Shiri Zsuzsa

Tavaly májusban, a gázai háború legújabb fordulójának idején, lángba borultak Izrael vegyes, zsidók és arabok lakta városai, köztük a Tel-Aviv déli részének számító Jaffó is. A zavargások után a Jaffón élő civilek összefogtak, hogy jobban megismerjék, megértsék egymást, s ehhez arab és héber költőket hívtak segítségül. A Grassroot megbékélési kezdeményezés egyik szervezője Ráchel Korazim, akinek túlélő szülei Magyarországról érkeztek akkor még Palesztinába, nem sokkal a második világháború után. 

Hogyan került kapcsolatba a Jaffón élő arab közösség tagjaival?

Még jóval a koronavírus-járvány előtt rábukkantam az interneten egy arab-izraeli költőnő, Ajat Abu Smesz két apró kötetére, és hamar rájöttem, hogy a szomszédságomban él, itt, Jaffón. Ajat 38 éves feminista palesztin költőnő, aki héberül ír. A szüleinek, s írástudatlan édesanyjának különösen fontos volt, hogy a lehető legjobb oktatást kapja, ezért francia iskolába íratták, ahol viszont meglehetősen gyönge volt az arab nyelv tanítása. Ajat úgy véli, nem tud elég jól arabul ahhoz, hogy verseket írjon azon a nyelven. Dolgozik rajta, de egyelőre héberül ír.

 Az interneten a művei fordításait is megtaláltam, és elkezdtem tanítani, mert izraeli irodalom oktatásával foglalkozom. Meghívtam egy Zoom-előadásomra a pandémia kitörése után, és barátok lettünk a Facebookon. Ott láttam, hogy van egy nagyszerű palesztin nőknek szentelt projektje is. Külön Facebook-oldalon gyűjti a példaértékű palesztin nők történeteit a két világháború közötti mandátum-kor óta. Emellett nagyon aktív palesztin körökben a nőket sújtó becsületgyilkosságok ügyében. 

 Joszi, a férjem, vezetési ismereteket tanít a jaffói főiskolán, és meghívta Ajatot előadni a nagyszerű nőkről. Ő ragaszkodott hozzá, hogy magával vigyen néhányat közülük. Így ismerkedtünk meg Szaffával. Fiatalabb a lányomnál, de sok mindenben az édesanyámra emlékeztet, például a hihetetlen teremtő, kezdeményező szellemében. Szociális munkás MA fokozattal, a Népjóléti Minisztériumnak dolgozott,  de otthagyta az állását, és létrehozott egy nonprofit szervezetet Hableány néven a jaffói nők számára. Mikor már jól működött, átadta valakinek, és La Jaffa néven egy új kulturális központot akart nyitni, de közbejött a járvány.

Talált egy épületet a jaffói piacon, gyönyörűen felújította. Elkezdett kulturális eseményeket, előadásokat szervezni elsősorban nők számára, de családi rendezvényeket is vállalt. Péntekenként a jaffói nők főzte palesztin ételeket árulnak ott, de korán kell érkezni, mert hamar elfogy minden.

Beszélgettünk, barátkoztunk, és akkor jött a járvány, majd a májusi zavargások Jaffón. Azt éreztük, hogy minden összeomlik. Addig úgy hittük, hogy tudunk együtt élni, egy lakónegyedben, normálisan, arabok és zsidók. 12 éve lakunk itt, részei vagyunk a dzsentrifikációnak, de nem érezzük magunkat telepesnek. Külön figyeltünk rá, hogy ezt a lakást ne araboktól vegyük, nem lakott itt előttünk senki, innen senkit sem kellett elköltöztetni miattunk. A szemközti maronita keresztény templom telke volt, akik eladták, cserébe kaptak az itt felépített lakásokból 3-4-et, melyeket eladtak, kiadnak. De ettől még részesei vagyunk Jaffó zsidósodási folyamatának, melyben drágulnak a helyi ingatlanok, s az arabok kénytelenek elköltözni Ramlébe, Lodba, Bat Jamba, Risonba és Holonba, mert itt már nem tudnak megfizetni egy lakást.

Régebben nem voltak itt arab-zsidó közösségek?

Volt egy elődünk. Amikor a villamos építéséhez ki akarták vágni az öreg fákat a Jeruzsálem sétányon, akkor alakult egy zsidó-arab környezetvédő csoport, amely nem engedte a pusztítást. Vered Navon aktivistaként szervezte a fák megvédését. A korabeli fényképek szerint a 20-as, 30-as években a Jeruzsálem sétány csodálatos hely volt. Olyan, mint a közeli Tel-Avivban, a zsidók városában a Rotschild sétány. 1948-ig, a függetlenségi háborúig és Izrael kikiáltásáig nagyon jelentős városközpont volt Jaffóban színházakkal, szállodákkal, elegáns üzletekkel. Amikor a zsidók felépítették új városukat, Tel-Avivot, s benne a Rothschild utat, akkor Jaffó volt a minta számukra az akkor még nagyvárosias légkörével. Vered Navon alapos kutatómunkával dokumentált minden egykori épületet, és fotóalbumot jelentetett meg korabeli képekkel.

Mi történt a zavargások idején Jaffón?

A zavargások napjaiban senki sem beszélt senkivel, még mi, zsidók is éreztük a rendőri készültséget, korlátozásokat; bárhová mentünk, rendőrök faggattak, mit csinálunk. Az arabok meg különösen nagy feszültségben éltek. Az egyik arab barátunk fiát bevitték minden ok nélkül a rendőrségre, három hétig bent tartották, majd vádirat nélkül hazaengedték. Amikor néhány viharos nap után lenyugodtak a kedélyek, elkezdtük felhívni arab barátainkat, hogy megtudjuk, mi van velük. Telefonáltam Szaffának, aki azt mondta, éppen hívni akart, mert tenni kell valamit a kölcsönös gyűlölködés ellen.

Mit tud tenni két, költészettel, kultúrával foglalkozó nő?

 Szaffa eljött hozzám, és eldöntöttük, hogy csinálunk egy arab-zsidó találkozót. Meghirdettük a Facebookon, és olyan sokan jöttek el, hogy két csoportot kellett alakítanunk két helyiségben. Mindkét arab-zsidó csoportnak volt egy arab és egy zsidó moderátora, összesen négy nő. Nagyon feszült volt a beszélgetés, harag is volt, fájdalom is volt, de az emberek megnyíltak és odafigyeltek egymásra. Nem szóltak közbe, nem mondták meg a másiknak, hogy mit kéne gondolnia. Az volt a hangvétel, hogy nem akarjuk megváltoztatni a másikat, hanem meg akarjuk ismerni egymás szempontjait. A résztvevők beszéltek a haragjukról, a rendőrség viselkedéséről. Akkoriban sokan éreztük úgy, hogy nem lehet, hogy az uszítás, a rendőrség, a média kijelentései uralják a helyzetet, miszerint minden összeomlott, és nem élhetnek együtt zsidók és arabok. Itt is van garin hatorani (tórai mag): olyan emberek, akik telepesként költöznek az arab vagy vegyes lakónegyedekbe, de nem azért, hogy együtt éljenek arabokkal, hanem, hogy helyettük éljenek ott, kiszorítva az arabokat.

Lett folytatása a kezdeményezésnek?

A találkozó után elhatároztuk, hogy nem állunk le. Három projektet találtunk ki. Először is arab-zsidó irodalmi előadásokat. Aztán közös kirándulásokat, hiszen például Szaffa, aki egész életében Izraelben élt, még soha nem járt kibucban, mert az nem olyan hely, ahová arabok járnak. Ahogy a zsidók közül is nagyon kevesen voltak még a Negev-sivatag el nem ismert beduin településein. Tel-Aviv és Haifa között egykor 40 arab falu volt, amiből 1948 után kettő maradt. Olyan kirándulásokra gondoltunk, hogy együtt elmegyünk a zsidó Zikhron Jakovba, és a tőle néhány km-re lévő Dzsiszer Azarka arab faluba. Zikhron Jakov az egyik első olyan falu volt, melyet az Izrael földjére a 19. század végén visszatérő zsidók megalapítottak. Dzsiszer Azarka  szintén akkor alakult, a török szultán Szudánból betelepített muzulmánjai lakták, akiket a mocsarak lecsapolására hozatott ide az uroalkodó, mivel ők genetikai okokból nem kapták el a maláriát. Harmadikként egy olyan projektre gondoltunk, hogy arab és zsidó nők együtt főznek, megismertetve egymást a másik konyhájával.

Benyújtottuk pályázatainkat a tel-avivi városházára, ahol az irodalmi előadásokra adtak pénzt, mert ez volt a legegyszerűbb és a legolcsóbb. A kapott összeg három találkozóra volt elég. Először két költőnőt, aztán két férfi költőt, mindig zsidót és arabot hívtunk meg, mutattunk be. A harmadik alkalommal pedig ketten felolvastunk a haifai keresztény-arab Emile Habibi írásából. Ő 1996-ban meghalt, a kommunista párt képviseletében sok éven át a Kneszetben dolgozott, s mindmáig az egyetlen  Izrael-díjat elnyert arab irodalmár, ráadásul Jichák Samír, a Likud kormányzása idején kapta az elismerést. Arabul és héberül is felolvastuk a Nagbáról, az arabok 1948-49-es elmeneküléséről-elűzéséről szóló novellát, és utána csodálatos beszélgetés bontakozott ki. A történet  azt meséli el, hogy édesanyja vele maradt Haifán, miközben az arab ismerősök, rokonok távoztak, de egy idő után nem bírta a vágyakozást Damaszkuszba költözött kisebbik fia után, és utánament. 1949-1950-ben egy arab asszony számára ez csak egyirányú utazást jelenthetett, nem volt visszaút Izraelbe. Nagyon szomorú történet, de nincs benne gyilkosság, erőszak. Működött, s hatására az emberek beszélni kezdtek a saját szüleikről, nagyszüleikről; hogy mikor kezdtek, mikortól lehetett beszélni a családi tragédiájukról. Az 50-es, 60-as években még tilos volt, de a 70-es évektől otthon már nyíltan beszélgettek ilyesmikről. 

Mostanra elfogyott a pénzünk, de beadtunk újabb pályázatot, és addig is egy véletlenül kapott adományból tarthatunk még egy találkozót. Csepp a tengerben, de a tenger cseppekből áll.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!