Nem voltam szabadsághős, csak leveleket írtam

Tardos János

Ádám Péterrel az első közös témánk a párizsi utcaképek szeretete volt, meg az ifjúkori franciaországi emlékek. Tipikus Facebook-ismeretség. Ő idén lesz 76, foglalkozására nézve műfordító és újságíró. Lefordított vagy húsz könyvet, írt egy francia kulturális szótárt, és van egy könyve a francia politikai intézményekről.

Korábban csak annyit tudtam rólad, hogy 1969-ben kirúgtak az ELTE bölcsészkaráról, ahol francia-magyar szakos középiskolai tanárnak készültél. Hogy történt?

1967 őszén egyéves ösztöndíjjal a közép-franciaországi Poitiers-ba kerültem, aztán az első év után kaptam egy második ösztöndíjat is, de ennek elfogadására már otthonról nem adtak engedélyt, Sőt, 1968 végén a párizsi magyar nagykövetség felszólított, hogy azonnal menjek haza. 1969 legelején vissza is jöttem.

Úgy emlékszem, hazajövetelem másnapján már a Gyorskocsi utcában aludtam. De nem otthonról vittek el: először berendeltek reggel kilencre a Rudas László utcai útlevélosztályra, ott várakoztattak késő délutánig, aztán stílusosan egy fekete autóval átvittek a Gyorskocsi utcába. A földszinten közölték: tudomásukra jutott, hogy a prágai események kapcsán olyasmiket írtam a hazaküldött levelekben, amik nem egyeznek meg a Magyar Kommunista Párt hivatalos állásfoglalásával.

Nem értettem, hogy ez miért baj, mondtam is, hogy nem vagyok párttag. Erre a kihallgatótiszt elővette a btk-t, és megmutatta az izgatással kapcsolatos paragrafust. Csak néztem. Aztán bevittek egy öltözőbe, ott le kellett vetnem a ruhám, adtak valami göncöt, és már éjfél is elmúlt, mire felvittek az emeletre. A cellában, aminek az ajtaját kinyitották, két priccs volt, a másikon már aludt valaki, de jöttömre felébredt, és miután ránk zárták a cella ajtaját, szertartásosan bemutatkozott. Pór György volt. Azt hiszem, akkor már hallottam róla, de addig személyesen nem ismertük egymást.

Gondolatbűnözés, de rég ízlelgettem ezt a szót! Szóval Poitiers-ből, a szabadság, egyenlőség és testvériség városából hazaírogattál leveleket, amelyekben – gondolom én – kifejtetted nézeteidet a Dubček-féle társadalmi kísérletről, a prágai tavaszról, a Brezsnyev-doktrínáról és mondjuk, az 1968-as párizsi diákfelkelésről? A fiatalabb olvasók kedvéért esetleg vissza tudsz emlékezni egynémely korabeli téveszmédre? Csak hogy tudjuk, nagyjából miben állt a bűnöd.

Hát, ez az! Pont ezért bizonytalanodtam el. Nem voltam szabadsághős, csak megírtam naivan, mit ír erről vagy arról a Le Monde, de minden eredeti gondolat nélkül. Inkább a jólértesültségemmel hencegtem. Persze akkortájt, az új gazdasági mechanizmus idején, mindenki tele volt reménységgel, azt hittük, a rendszer puhulni fog, hogy több szabadság lesz. A prágai bevonulás kijózanítóan hatott mindenkire. Figyelmeztetés volt, és persze a reménykedés éve után rettenetesen nagy frusztráció is. Az én ügyemben inkább az az érdekes, hogy milyen nagy szüksége volt a politikai rendőrségnek az ilyen perekre, és hogy mennyire igyekeztek a legjelentéktelenebb esetekből is nagy visszhangot keltő, komoly ügyet kreálni. Ismeretlen egyetemi hallgató voltam, aki a leveleiben marháskodik a haverjaival.

Miután két és fél hét után a vizsgálati fogságból szabadlábra helyeztek, sokat gondolkodtam: egyáltalán miért volt rá szükség, hogy őrizetbe vegyenek? Vonattal jöttem haza, Hegyeshalomnál elkobozták a nekem címzett leveleket. Utána kimentek házkutatási paranccsal a feladókhoz is, és a nekik írt összes levelemet begyűjtötték. Meglett majdnem mindegyik, és ami valahogy elkallódott, arról is volt fotómásolatuk. Szóval, a levelek alapján bőven meg lehetett volna írni a vádiratot. Mégis őrizetbe vettek. Nyilván azért, mert – a korabeli törvények vagy gyakorlat szerint – a levél csak eljárás közbeni kellék lehetett, arra szolgált, hogy vallomásra bírják vele a gyanúsítottat. Mindent, amit a levelekben leírtam, azt a kihallgatáson a későbbi vádirat számára újra el kellett mondanom. A letartóztatásom másik oka az lehetett, hogy kezdetben talán még kémkedéssel is meg akartak gyanúsítani. Végül pedig: talán csak így tudták az egész levél-ügyet felfújni, feltupírozni, és igazolni a felsőbb hatóságok előtt, hogy ők dolgoznak, rájuk változatlanul szükség van. Ebben a hatalmas épületben ugyanis, ahol az 1956 utáni években még sokáig teltház volt, 1969-ben már a cellák kilencven százaléka üresen kongott. Azon az emeleten például, ahol mi voltunk, nem is tudom, hogy rajtunk kívül raboskodott-e még valaki.

A Le Monde egy címlapja 1968-ban

A te “szörnyű” bűnöd nekem nem tűnik kapitálisnak. A Le Monde-ot talán legálisan is be lehetett szerezni Magyarországon, vagy enyhe szabályszegéssel a budapesti nagyszállók portásaitól. A nagybátyám például a Sternt olvasta, és azután a lap a belvárosi maszek fogorvosok várójába került. Másrészt, ha nem is írásban, de a budapesti értelmiségi körökben és azon túl szóban rengetegen tárgyalták és kicserélték a Szabad Európából vagy más nyugati forrásból szerzett valódi vagy téves információikat. Mi is leveleztünk a Párizsban élő apámmal, és nem rémlik, hogy különösebben lakatot tettünk volna a szánkra. Persze, annak mindenki tudatában volt, hogy a levelek egy részét szúrópróbaszerűen felnyitják – ez a divat megmaradt a nyolcvanas évek derekáig, második feléig.

Te mit éreztél, amikor lecsuktak? Meglepetést? Felháborodást? Félelmet? És kitárgyaltátok az ügyeiteket újdonsült cellatársaddal, Pór Györggyel?

Ennek az ügynek, még Franciaországban, volt két különös előjele, de ez csak utólag tudatosult bennem. Akkor nagy naivan egyiknek sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Egy évfolyamtársam 1968 kora őszén meglátogatott Poitiers-ben, és ott töltött egy egész napot. (A testvére korábban disszidált Franciaországba, őt látogatta meg, de valamiért velem is találkozni akart.) Reggeltől estig azt hajtogatta, hogy haza ne menjek, egy alkalommal még le is térdelt előttem, úgy rimánkodott, imára kulcsolt kézzel. Mondtam neki, hogy idősek a szüleim, nem hagyhatom magukra őket. (Csak később derült ki, hogy az illető azzal a feltétellel kapott útlevelet, hogy megígérte a hatóságoknak: eljön hozzám Poitiers-ba, és jelentést ír a tapasztaltakról. Ezt nem merte nekem elmondani.)

A másik különös esemény az volt, amikor 1968 novemberében egyszer csak felrendeltek a párizsi nagykövetségre. Bene Ede fogadott, aki talán a kulturális ügyekkel foglalkozó konzul volt, és közölte: a hatóságok nagyon határozott utasítása, hogy azonnal utazzak haza. Kérdezte, mi a szándékom. Nem is értettem a kérdést. Mondtam neki, ha hazarendeltek, hát hazarendeltek. Visszamegyek Poitiers-be, elrendezem a dolgaimat, megveszem a vonatjegyet, és hazajövök. Csak jóval később döbbentem rá, hogy mindezt úgy mondta, hogy közben elállta a kijáratot. Ha történetesen mást válaszolok, alighanem berohan két tagbaszakadt pasi, körülfognak, beinjekcióznak, és szépen felraknak a legközelebbi repülőgépre. De Bene Edét nyilván megnyugtatta a válasz, mert félreállt, és kiengedett a helyiségből.

Hogy meglepődtem-e azon, hogy lecsuknak? Először, úgy emlékszem, fel se tudtam fogni. Hogy mi történt velem, arra csak akkor döbbentem rá, amikor bő két héttel később szabadlábra helyeztek, és a Gyorskocsi utcából egy január végi délelőttön elindultam hazafelé. Pór Gyurival egyébként jól elvoltunk, nem volt időm szorongani. Sokat röhögtünk. A smasszer egy alkalommal, amikor kinyitotta a cirklit és benézett, meg is jegyezte: „De jó kedvük van!”

Ami Gyurit illeti: őt eleinte a Gyűjtőben tartották fogva, ráadásul a köztörvényesek cellájában, hiába tiltakozott, hogy ő „politikai”. Úgy emlékszem, nyilván a smasszerek biztatására, a köztörvényesek többször meg is verték. Aztán adtak neki egy lehetőséget: ha együttműködik, átviszik a Gyűjtőnél sokkal kényelmesebb Gyorskocsi utcába, és még munkát is adnak neki. Bár Gyurinak spicliskednie kellett a cellatársára, benne sem bíztak: lehallgatókészülék is volt a cellában. Gyuri becsületére legyen mondva: egy darab vécépapíron már első nap figyelmeztetett, hogy vigyázzak a számra. Jól megvoltunk. Ő valahogy úgy foghatta fel a dolgot, mint a fegyelmezett kommunista elítéltek a harmincas években: művelődött. Nem kis megdöbbenéssel láttam, hogy a harmad- vagy negyedvonalbeli marxista Fukász György „A munka” című monográfiáját olvasta és jegyzetelte.

Erről eszembe jut, hogy egy idő után nekem is engedélyezték, hogy könyveket kérjek a Gyorskocsi utcai kincstári könyvtárból. Hívni kellett a smasszert, katonásan jelentkezni a négy számjegyű rabszámunkkal, és engedélyt kérni a börtönkönyvtár használatára. A smasszer dörmögve becsukta a cirklit, elment, és jó fél óra múlva visszajött három könyvvel. Az első egy Scsipacsov nevezetű szovjet költő verseskötete volt, a másik kettő, úgy emlékszem, az almanemesítő Ivan Vlagyimirovics Micsurin válogatott műveinek IV. és V. kötete.

Ezeknek a könyveknek a tartalmáról most nem kérdezlek ki. De mielőtt még gyors léptekkel továbbmennénk, szólj még pár szót a kémkedési vádról! Erre miből következtettél?

Reggelente jött egy smasszer, levitt kihallgatásra a második emeletre. A helyiség, ahol kihallgattak, egy nagy térre nézett, a tér túloldalán piros téglás épület állt; ott áll ma is, de akkor még hatalmas vörös csillag volt a homlokzatán. (Konrád György írja valahol, hogy őt is egy erre az épületre néző szobában hallgatták ki.) Ettől olyan érzésem támadt, mintha az egész magyar társadalom vonna felelősségre, isten tudja, micsoda szörnyű bűnök miatt. Nemhiába emlegette a kihallgató tiszt többször is a dolgozó népet meg a munkásosztályt, aki kiküldött tanulni Franciaországba.

Azért is volt olyan gyötrelmes a kihallgatás, mert a jegyzőkönyvet, amiből a vádirat készült, a kihallgató tiszt vezette, és minden válaszomat úgy forgatta ki, hogy az a lehető leghátrányosabb, legterhelőbb legyen rám nézve. Így aztán a kihallgatás állandó kötélhúzássá változott: én tiltakoztam, hogy nem ezt mondtam, a kihallgató tiszt meg azt bizonygatta, hogy amit mondtam, azt az általa leírtak szerint is lehet értelmezni. A kihallgatási jegyzőkönyv már az 56-os letartóztatottak esetében is így készülhetett, és az sem lehetetlen, hogy némely esetben mind a mai napig így készül.

Egyik nap a kihallgató tiszt minden átmenet nélkül megkérdezte, mikor szerveztek be. Értetlenül néztem rá. Ekkor elővette a naptáramat (a határon a vámosok ezt is elkobozták) és megmutatta az egyik bejegyzést: dátum, Agence Havas és egy telefonszám. Azt is tudni akarta, milyen feladatot kaptam a Havas ügynökségtől. Csak ekkor esett le a tantusz. Mondtam, hogy ez nem hírszerző központ, hanem utazási iroda, olyan, mint nálunk az IBUSZ. Ott rendeltem meg a vonatjegyemet. Persze nem hitték el. Napokig nyaggattak még ezzel, aztán egyik pillanatról a másikra ejtették a dolgot. Talán valaki időközben felvilágosította őket.

De ennél kínosabb váddal is próbálkoztak. Volt abban az időben egy cionista ismerősöm, aki a rendszerváltás után a Zsidó Múzeum igazgatója lett. Ő hírül vette, hogy Izraelben kiadtak egy albumot, amiben összegyűjtötték az arab sajtóban – főleg Egyiptomban és Jordániában – akkortájt közölt antiszemita karikatúrákat. Én meg, amikor a tavaszi szünetben felutaztam Párizsba, elmentem az izraeli konzulátusra, és megszereztem neki ezt az albumot – amit aztán a vámosok a határon elkoboztak a többi könyvvel együtt. A nyomozó tisztet nem érdekelte, hogy a könyv hol jelent meg és miért volt nálam; az antiszemita karikatúragyűjtemény is bekerült a vádiratba. Ha egyszer a dolgozó népet elárulom, miért ne árultam volna el a munkaszolgálatból hazatérő apámat és a budapesti gettóból szabadult anyámat? De úgy emlékszem, a tárgyaláson ezzel kapcsolatban már nem tettek fel kérdéseket. De nem úgy a későbbi egyetemi fegyelmi tárgyaláson! Ott Padányi Mihályné a francia tanszék képviseletében az albumra hivatkozva antiszemitizmussal is megvádolt.

A Fővárosi BV Intézet Gyorskocsi utcai épülete

Szóval, jó két hétig előzetesben voltál, és közben folytak a kihallgatások. És azután? Kiengedtek, szélnek eresztettek? Visszakaptad a könyveidet? És mennyi idővel később volt a per? Mit csináltál közben?

Csak azután engedtek ki, hogy annak rendje-módja szerint minden oldalon aláírtam a jegyzőkönyvet. Vastag dossziét tettek elém, és ebben legnagyobb megdöbbenésemre egy jellemzés volt az első dokumentum, amit az ELTE francia tanszékének KISZ-titkára írt rólam. Ebben az állt, hogy nagy különc vagyok, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy egy alkalommal kopaszra borotváltattam a fejemet. Rettenetes érzés volt, hogy egy diáktársam (ma rangos műfordító) hátba szúr ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Abban az állandóan közösségi értékekre hivatkozó társadalomban megbélyegzésnek, denunciálásnak számított a különc szó, ami majdhogynem az ellenzékiségnek volt a szinonimája. És különben is, ilyesmit szóvá tenni, ami az ember legbensőbb magánügye… Amikor pár hónappal később találkoztam vele, azzal védekezett, hogy segíteni akart rajtam. Amikor meg évtizedekkel később újra szóba hoztam előtte a dolgot, azt mondta, nem emlékszik semmire. De nekem ez a jellemzés fájóbb volt még a vádiratnál is.

Ötven év távolából sok mindent elfelejt az ember. Ebben a történetben is sok a lyuk. Amikor kiengedtek, mit mondtam otthon? Nem emlékszem. Anyám mindenesetre tudta, hogy sitten vagyok: értesítették, és felszólították, hogy hozza be a fogkefémet. A szabadulásom után a könyveimet is visszakaptam a Roland-énektől Chateaubriand emlékirataiig, az izraeli album kivételével. Azt alighanem csatolták a vádirathoz.

Január végén engedtek ki, és úgy emlékszem, valamikor május végén, június elején lehetett a tárgyalás. Hogy ki értesítette az évfolyamtársaimat, nem tudom, lehet, hogy Bajomi Lázár Guy. Eljött P. Szűcs Julianna, eljött Balassa Péter, lehet, hogy Radnóti Sándor is ott volt. Majd’ elsüllyedtem a szégyentől. Csak álltam a bíróság előtt, félszegen, dadogva, pipacsvörösen, eszembe sem jutott felvilágosítani őket, hogy tisztességes hatalom nem tör be az emberek magánéletébe, nem tép fel magánleveleket, nem bünteti a véleménynyilvánítást. Mit szépítsem a dolgot: mindent töredelmesen bevallottam, mindent megbántam. Mondta is P. Szűcs Juli a tárgyalás után, hogy nem voltam elég stílusos.

Az egész történet egyik érdekessége, hogy a bíró – Gyürkinek hívták, a keresztnevére nem emlékszem – egyáltalán nem volt rosszindulatú, sőt. Az izgatás, úgy emlékszem, hat hónaptól talán hat évig terjedő elzárással volt büntetendő, de én csak négy és fél hónapot kaptam felfüggesztve, mert – érvelt a bíró – a cselekményem nem jelent komolyabb veszélyt a társadalomra.

Az egyetem persze nem így gondolta. Azonnal eltiltottak az órák látogatásától, és – tekintettel az egyetemi autonómiára – őszre ki is tűzték a fegyelmi tárgyalást. De nyár volt, sütött a nap, elmentem újságkihordónak, és igyekeztem ezt az egész rémálmot elfelejteni. Ezután jött az egyetemen a fegyelmi tárgyalás, de az annyira megszégyenítő volt, hogy minden igyekezetemmel megpróbáltam örökre elfelejteni.

Nem sokkal ezután el is vittek katonának, persze, afféle „lapátos” századba, mert megbízhatatlannak számítottam. Miközben a kötelező katonai szolgálatot töltöttem, 1970. április 4-én a felszabadulás 25. évfordulóját a rendszer többek között amnesztia-rendelettel is ünnepelte, és az én büntetésem is a rendelet hatálya alá esett. Azonnal kértem az ELTE-n az újrafelvételemet. Már nem emlékszem pontosan, hogy a kérvényt elutasították, vagy csak nem válaszoltak.

Mivel még a katonai szolgálat előtt az MKKE egyik lapjánál, a Könyvvilágnál voltam kézbesítő, gondoltam egyet, és kihallgatást kértem Tömpe Andrástól, a volt kelet-berlini nagykövettől. Kedvesen fogadott: „Ádám elvtárs – mondta – mi ugyanabban a cipőben járunk…” Úgy tudom, telefonált Aczélnak, Aczél meg felhívta az egyetemet. Bár korábban az ország összes felsőoktatási intézményéből ki akartak zárni, a telefon után azonnal visszavettek. Csakhogy katona voltam, és ehhez le kellett volna szerelni, a leszerelési kérelmemet pedig – hiába mondtam, hogy folytatni szeretném a tanulmányaimat – a hadsereg elutasította. A századparancsnok tartalékos hadnagy volt, aki végül megsajnált, és beajánlott a Honvéd Kórház pszichiátriáján dolgozó orvos barátjához. Ő pedig egy héten belül leszereltetett.

Ez az orvos azóta is gyakran eszembe jut. A meghurcoltatásom során rengeteg közömbös, rosszindulatú vagy gyáva emberrel találkoztam, köztük a francia tanszék vezetőjével vagy a már említett Padányi Mihálynéval. De voltak ilyen rendes, tisztességes emberek is. És a legtöbbször ott, ahol legkevésbé várta volna az ember.

Itt ér véget ez a röpke interjú, Ádám Péternek a múlt ködén átszivárgott szomorkás, egyesek szemében talán szürreálisnak ható emlékezése. A rendszerváltás után egy ideig azt gondolta, talán majd megkeresi az egyetem, és elnézést kérnek tőle. Nem így tötént, és ahogyan ma állnak a dolgok, ez alighanem már örökre elmarad.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!