoltunk, hogy együtt elmegyünk a zsidó Zikhron Jakovba, és a tőle néhány km-re lévő Dzsiszer Azarka arab faluba. Zikhron Jakov az egyik első olyan falu volt, melyet az Izrael földjére a 19. század végén visszatérő zsidók megalapítottak. Dzsiszer Azarka  szintén akkor alakult, a török szultán Szudánból betelepített muzulmánjai lakták, akiket a mocsarak lecsapolására hozatott ide az uroalkodó, mivel ők genetikai okokból nem kapták el a maláriát. Harmadikként egy olyan projektre gondoltunk, hogy arab és zsidó nők együtt főznek, megismertetve egymást a másik konyhájával.

Benyújtottuk pályázatainkat a tel-avivi városházára, ahol az irodalmi előadásokra adtak pénzt, mert ez volt a legegyszerűbb és a legolcsóbb. A kapott összeg három találkozóra volt elég. Először két költőnőt, aztán két férfi költőt, mindig zsidót és arabot hívtunk meg, mutattunk be. A harmadik alkalommal pedig ketten felolvastunk a haifai keresztény-arab Emile Habibi írásából. Ő 1996-ban meghalt, a kommunista párt képviseletében sok éven át a Kneszetben dolgozott, s mindmáig az egyetlen  Izrael-díjat elnyert arab irodalmár, ráadásul Jichák Samír, a Likud kormányzása idején kapta az elismerést. Arabul és héberül is felolvastuk a Nagbáról, az arabok 1948-49-es elmeneküléséről-elűzéséről szóló novellát, és utána csodálatos beszélgetés bontakozott ki. A történet  azt meséli el, hogy édesanyja vele maradt Haifán, miközben az arab ismerősök, rokonok távoztak, de egy idő után nem bírta a vágyakozást Damaszkuszba költözött kisebbik fia után, és utánament. 1949-1950-ben egy arab asszony számára ez csak egyirányú utazást jelenthetett, nem volt visszaút Izraelbe. Nagyon szomorú történet, de nincs benne gyilkosság, erőszak. Működött, s hatására az emberek beszélni kezdtek a saját szüleikről, nagyszüleikről; hogy mikor kezdtek, mikortól lehetett beszélni a családi tragédiájukról. Az 50-es, 60-as években még tilos volt, de a 70-es évektől otthon már nyíltan beszélgettek ilyesmikről. 

Mostanra elfogyott a pénzünk, de beadtunk újabb pályázatot, és addig is egy véletlenül kapott adományból tarthatunk még egy találkozót. Csepp a tengerben, de a tenger cseppekből áll.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.