Kácsor Zsolt

Kárpátalján jártam önkéntesekkel, hogy élelmiszer-adományokat vigyünk a napról-napra egyre nehezebb élethelyzetbe kerülő helyieknek. Kezdenek kiürülni a boltok készletei, és amit még lehet kapni, az a duplájába kerül, mint három hete.  Beregszászban ismerkedtem meg egy rendkívüli nővel, Erikával, aki éjt-nappallá téve dolgozik a menekültekért – miközben kétgyermekes családanyaként ő is menekülni kényszerült.

Ilyen kedvesnek, előzékenynek és segítőkésznek még soha nem láttam az ukrán vámosokat és határőröket, mint március 10-én, csütörtökön, amikor a kis Corollámmal dugig felpakolva mentem át a magyar-ukrán határon. Tele volt az autó liszttel, tésztával, konzervekkel, s rengeteg étolajjal – ez utóbbiakat a vámos hölgy kiszúrta ugyan, s figyelmeztetett, hogy csak egy doboz étolajat vihetnék át, nálam pedig van úgy 24 darab. De csak legyintett: menjen, menjen.

Két autóval vittünk adományokat a helyieknek, akik napról-napra egyre súlyosabb helyzetbe kerülnek: a front még száz- és száz kilométerekre van tőlük, a háborús helyzet hatásait azonban természetesen már ők is érzik. Egyre több a hiánycikk a boltokban – főleg a tartós élelmiszerekből –, ami kapható, az viszont folyamatosan drágul. A kenyér kilója most majd’ kétszer annyiba kerül, mint egy hónapja: akkor 17 hrivnya volt, ma már 35-öt kérnek érte.

Beregszászban eléggé sokszor megfordultam az elmúlt harminc évben, és az utcákon soha ennyi embert nem láttam még. Elvileg ez egy kisváros, most azonban tömve van a Kelet-Ukrajnából érkezett menekültekkel. A sok szegény sorsú ember között – akiket onnan lehet megismerni, hogy két-három bőröndöt húzva igyekeznek nyugat felé – nagyon sok luxusautót is látni, a rendszámok alapján szinte mindegyik kijevi. Mintha Kárpátaljára költözött volna Kijev újgazdag rétege. Igaz, a luxusjárműveket jobbára nők vezetik, a hadköteles férfiak előtt ugyanis három út áll: a besorozást várják odahaza; vagy már be is vonultak; a harmadik lehetőség pedig a dezertálás.

A Beregszászi Zsidó Hitközség „irodájába” is viszünk élelmiszereket (ezek a Határtalan Kultúra Program jóvoltából gyűltek össze), és az irodát azért tettem idézőjelbe, mert valójában Goldberger Ilona – vagy ahogyan mindenki hívja: Ilonka néni – családi házában vagyunk. Évekig az ő férje volt a helyi hitközség elnöke, de őt már magához szólította az Örökkévaló – a hitközség székhelye pedig maradt a családi otthon. Ilonka néni kedvességére jellemző, hogy miután kipakoltunk, azt kérdezi tőlem, adhat-e ajándékba egy kis kóser kolbászt – mire a fejemet rázom: olyan nincs, hogy én innen élelmiszert vigyek el azoktól, akik a legjobban rászorulnak.

Itt, az adományok szétosztása közben ismerkedem meg Erikával, aki meglehetősen szerencsés géneket örökölhetett, mert első ránézésre alig nézem 30 évesnek. Aztán kiderül, hogy férjes asszony; kétgyermekes családanya; van három diplomája; Debrecenben szerzett PhD-fokozatot, s éppen most csinálja a második doktoriját; egy kárpátaljai alapítvány igazgatója; s ha ennyi még nem volna elég, az elmúlt hetekben ide-oda ingázott Magyarország és Kárpátalja között, hogy segítsen a menekülőknek. Mivel anyanyelvi szinten beszél a magyaron kívül ukránul és angolul, továbbá javarészt az oroszt is megérti, a hozzá forduló ukrajnai menekültek jó eséllyel szót értenek vele.

Azt a nevetséges kérdést nem teszem föl neki, hogy mi a véleménye a most dúló háborúról, de azt igen, hogy mit gondol, Kárpátalja a háború egyelőre nem látható befejezése után vajon milyen képet mutat majd. Mennyien mennek el, mennyien jönnek vissza, eléri-e ezt a térséget a háború?

Mire Erika azt mondja, hogy már a koronavírus-járvány is a padlóra küldte a térséget: a kovidot roppant módon megszenvedte Kárpátalja turizmusa, amit akár adatokkal is alá tudna támasztani, hiszen éppen abból írja a második doktoriját, hogy a kovid milyen hatással volt Kárpátalja turizmusára.

– De azt hiszem, a PhD-disszertációmat ki kell majd egészítenem egy új fejezettel – teszi hozzá keserű mosollyal –, ami azt mutatja be, hogy milyen hatást gyakorolt Kárpátaljára az orosz támadás. Azt már most látni, hogy nagyon sok család menekült el, s habár sokan nem végleges szándékkal távoztak külföldre, hallottam olyanokról, akik nem akarnak visszajönni, mert megtalálták a számításukat külföldön. Ami pedig a háborút illeti, iszonyatos belegondolni, hogy mit terveznek a politikusok odafönt: talán második Szíriát akarnak Ukrajnából csinálni?

De Erika tekintetében egy pillanatra sem látok sem riadalmat, sem kétségbeesést, sem tanácstalanságot. Nagyon erős asszonynak tűnik, aki minden helyzetben feltalálja magát. A két gyereke erőt ad neki, őket fel kell nevelnie, méghozzá nem arra, hogy a nagyhatalmak játszmáiban legyenek statiszták.

Szóba kerülnek azok a fiatalok is, akik most a fronton harcolnak Ukrajna függetlenségéért az oroszokkal. Erika azt mondja, Isten mentsen meg mindenkit attól, hogy háborús helyzetbe kerüljön; neki ugyanis volt egy tanítványa, aki 2014-ben kikerült a kelet-ukrajnai frontra, s úgy jött haza, hogy nem lehetett ráismerni.

– Képzelj magad elé egy vidám, tizennyolc éves fiút, aki az osztály mókamestere volt – idézi föl a diákja történetét. – 2014-ben kitalálta, hogy elmegy határőrnek, mert az eléggé kényelmes munka, ráadásul biztos fizetés. De pár hónapra rá kitört a kelet-ukrajnai konfliktus az oroszokkal, és a kárpátaljai határőrséget, így az én volt diákomat is kivezényelték a frontra. Egy évvel később találkoztunk újra, de ő köszönt rám, mert én nem ismertem meg. Akit én láttam, az egy megőszült, megráncosodott, legalább negyven évesnek kinéző ember volt, holott ez a diákom akkor nem volt több húsz évesnél. De a front teljesen tönkretette. Azt mondta, nappal ástak, hogy védelmi állásokat ássanak maguknak az ellenséges golyók ellen, éjszaka pedig lőttek mindenre, ami mozgott. Az oroszok ugyanis mindig éjszaka támadtak. A mieink nappal ástak, éjjel lőttek, nappal ástak, éjjel lőttek, ez így ment hónapokon át. Csoda, hogy ez a valaha vidám, húsz éves fiú beleőszült ebbe a szörnyűségbe?

Kérdem Erikától, hogy szerinte eljutnak-e az oroszok Kárpátaljáig, mire a fejét rázza. Szerinte akkor már olyan közel lennének a NATO-országokhoz, hogy ezt nem kockáztatják meg. De akár elérnek ide, akár nem, szerinte a kárpátaljai emberek a koronavírus és a mostani háború sokkját csak hosszú évek múlva heverik ki. Mármint, ha nem fajul odáig a helyzet, hogy Kárpátalja elnéptelenedik – a legújabb hírek szerint ugyanis Kijev lakossága már meg is feleződött.

Miután lerakjuk az adományokat Beregszászban és Kaszonyban, a lónyai határátkelőhöz indulunk, mert a hírek szerint ott gyorsan halad a sor. A hírek igazak: a sor tényleg gyorsan halad, de csak az ukrán oldalon. A senki földjén, azaz Ukrajna és Magyarország között több mint három és fél órát várunk az átjutásra. Várakozás közben vagy tucatnyian mennek el mellettünk: csomagokkal, bőröndökkel, gyalogosan igyekeznek Magyarországra, ami embert próbáló lehet, hiszen odakint nulla és egy fok között van a hőmérséklet – és a gyalogosok között gyerekek is vannak.

Csütörtökön este fél hétkor érünk az ukrán-magyar határra, és hajnal fél háromkor érünk haza Budapestre. De legalább van hová hazamenni, ezzel vigasztalom magam. Ukrajnában most van néhány millió ember, aki még nem tudja, hogy ha egyszer útnak indul, akkor hol hajtja le a fejét.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!