Egyelőre nem terült ki – interjú Hartay Csabával

Szöveg: Adamik Zsolt Fotó: Bach Máté

Szarvasi íróember, tehenészetben résztulajdonos, Körös-menti mesélő. Az 1977-ben született Hartay Csaba verseskötetei és regényei (például az Átkiáltani az őszbe (versek, Scolar, 2020) vagy a Lerepül a hülye fejetek (regény, Scolar, 2021) állandó toplistás darabok – ezen túl arról is kérdeztük, milyen a vidék íze, mi teszi a forradalmárt, és vajon a takarmányozási napló megírása után várható-e katarzis.

Ha Hartay Csaba kapcsán egy nagy gondolatbuborékba gyűjtenénk a tageket, akkor igen sokszínű lenne a betűhalmaz: író, költő, vidéki forradalmár, Körös-part, tehenészet, disznóvágás, gyerekkori pajtások, pálinkaillat. Direkt ez a sokszínű vállalás, vagy egyszerűen így alakult?

A legtöbb pálinka szerintem büdös. Annyi rossz pálinkát készítenek, és annyi ilyen borzalmas italba beleszalad az ember vendégségekben, és persze illik dicsérni, miközben öklendezel. Van persze kivétel is, azokra emlékszem szívesebben. Forradalmár? Óriási hőstett teljesen átlagos életet élni, korán reggel dolgozni járni, este kilenckor lefeküdni aludni. Nekem a forradalmár egy picivel többet vállal a merészebb dolgokból, nem tartanám magamat ilyennek, semmilyen oldalról. Sokszínű vállalás: szerintem valójában egy gyáva alak vagyok, aki csak azt írja, amit tud, amit begyakorolt, semmi kockázat, bele ne bukjak. Ez egyfelől biztonságos, másfelől meg ott van annak a lehetősége, hogy a maradék olvasóid is rád unnak. Most, mondjuk, pont egy olyan regényem vár megjelenésre, ami kilép ebből a „kompótzónából”. Gyilkos tizenévesek (idő)utazása a téma, semmi saját kamaszkor vagy hasonló.

Mennyire nehéz ma alapvetően „vidéki” írónak lenni? Egyáltalán: hogy lettél író?

Amikor a tükörbe nézek, nem írót látok, hanem egy karikás szemű, lassan középkorúvá váló fazont. A vidékiség pedig lehetne negatív jelző is, de nem érzem hátrányát, az internet miatt ennek egyre kevesebb jelentősége van. Szerencsére sosem kérdezik a szerkesztők, hogy uram, ön budapesti lakcímről küldi az e-mailt, vagy szarvasiról? Nem tudom, mitől lennék több, ha felcsapatnék autóval heti két alkalommal a fővárosba, hogy ott beüljek valami kávézóba, vagy nem tudom, hová, és bámuljak ki az ablakon. És akkor lehetne fejtegetni, hogy eléggé befogadott-e Budapest vagy még mindig nem. Ezek szerencsére számomra egyáltalán nem fontos dolgok, az más kérdés, hogy esetleg az irodalmi elit mit gondol rólam, de szerintem semmit. Érdekes ez is, kit tekintünk írónak. Megjelentek prózakötetei, regényei? Van legalább egy komolyabb szakmai díja? Sokan már úgy is írónak nevezik magukat, hogy van egy facebookos oldaluk, ahová időnként posztolnak.

Ha már Facebook-oldal: ugyebár neked is van egy. A Viharsarki Kattintós és a regényeid/verseid közönsége mennyire van átfedésben?

Meglepően jó kis átfedés alakult ki az elmúlt néhány évben. Mostanában pofátlanul használom a Viharsarki Kattintós felületét a szépirodalmi törekvéseim népszerűsítésére, és ami meglep, az az, hogy egyre többen reagálnak, szeretik, kommentelik, osztják ezeket a verseket, prózákat. Hülye lennék nem kihasználni a Facebook-Instagram adta előnyöket. Egy könyvkiadó akkor áldoz jelentősebb összegű szerzői reklámra, ha az a szerző eleve jóval ismertebb az átlagnál; de miért is kockáztatna? Egy sztáríróba fektetett reklámpénz nagyobb eséllyel többszörösen megtérül, míg olyan művet reklámozni, aminek kétséges a sikere, nem tuti befektetés. Sok szerzőnek a saját oldala az egyetlen reklámfelület.

Hogy néz ki egy napod? Kérdezem ezt annak az árnyékában, hogy neked a ház körüli munkák nem a sepregetésben merülnek ki.

A tehenészetben gyakorlatilag háttérmunkát végzek, irodista vagyok: egy cég összes adatszolgáltatási, banki, munkaügyi és kapcsolattartási dolgait kezelem napi szinten. Meg ami még közben jön. Nyilván résztulajdonosként én is körbejárom a telepet, érdekel, mi van az állatainkkal, hogy ették meg a takarmányt, milyen az alom, de nem tudok se fejni, se borjút itatni. Megvannak erre a megfelelő, szakképzett alkalmazottaink. Teljesen visszafogottan, munkával telnek a hétköznapjaim. Nincsenek ilyen művészi csavarok benne, hogy mondjuk éjjel kettőkor még ott virít a kövér fejem a monitor fényében, és kopogok a billentyűzeten.

Adódik a kérdés, hogy biztos bázis nélkül mennyire lehet ma írásból megélni.

Semennyire, nulla bevételi forrás. Sóra és paprikára elég, amit rászórsz a zsíros kenyérre. Más, elismertebb, sikeresebb szerző biztos jobban meg tud élni belőle, de ha a könyveid csak néhány száz példányban fogynak, és éves szinten van 8-10 folyóirat megjelenésed, az nevetséges tételekben mérhető csak.

Melyik a legfontosabb munkád? Melyik az, amelyik kapcsán azt érzed, hogy valóban téged határoz meg?

Ha írásra gondolunk, mindig a legutóbbi, amit befejeztem. A telepi munkáknál nincs ilyen, meg kell csinálni, le kell írni, le kell adni. Egy állatlétszám-számadás vagy egy takarmányozási napló megírása után nem várható katarzis.

Van a szarvasiságnak bármilyen előnye? Mi az az íz, amit semmi pénzért nem adnál fel a tűzhöz közelebbi Budapestért?

A helyi pacal íze.

A múlt boncolgatása, elmesélése nálad központi téma. Milyen volt a gyerekkorod, mi az a pont, ami meghatározza mai napig Hartay Csabát?

Jó buli volt, lakótelepen nőttem fel, sokat ökörködtünk, feszegettük a határainkat. De nem voltam vészesen rossz gyerek, semmi bűnözés vagy durvább dolgok. Valahogy mindig tudtuk, mi az, amitől még nem jönnek ki a rendőrök, de mégis elég merész húzás. Aztán persze olyan is volt, hogy kijöttek. Szerencsére nem lett komoly problémánk ezekből a csínytevésekből. Ilyen pontot viszont nem tudok mondani, ami meghatározza a mai énemet, ez inkább vonal, vonulat. Vagy, ha nagyon muszáj: Szeghalomra kerültem 16 évesen. Ott azért sok minden megváltozott. Kitörölhetetlen élményanyaggal gazdagodtam, ami a mai napig visszaköszön verseimben, prózáimban.

„Az igazságot akartam sátorként felállítani./De mindenkinek más irányból érkező szelek/adják az elferdített útmutatást.” Ezek a kedvenc Hartay-soraim. Neked ki adta az útmutatást, honnan jött az írásvágy, a megmutatkozásra való hajlam?

A már említett szeghalmi „törés” okozta ezt 1993-ban, akkoriban kezdtem el írogatni egy kockás füzetbe, beljebb kezdtem a sort és hamarabb hagytam abba – máris verseknek néztek ki ezek a szövegfoszlányok. Aztán Sárándi József segített sokat, ő a nyolcvanas évek elején az Új Forrás versrovatának szerkesztője is volt, amellett, hogy költő. Szinte semmit sem olvastam addig a néhány kötelezőn kívül, ő pedig ráébresztett az irodalomra, rengeteget köszönhetek neki.

Volt valami, amire vágytál, amit el akartál érni a hivatásodban, de beletört a bicskád?

Még egyelőre nem vágtak úgy pofán, hogy kiterüljek. Negatív kritikákat folyamatosan kap az ember, de hát élvezem az írást, alkotást, és ha valakinek nem tetszik, annak is megköszönöm, hogy egyáltalán olvasott tőlem valamit. Már ez is nagy szó, ha olvasnak legalább egy verset, egy oldal prózát tőlem, ennek is örülni tudok. Nincs ilyen igazából, hogy írni akartam egy ezer oldalas könyvet, és hat mondat után meguntam. Ez a regényírás nálam sosem tudatosan eltervezett és felépített feladatsor, ösztönösen dolgozom, ami számomra sosem volt munka, inkább egyfajta kilépés a hétköznapokból, utazás, kirándulás akár a múltamba, akár más életébe.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.