Popper Gábor
Akárhányszor szóba került eddigi életem során bármilyen társaságban, hogy én imádom Erdélyt, és körülbelül 20 alkalommal jártam már ott, mindig ugyanaz a három kérdés jött: Ittál jó szilvapálinkát? Láttál medvét? Ugye, szűkszavúak a székelyek? Nagyon untam. Rögtön tisztába is tettem a dolgot. Medvét láttam, de nem csak úgy véletlenül, hanem szervezett medvelesen. Mert „csak úgy” nem szeretnék találkozni eggyel sem. Igen, ittam szilvapálinkát meg mást is. És vannak szűkszavú székelyek meg beszédes székelyek. És itt fejezzük is be – zártam le mindig a témát.
Amikor 1972-ben először mentünk ki, egy ismerőstől megkaptuk az unokahúga nevét, elérhetőségét, mondván, ő majd mindenben segít. Kocsárdon át kellett szállni a helyi vonatra, ami általában 3-4 órát késik. Akkor is 4 órát késtünk, de az ismeretlen ismerősünk ott várt minket Marosvásárhely állomásán, nyugodtan, mosolygósan. Anyámmal nagy barátnők lettek. Ilonka néni évtizedeken át megmaradt nekünk: ha ő jött, nálunk lakott, ha mi mentünk, nála laktunk. Ami a részéről igen nagy bátorság volt, lévén a Ceausescu uralom alatt tilos volt idegeneket elszállásolni magánháznál, de őt ez nem érdekelte, a szomszédokkal jóban volt, vállalta a kockázatot. Szerencsére mindig megúszta. Bátorságát igyekeztünk meghálálni olyan holmikkal, amik akkor ott kincsnek számítottak: fogamzásgátló tabletta, cukor, olaj, pipere holmik. Marosvásárhely volt tehát a kiindulópontunk, onnan jártuk be a kultikus helyeket: Korond, Szováta, Borszék, Gyilkos-tó, Békás-szoros, Székelyudvarhely, Székelyszentlélek, Szent Anna-tó, és persze elutaztunk Kolozsvárra, Segesvárra, Tordára, Parajdra is.
Mégis, eddigi Erdély-járásom legemlékezetesebb három hete 1975-ben volt. Akkor is Vásárhelyre érkeztünk, de barátaink megszervezték, hogy 3 hetet eltölthessünk a Hargitán, egy 1500 méteren lévő vadászházban.
Anyám igen merész nő volt: bizonyította ezt azzal is, hogy két nem teljesen normális tinédzsert (engem és Endre barátomat) elvitt ide nyaralni. Velünk volt Ilonka néni is és lánya, veje – akik szintén a barátaink lettek, valamint a két ikerfiuk, akkor 1-2 évesek. A vadászház Székelyudvarhelytől 40 km-re volt, a legközelebbi autóúttól 3 km-re. Károly bácsi és Irma néni (Frakk, Lukrécia és Szerénke nélkül) lakott ott. Egyszerű, de végtelen kedves házaspár volt. Károly bácsi hivatásos vadászként dolgozott. Szinte mindent tudott a növényekről, állatokról, és egyáltalán: az életről. Irma néni pedig a gyógynövények és a klasszikus székely ételek tudora volt. Házi készítésű ordájukat, juhsajtjukat nem felejtem; vettem én azóta sok helyen, de azt az ízt sohasem éreztem újra. Tartottak szárnyast, minden fajtát, volt 2 tehenük, egy bikájuk – őt inkább távolról csodáltuk, mert bár, állítólag szelíd, ám kinézetre nem túl bizalomgerjesztő teremtés volt, a nyakánál görögdinnye nagyságú izomcsomók ugráltak. Viszont Kati és Zsuzsi tehén igen barátságosak voltak, nemkülönben a Klári névre hallgató boci, akinek legfőbb szórakozása az volt, hogy a szárítóról ellopta a legszínesebb ruhákat. Sikerült ugyan visszaszerezni őket, ám ezek után már csak Irma néni rongykészletét gazdagították.
Családtagnak számított még a két házőrző kutya, Bundás és Pajtás. Mindkettő keverék volt, Bundás szerintem egy oroszlán és egy grizzly keveréke lehetett, Pajtás egy collie-ra hasonlított. Mindketten boldogok voltak, ha simogattad őket, fogócskáztál velük, ezért imádták a vendégeket. Ám a barátság addig tartott, amíg ki nem mentél a birtok kerítésén túlra. Lehet, hogy előtte belül fogócskáztatok, de kintről vissza már nem jöttél. Félelmetes volt, ahogy védték a területet. Ordítani kellett a háziaknak, ők tudták csak visszaparancsolni a kutyákat.
Laci és Izabella tartozott még az állatsereglethez, két ló, fő feladatuk a szekérhúzás, mert Karcsi bácsinak az volt az egyetlen közlekedési eszköze. (Itt jut eszembe, hogy köztudottan analfabéta vagyok a matematikához és évekkel ezelőtt, még faxon érkeztek valamilyen versenyfeladatok az iskolába, ahol épp dolgoztam. Ahogy beleolvastam az egyikbe, a következő ütötte meg a szememet. „Számoljuk ki a lapátló hosszát.” Mielőtt bármit is végig gondoltam, azonnal megkérdeztem a kollégákat, hogy milyen ló a lapátló és miért kell kiszámolni a hosszát….a reakciókat most nem írnám le, de jellemző, hogy egyik kedvenc kolléganőmtől névnapomra egy homokozó lapátot kaptam, amibe egy ló fényképe volt beleragasztva.)
Visszatérve a Hargitára: imádtuk a nomád életet. Pesti fiúkként minden élménynek számított. Áram nem volt, viszont volt petróleumlámpa; gáz sem volt, de volt sparhert; víz nem volt, de volt hegyi patak – igaz, olyan hideg, hogy barátom elnevezte 2 centis víznek – ha tetszenek érteni, mire gondolt.
Segítettünk, amiben tudtunk: megtanultunk fát vágni, szénakazlat rakni. Megismertük Karcsi bácsi által a gombákat, Irma néni segítségével a különböző fűszer-és gyógynövényeket. A favágás Endre barátom egy fogába került, mert valami oknál fogva – ha jól emlékszem valamilyen hülye poént mondtam éppen – elkezdett nevetni favágás közben, ami az álmoskönyv szerint nem feltétlen javasolt, és persze akkor pattant fel egy fadarab, telibe találva első fogát, ami le is tört, egy apró csonk maradt csak. Utána már nem igazán volt őszinte a mosolya.
Sokat jártunk túrázni a környékre a vadász vezetésével. Mindannyiunk gumicsizmát hordott, úgyhogy nem igazán néztük hova lépünk. Egyszerre egy surrogó hang hallatszott, és valami besurrant a bokrok alá. Én persze azonnal utánaeredtem, mert láttam a farka végét és siklót akartam fogni. Úgyhogy elkezdtem rugdosni a bokrot, ahova becsúszott. Tettem ezt egészen addig, amíg Karcsi bácsi oda nem ért, és csendesen megjegyezte, hogy ezen a vidéken igen ritka a sikló, viszont a vipera annál gyakoribb. Néhány métert ugrottam hátra helyből és nem vigasztalt az a tudat sem, hogy gumicsizmában vagyok, amit valószínű nem tud átharapni egy vipera.
Egyik alkalommal kirándultunk a Madarasi-Hargita tetőre, ami 1800 méteren van, tehát jó 300 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni. A felnőttek, gondolván, hogy megjutalmaznak a teljesítményért, engedélyeztek egy sört kettőnknek. Nem tudom, hogy a friss levegő, a szomjúság vagy csak egyszerűen az, hogy nem szoktunk – akkor még – hozzá a sörhöz, de a fél-fél üveg úgy a fejünkbe szállt, hogy szédültünk és röhögtünk, mindenki nagy derültségére. (Ez azóta annyiban változott, hogy ugyanehhez némileg több sörre van szükség.)
Élmény volt a pajtában aludni, fent a szénában. Egy létrán kellett felmászni. Vittünk fel pokrócot, és egy huzatba begyűrtünk szénát, az volt a párna. Első éjszaka sűrű szárnycsattogásra ébredtünk. Biztosak voltunk abban, hogy denevérek köröznek a fejünk felett, és persze már Drakulánál tartottunk képzeletben, és ott, hogy reggel kiszívott nyakkal, néhány liter vérrel szegényebben találnak ránk. Nem is aludtunk egy szemhunyást sem. Aztán, amikor az első napsugarak utat találtak a pajtába, láttuk, hogy fecskék jártak ki-be, mert simán kifértek a gerendák között.
Egyik este a felnőttek kiültek pálinkázni és sörözni, titokban mi is lenyomtunk egy kis pálinkát és pár korty sört, aztán jobbnak láttuk elvonulni a pajtába. Minden rendben is lett volna, ha koordináltabb lett volna a mozgásom. De köszönhetően a tudatmódosító italoknak, amikor a létra végére értem, egy laza mozdulattal belerúgtam. A létra eldőlt, mi meg fenn maradtunk a széna között, nagyjából 6 méteres magasságban. Próbáltuk kitalálni, hogyan fogunk reggel lejutni. Gondoltuk, addig szólongatjuk az egyik lovat, amíg oda nem jön, és amúgy cowboyosan terpeszben ráugrunk. Ha így lett volna, később mindketten utód nélkül maradunk, lévén igencsak gyengék fizikából, és a becsapódás sebességét, valamint a ló keménységét nem vettük figyelembe. De szerencsére kialudtuk az ötletet. Végül egy idő után a lentieknek feltűnt, hogy nem vagyunk sehol, és kimentettek szorult helyzetünkből.
Amúgy, ránk jellemző módon, csak a sokadik istállóban való alvás után kérdeztük meg, miért állnak ki hegyükkel kifelé az ajtóból baromi méretű szögek? A válasz lakonikusan rövid volt: a medvék miatt. Nagyot nyeltünk és utána már nem ragaszkodtunk annyira a kint alváshoz. Az istálló és a vadászház között volt egyébként egy kifeszített drót, nagyjából fejmagasságban, a végén egy kolomppal. Ha jön a medve – szerencsére nem jött, amíg ott voltunk -, mielőtt megpróbálna betörni az istállóba, kétlábra áll, és akkor beleakad a drótba, a kolomp pedig megszólal.
Nagyon sajnáltuk, amikor vége lett ennek a nomád nyaralásnak. Sajnos a sors úgy hozta, hogy többet nem jutottunk vissza a Hargitára. Erdélyben azóta is többször jártam, és remélem még visszatérek, de a hargitai hegyi éjszakák hangulatát nem felejtem.