Kácsor Zsolt: Régen itt a virágok vigyázzban álltak

Kácsor Zsolt

Fotók: Bielik István

A Bükk déli lábain túl, de a magyar Alföldön még éppen innen, a nagy puszta északi határán fekvő Mezőtárkány községben vagyunk, s az olvasó joggal kérdezheti, hogy miért. Azért, mert újabban ugyanezt kérdezi magától sok helybéli is. 

Mezőtárkány Heves megyében van, Egertől 25 kilométerre délre, alig tíz perc autózásra az M3 autópálya füzesabonyi leágazójától. Habár egri születésű vagyok, és Egerben is éltem 28 éves koromig, Mezőtárkányról túl sok emlékem nem volt, mármint azon kívül, amit ezen a tájon valaha mindenki tudott erről a faluról: nevezetesen, hogy itt élt a híres halottlátó asszony, Juhász Imréné, akinek egyszer állítólag még maga I. Ferenc József osztrák császár és magyar király szelleme is megjelent. A halottlátó asszonyt megkérdezték, hogy miről beszélgetett Őfelségével, mire azt válaszolta, hogy Őfelsége a híres hun királynak, Attilának a sírja felől tudakozódott nála. Erre kénytelen volt megidézni Árpád fejedelem szellemét, hátha ő felvilágosítással szolgálhat I. Ferenc József császár és király számára, ám csalódnia kellett: Árpád fejedelem közölte Juhász Imrénével, hogy tilos elárulnia Attila király sírjának helyét. 

Ha Attila királyt magára hagyjuk, s ugrunk egy nagyot az időben, akkor máris a XX. század első felében találjuk magunkat, amikor Mezőtárkány a virágkorát élte. Egy helytörténeti anyag szerint, amelyet a község honlapján találtam, ekkoriban a települést több mint 3500-an lakták (most 1600 körül van a lélekszám), s mivel a falu lakói ősidők óta mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak, lakott Mezőtárkányban csaknem 500 önálló parasztgazda, több mint 1000 mezőgazdasági munkás és úgy 150 cseléd. Főleg gabonát termesztettek (búzát, árpát, rozsot, zabot), ezen kívül krumplit, cukorrépát, takarmányrépát és hüvelyeseket. Az egyházmegyei Takarékpénztár hengermalma számított a legnagyobb üzemnek (ennek magtára még ma is megvan, igaz, kissé romosan), továbbá működött itt harminc kisiparos, köztük 6 szabó, 6 szatócs, 5 kovács, 4 csizmadia, 3 asztalos, 3 cipész, 2 ács, 1 borbély,  1 bádogos és 1 kötélgyártó. Ami pedig a mezőgazdaságot illeti, volt a faluban 7 marha- és 3 takarmánykereskedő.  Volt helyben vasútállomás, távírda és posta is.

A múlt század közepén az erőszakos szövetkezetesítés felszámolta az önálló parasztgazdaságokat. Itt is létrejött egy helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet, az Aranykalász, és nagyjából éppen addig állt fönn, míg maga a rendszer. 

Az 1990-es éveket már egy barátom elbeszéléséből ismerem, aki nagyjából 30 éve jár ide, egy itt élő egykori iskolatársához, s valaha csodákat mesélt erről a helyről. „Nagy élet folyt” – mondta a barátom, ami alatt azt értette, hogy annak idején nemcsak számos kocsma működött itt, hanem Mezőtárkányban volt egy vendéglő is, ahol isteni rántott húsokat ettek. Ez a barátom mesélte, hogy újabban a régi Mezőtárkányra rá sem lehet ismerni. Nem az bántja leginkább, hogy az egykori remek vendéglő megszűnt, és a kocsmákból is csak egy-kettő maradt, hanem az, hogy egyre több egykori parasztporta udvarát veri fel a gaz és lepi el a szemét. 

Pár hónapja ezt a saját szememmel is megtapasztaltam, mert venni akartam egy kis falusi házat afféle nyugalmas alkotóháznak. Ki is néztem egy belülről gyönyörűen felújított házikót Mezőtárkányban, de amikor odaautóztam, hogy megnézzem, közöltem a rám váró emberrel, hogy bocsánat, de azok alapján, amit az utcában láttam, a házba már be sem megyek, felesleges, úgysem veszem meg.

Hogy mit láttam az utcában? 

Azt, amit fotóriporter kollégámmal a múlt héten: az egri barátomnak igaza volt, Mezőtárkányban valóban furcsa folyamat kezdődött. Nem is a szegénység jelent meg itt, hanem a nyomor. Tudom, most vannak olvasók, akik látatlanban máris egy „cigánysorra” gondolnak, de ilyesmiről szó sincs. Itt nincsenek olyan, a többségi társadalom által párialétre ítélt, s emiatt szerencsétlen sorsú, nincstelen cigányok által lakott utcák, mint amilyeneket több borsodi vagy szabolcsi faluban látni. 

Mezőtárkányban azt a fura jelenséget tapasztalni, hogy a gondozott, ápolt udvarral rendelkező, rendben tartott házak közé ékelődik be néhány olyan porta, amelyik sajnos leginkább szeméttelepre hasonlít. 

Egy helyi asszony – aki azt mondja, hogy neki már a dédszülei is mezőtárkányiak voltak, így ő is ízig-vérig mezőtárkányinak vallja magát – ottjártunkkor azt mondta erről: „Fáj a szívem a faluért, mert régen itt a virágok vigyázzban álltak, most meg csak körül kell nézni, mintha egy hulladéklerakóban laknánk”. 

A helyzet a mi szemünkkel nézve nem ennyire rettenetes, nem hulladéklerakónak látjuk a falut, ugyanis a mi idegen, távoli tekintetünk igenis felfedezi Mezőtárkány egykori szépségének nyomait. A házak zöme nem unalmas Kádár-kocka, hanem szép verandás ház, ahol a magasított alapzatú verandát négyzetes téglaoszlopok határolják. De ami az említett „hulladéklerakót” illeti, ebben is van valami: tucatjával láttunk olyan házakat, amelyekre az ember azt mondaná, hogy már biztosan bontják – holott laknak bennük. Erre az utal, hogy a kommunális szemetet a romos házak lakói nem kukába gyűjtik, hanem az udvaron halmozzák fel. Nyilvánvaló az ok: nincsen pénzük arra, hogy szemétdíjat fizessenek, pedig a faluban van hulladékgyűjtés, sok ház előtt látni a hulladékgyűjtő autóra váró kukákat. 

De mi történt itt? Mi az oka annak, hogy egyre több porta olyan igénytelen képet fest, hogy az embernek kedve sincs ránézni? Mi az oka annak, hogy több házon deszkák helyettesítik az üvegablakokat, és mindenféle lim-lomból tákolt, hulladéklécekből összeállított „kerítés” jelöli a birtokhatárt?

A helyiek szerint mindez azért történik, mert Egerből, továbbá Ózd környékéről költöztek ide szegény családok. Csak arra futja a pénzükből, hogy a romos állapotba került üres házakat megvegyék, de arra már nem, hogy fel is újítsák. A szóban forgó házak azért váltak üressé, mert a falu lassan elöregszik: a házakból kihalnak az öregek, s mivel a gyerekeik már régen másutt laknak, s eszük ágában sincs visszaköltözni, inkább eladják a megörökölt házat, semmint pénzt öljenek a felújításukba. 

Pedig ez a falu ígéretes lehetőségeket rejt magában: az M3 autópálya közelsége idevonzhatná a befektetőket – feltéve persze, ha volna mibe befektetni. De Mezőtárkány nem járt olyan szerencsével, mint az autópálya túloldalán fekvő Maklár, ahol megtelepedett a Stühmer-gyár, sőt, még egy Bosch-üzem is létesült. 

Nem egy elátkozott hely ez a Mezőtárkány, csak momentán rossz passzban van. Ezt abból a beszélgetésből szűrjük le, amit az egyik artézi forrásnál folytatunk, amelynek a vize igencsak jó minőségű lehet, hiszen alig negyedóra leforgása alatt két autós és egy biciklis is erre fordul nagy műanyag kannákkal, hogy vizet vételezzen. 

– Minek költsek ásványvízre, ha itt ingyen jön a földből? Nagyon jó ez a víz, és nézzék csak meg, milyen szép kis fatetőt ácsoltak föléje – ezt egy hetven körüli férfi mondja, akihez éppen azért léptünk oda, mert láttuk, hogy „tankol”. 

Kiderült, hogy annak idején sofőrként dolgozott a helyi Aranykalász TSZ-ben, de már évek óta nyugdíjas, és többek között azzal foglalja el magát, hogy hetente elbiciklizik ide a falu másik végéről, hogy az artézi kút vizét hazavihesse. Ő is megerősíti az említett barátom szavait arról, hogy itt „nagy élet folyt”, tőle azt is megtudjuk, hogy a hőskorban összesen 5 kocsma volt itt, ami nagy szó egy ilyen kis faluban. A vendéglőre is emlékszik, igaz, a neve nem jut az eszébe. Viszont eszébe jut az a szó, hogy fosóhomok. 

Először azt hisszük, rosszuk értjük, de nem, tényleg fosóhomokot mondott, s ezen a terminus technicuson alaposan meglepődünk. Kiderül, hogy azért jár ide a falu másik végéről, mert az ő lakhelyéhez közel is fúrtak egy artézi kutat annak idején, de kúttisztítás közben elsörözték az időt a melósok, és mire feleszméltek, már nem víz jött a kútból, hanem: fosóhomok. Ami – ha jól értjük – folyós állagú sár lehet, erről kapta a kifejező nevét.

Miközben beszélgetünk, újabb autó parkol le a kút közelében, s látjuk, hogy annak az utasai is kannákkal kászálódnak kifelé. 

– Látják, hogy milyen jó a mezőtárkányi víz? – int az újonnan érkezők felé az egykori TSZ-sofőr. – Ezek itt füzesabonyiak, és még ők is ide járnak vízért.

Magukra hagyjuk őket, hadd „tankoljanak” – majd a falu határában megállunk még pár percre, mert meglátunk egy szépséges, hófehérre mázolt, kör alakú, Árpád-kori templomra hasonlító kápolnafélét. Hogy pontosan mi ez, nem tudjuk, de egyházi építmény lehet, mert kereszt van a tetején.

Meg egy olajos hordó a hozzá vezető földút elején. Nem értjük, hogy miért van itt egy olajos hordó. Először felrémlik bennünk, hogy ez tán valamiféle indusztriális installáció, mert hiszen a hordó kör alakú széle éppen a templom szabályos kört alkotó alaprajzát idézi meg. 

– Nagy ötlet – mondom, mire a fotós kolléga, akinek van szeme a valóságra, lehűti a kedvemet:

– Ezt itt azért tették ide, hogy ne tudjanak a templomig hajtani az autók.

Igaza lehet, ismerem el magamban, s amikor belenézek a hordóba, már tudom is, hogy igen, tényleg erről lehet szó. Hiszen ebben a hordóban sem vigyázzban állnak a növények immár. 

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!