Majestic szálló – a kezdetek

Tardos János

A születési anyakönyvi kivonatomban (milyen vonat?) van egy, vagyis inkább két, a szüleim lakcímére vonatkozó rubrika, ahová egy gyakorlott kéz (kétszer is) beírta: Bpest XII. ker. Karthausi u. 4/a. Persze, az utca nevét magyarul z-vel kell írni, ezt a különben nyilván kitűnő anyakönyvi bejegyző, akinek agyában korábbról még a német „Karthauser” név rögzülhetett, jól elszúrta, de legalább ebből is látszik, mennyire eredeti az okirat.

Személyes emlékeim, sajnos, nem maradtak erről az egyébként csodaszép panorámás szabadsághegyi épületről, de a hvg.hun azt olvasom (Ungváry Krisztiántól), hogy Eichmann és a Gestapo lefoglaltak egy garniszállót a budai hegyekben, de hát bocs, én oda születtem. Na, de menjünk sorjában!

A Karthauzi és az 1945 előtt Evetke, ma pedig Melinda névre hallgató utcában több, nagyrészt zsidó építészek által tervezett garniszálloda létesült, amelyek 1944. március 19. után a zsidók deportálását koordináló Adolf Eichmann, a politikai foglyokat begyűjtő Gestapo és az SD (Sicherheitsdienst, Biztonsági Szolgálat) szálláshelyeivé váltak. Az étteremmel és kávézóval is rendelkező Majestic szállodába (Karthauzi u. 2., ma Karthauzi u 4/a) Eichmann irodája költözött, de ide települt az Államvédelmi Rendészet vezetője Hain Péter, valamint szervezetének zsidóügyekkel foglalkozó része is, továbbá Ferenczy László csendőr ezredes, az Eichmann mellé rendelt magyar összekötő tiszt is itt székelt. (Ungváry, hvg.hu.)

Én kicsit később, 1953 októberében láttam napvilágot, hét hónappal Sztálin halála után, szóval már anyám hasában voltam, amikor ő március elején keservesen zokogott, alighanem a Kossuth Lajos utcában. Akkor már a Szabad Ifjúságnál dolgozott, a DISZ napilapjánál, Katona Éva volt a főnöke, kollégái Réti Ervin és gyakornokként Ember Judit. Anyám akkor már elmúlt 24 éves, és komoly mozgalmi múlttal rendelkezett. Ugyan a háború meg az ostrom miatt későn, 19 éves korában érettségizett, de aztán Kunszentmiklósról egy perc alatt feljött Pestre, és belevetette magát előbb a népi kollégista létbe (újjáépítés, falujárás, kékcédulázás), aztán meg fejest ugrott a kommunista ifjúsági mozgalom sűrűjébe. Esti egyetemre a Közgázra járt, vagy négy évfolyamot abszolvált is, de aztán már elszippantotta onnan az élet (és benne én).

Hogy a szülei mit szóltak ehhez az egészhez, azt ma már nehéz lenne rekonstruálni. Tény azonban, hogy anyja, az én nagyanyám bigott református volt, erkölcscsősz és ájtatos beszédű zsarnok, nos, ő nyilván majd felrobbant dühében, nagyapám viszont, aki bölcs platónista szobatudós-féle szerzet volt, inkább csak csitítgathatta a feleségét, és magában dörmögött valamit. De mindegy is: anyámat lehetetlenség volt megállítani.

Amúgy nagyon szép lány volt, sőt még asszonynak sem utolsó, de abban az időben – még mindig csak 1953-at írunk – szexuális téren még elég tapasztalatlan, bár már egy félresikerült rövid házasságon túl. Hogy a házasság rövid volt, az olyannyira tény, hogy csak egy röpke zakopanei nászút idejéig tartott, s a felek hazatérve gyorsan el is váltak, ma már kideríthetetlen, miért. De a történelmi hűség kedvéért meg kell említeni, hogy első férje mégiscsak Tánczos Gábor volt, a DISZ akkori egyik titkára, később, 1956-ban meg a Petőfi köré.

Anyám, kicsit később, Szigligeten

De ne szaladjunk ennyire előre, mármint 56-ig, maradjunk egyelőre kellemesebb témánál, Sztálin halálánál! Ott áll anyám a magukat hirtelen haptákba vágott buszok dudazajában, és keservesen zokog, én meg még annyira csekély méretű és fejletlen vagyok, hogy még csak nem is rugdalózom végtelen örömömben.

De hát egyáltalán, hogyan kerültem oda? Nem mondhatjuk, hogy a nagy Generalisszimusz reinkarnációjaként, mert akkor október helyett decemberben kellett volna születnem vagy legalábbis koraszülöttként októberben – de nem. Pont akkor jöttem világra, amikorra azt Hirschler bácsi előre megjósolta, tehát Sztálinhoz semmi közöm. Tánczos Gáborhoz sem, itt most nem részletezendő okokból.

Az úgy volt, hogy anyám már kikopott a Zrínyi Ilona népi kollégiumból, hiszen régen kenyérkereső állása volt, vidéki gyökerű lány (majd elvált asszony) létére főbérlettel azonban Pesten nem rendelkezett. Akkoriban erre a gondra a Párt és annak Ifjúsági Szervezete képes volt megoldást találni. Így került anyám szobatársként (vagy csak szomszédként, ezt nem pontosan tudom) Galgóczi Erzsébet mellé a Szabadság-hegyi volt Majestic garniszállóba (amely, mint már említettem, a háború utolsó szakaszában Gestapo-főhadiszállásként is funkcionált). Galgóczi annak idején a Színművészetire járt, dramaturg szakra, és már megjelentek első zsengéi. Talán így figyelt fel rá apám, aki egyes hírek szerint eredetileg neki akart volna udvarolni, s azután nyergelt át anyámra. Vagy – más történetek tanúsága szerint – ez az egész Galgóczi-ügy marhaság, és a Szabad Ifjúságnál jöttek össze anyámmal, amikor apámra bízták – kecskére a káposztát – a párt ifjúsági napilapjánál ügyetlenkedő ifjak pallérozását.

Apám ugyanis 1947 óta a Szabad Népnél volt afféle író-riporter. Addig Párizsban élt, illetve Franciaországban, ott családot is alapított, és esze ágában sem lett volna hazajönni, csak Lukács Györgynek támadt hirtelen az a remek ötlete, hogy kikéri a Francia Kommunista Párttól, mert olvasta valamiféle novelláit egy-két hazai irodalmi folyóiratban. Apám pedig – mert akkor még azt hitte, a Párt szava szent – annak ellenére is alávetette magát a felsőbb ukáznak, hogy sem élettársa, sem négyéves lánya egy szót sem beszéltek magyarul. (Polgári származású apámat eredetileg a kalandvágya és a numerus clausus, valamint jómódú ügyvéd apja előrelátása juttatta 1938-ban a Sorbonne-ra, de aztán a németek két évvel később mégis elfoglalták Párizst, úgyhogy belekényszerült a maquis-ba, a francia ellenállásba, és ott aztán kommunista lett valahogy.)

A fiatalok, mármint későbbi szüleim románca egy 125 köbcentiméteres Csepel motorkerékpár nyergében fordult komolyabbra, amikor lerobogtak együtt Berettyóújfalura, s ott apám a szülőfalujában bemutatta nagyapámnak leendő aráját, nyilván kicsit félve, de azért egyben büszkén is. Félelme annyiban megalapozott volt, hogy Henrik nagyapa vetélytárs nélküli kedvence kilenc éves Annie unokája volt, aki most lám, hamarosan félárvaságra jut, a büszkeségre meg természetesen anyám miatt volt oka apámnak, hiszen ennyire fiatal és ilyen szép menyecskét mutathatott be otthon (még ha az illető, horribile dictu, siksze is volt). De a kommunista időkben és egy ennyire asszimilálódott, vallástalan családban ennek már nem lehetett kardinális jelentősége. Különben is, a szerelem…

Azt nem állíthatom, hogy anyai nagyszüleim is Henrikhez hasonlóan sztoikusan vették volna tudomásul a készülődő frigyet – bár másik nagyapámat sem érdekelte senki származása. Apám azonban mint elvált férfi, ráadásul vad kommunista, első látásra benne sem kelthetett túl nagy bizalmat, de ez semmi ahhoz képest, amit a nagyanyám gondolt, és ahogy én ismerem, ki is mondott. Hát, erre neveltelek, kislányom, és nem elég, hogy zsidó is, kommunista is, ráadásul még elvált?!

Apám, anyám Szigligeten

Az első két kitételben nagyanyámnak többé-kevésbé igaza volt, azonban tény, hogy apám hivatalos családi állapota akkoriban nem elvált volt, de még csak nem is házas, hanem hajadon vagy hogy is mondják ezt hímnemben, ja megvan: nőtlen.

Ami szintén nem volt igaz, hiszen volt különélő nője meg gyermeke: Berthe és Annie. Steinmetz Berta és Tardos Annie. Berthe a rádió osztrák adásánál volt bemondó, s mint ilyen, a lányával a KAF elegáns Benczúr utcai vendégházában lakott. Hogy apám elpártolt tőlük, azt addigra már nagyjából feldolgozta magában, bár az ő érzelmei apám iránt valószínűleg haláláig sem teljesen hűltek ki. De azt a szégyent már nem akarta elviselni, hogy Steinmetzként kelljen tovább élnie: ragaszkodott a Tardos névhez, méghozzá hivatalosan, vagyis anyakönyvvezető előtt. Hogy apámat, aki ettől némileg húzódozott, jobb belátásra bírja, a felsőbb pártszervekhez fordult, ami akkoriban bonyolult családi ügyekben is bejáratott útnak volt mondható.

A felsőbb pártszervek pedig, mint azt bárki kitalálhatja, megfontolt, bölcs és humánus döntést hoztak ebben az ügyben is: ha az idő némileg sürget is, vagyis személy szerint én, aki már útban vagyok, apám előbb vegye el Berthe-et, mert a becsület és a tisztesség, valamint a kommunista erkölcs így kívánja, azután váljon el, ha neki úgy tetszik, majd pedig vegye el anyámat.

Nem lehet talán mondani, hogy egyszerű volt utam erre a világra, de végül is nem panaszkodhatom, hiszen maga a Párt egyengette hatásosan ezt a pályát. Az már csak hab a tortán, hogy Hirschler bácsi kezéből rövid úton a volt Gestapo-főhadiszállásra kerültem, talán nem pont Eichmann vagy a szintén ott székelő Hain Péter lakosztályába, meg még az is lehet, hogy azokat időközben jól leválasztották.

A Majestic Szálló

Az első hideg telet, az 1953-ast éjjelente a fürdőszobában vészeltem át, egy ruháskosárban, nem mintha már akkor ennyire ragaszkodtam volna a testi higiénia eme templomához, hanem mert állítólag ott volt a legjobb a központi fűtés. Apám meg éjszakáit nagyrészt a különbejáratú vécében töltötte (ezt hívják összkomfortnak), mert az ülőke fedlapján verte az írógépet. Készült az Életjel című novella, amelyből később Fábri Zoltán rendezésében film is lett, József Attila-díj meg sashegyi villa (hála megint a Pártnak és az Írószövetségnek).

De az már legyen a következő történet.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!