Kácsor Zsolt: Lapítás a Nógrád megyei Nirvánában

Fotók: Bielik István

Kácsor Zsolt

Csaknem 30 évvel ezelőtt, 1992. július 22-én avatott fel egy buddhista szentélyt a XIV. Dalai Láma a Nógrád megyei Tar községben. Ott voltam az avatáson, s most, hogy közeledik a harmincadik évforduló, visszamentem és megnéztem, mi lett a kicsiny sztúpából, s azóta hogyan élnek együtt a katolikus falu lakói a tibeti vallás gyakorlóival. Előre elárulom a kulcsszót: buddhista békében.

– Szeretném elmondani, hogy mennyire boldog vagyok, hogy itt lehetek, hogy láthatom ezt a gyönyörű vidéket, melyet fák és pázsit tarkítanak, a fák leveleit lengeti a szél, és egy óriási tömeg gyűlt össze boldog egyetértésben, örülve ennek az alkalomnak. Nagy örömömre szolgál, hogy láthatom a mosolyt az arcukon, és együtt örülhetek önökkel – mondta a XIV. Dalai Láma a Nógrád megyei Tar község melletti dombtetőn abból az alkalomból, hogy 1992. július 22-én, azaz csaknem 30 éve fölavatta az ott felépült kicsiny buddhista szentélyt, azaz sztúpát.

 Fotó: Koncz János 

Emlékszem ezekre a pillanatokra, hiszen 20 évesen, kezdő újságíróként magam is ott álltam a tömegben, s vélhetően az én arcomon is mosoly ragyogott a XIV. Dalai Lámát nézve. Ami egyébként a vele találkozók általános és közös tapasztalata: azt mondják, hogy a belőle áradó életöröm, derű és belső béke olyan hatással van a környezetére, hogy képtelenség a közelében haragot, békétlenséget, dühöt vagy frusztrációt érezni.

De miért is Tarra, erre a Pásztó melletti, amúgy teljesen ismeretlen kis falura esett a buddhista Karma Kagyüpa Egyház választása? Miért ott épült fel az első sztúpa, s miért indult olyan virágzásnak és fejlődésnek, hogy a Dalai Láma ma már alighanem rá sem ismerne arra a bizonyos dombtetőre, amelyet fák és pázsit tarkítottak, a fák leveleit pedig lengette a szél?

Láma Csöpel, a tari buddhisták vezetője erről egyszer azt mondta, hogy a sztupa helyének kijelölését hosszas kutató-kereső munka előzte meg. Olyan helyet kerestek, ahol egyszerűen szólva békesség van, sőt, honol. A tari dombtető pedig ilyen – legalábbis ilyen volt, amíg meg nem épült alatta a 21-es út gyorsforgalmi szakasza. Harminc évvel ezelőtt messze hangzott a sztúpához erősített köteleken himbálózó csengők hangja, az idilli csengettyűszót azonban mostanra minduntalan motorzúgás nyomja el. Igaz, ha egy buddhista sokat gyakorolja a meditálást – márpedig, aki nem gyakorolja a meditálást, az hiába nevezi magát buddhistának –, alighanem nem zavartatja magát a folyamatos motorzúgástól. Nota bene, a buddhisták választásában vélhetően jelentős szerepet játszott a falu neve is: Tar. Amihez már csak egy a betűt kell hozzátenni, és megkapjuk Tara istennő nevét, aki a buddhisták szerint a könyörületesség, az együttérzés istensége – nem véletlen, hogy a templomuknak is a Tara nevet adták. 

S hogy a Dalai Láma miért nem ismerne rá a tari dombra?

Mert a helyi buddhista közösség alapos munkát végzett: a sztúpa mellett idővel vendégfogadó teaház és ajándékbolt nyílt, felépült egy elvonuló ház és egy hatalmas templom is, az ösvények mellett pedig hatalmas kősziklák hevernek, rajtuk aprócska Buddha-szobrokkal és kisebb kövekkel, amelyekből fura módon éppen olyan derű árad, mintha meditáló szerzetesek volnának.

Ha dél felől nézzük a dombtetőt, akkor nemigen hinnénk el, hogy Magyarországon, s azon belül is Nógrád megyében vagyunk. De fordítsuk csak a fejünket északról dél felé, le a völgybe, ahol Tar község nyújtózkodik el a 21-es út és Pásztó között. Igen rendezett kis falu ez, a házak csinosak, a lakók láthatóan rendben tartják a környezetüket – a faluban járva egyetlen, a szemnek nemkívánatos vizuális elemet láttunk, ami nem volt más, mint a focipálya mellett egy üres szotyihéjakkal teleköpködött műanyag szék, amelynek mélyedésében megült az esővíz.

A focipályára még visszatérünk, de egyelőre maradjunk a világvallásoknál: arra voltunk kíváncsiak, hogy a falu keresztény népe vajon miképpen jön ki a buddhistákkal? Bárkit kérdeztünk róluk, mindenki pozitívan nyilatkozott a buddhista közösségről, sőt, egy fiatalember még azt is elárulta, hogy egyszer részt vett egy közös focimeccsen a buddhisták válogatottjával, és a buddhisták nem fociztak rosszul.

– Mennyi lett az eredmény? – kérdeztem a huszonéves fiatalembert, mintha magamtól nem tudtam volna jó előre, hogy a buddhisták egy megalázó győzelemmel egészen bizonyosan nem akartak fájó tüskét hagyni a helyi labdarúgók lelkében.

– Döntetlen lett! – válaszolta a fiatalember olyan hangon, mintha ő maga is csodálkozna rajta, amiből megértettem, hogy a buddhisták vélhetően direkt hozták ki a meccset döntetlenre.

A falu egyébként katolikus, a templomának pedig ilyen szép neve van: Szent Mihály főangyal plébániatemplom. A helyi plébánost Csonka Csabának hívják, s hivatalosan plébániai kormányzó a titulusa, ami az én fülemnek legalább olyan jól hangzik, mint az, hogy Dalai Láma. A plébániai kormányzó is igen jó véleménnyel van a buddhista közösségről, s ahogy kiveszem a szavaiból, van olyan intelligens ember, hogy vélhetően eszébe se jutott megtéríteni őket. (Ezt csak azért mondom, mert Egerben az egyik római katolikus pap igyekezett a helyi Hare Krisna-hívők lelkére beszélni, hogy térjenek meg a Szent Anyaszentegyház kebelére – de hiába, nem tértek oda a szent kebelre.) Egyébként a két világvallás helyi képviselői olyan jóban vannak, hogy Csonka Csaba nem is egyszer vendégeskedett már a buddhisták egy-egy ünnepségén – márpedig abból van nekik bőven. Most júliusban a Dalai Láma születésnapját fogják ünnepelni, augusztusban kétnapos Buddha Ereklye Fesztivált tartanak, novemberben pedig a Fény Ünnepe Tűzszertartásra várják a híveket.

A dombtetőt szokták a helyiek is látogatni, méghozzá kirándulási céllal: tényleg olyan érzése van az embernek, mintha a falu utolsó házától mindössze pár száz méterre lévő buddhista világ egy másik földrészen volna.

Igaz, találkoztunk a faluban olyan helybeli asszonyokkal is, akik soha életükben nem jártak a buddhista dombon. A falu főutcáján találkozunk velük, ketten vannak, és egy hatalmas, ketrecféle alkalmatosságot nézegetnek. Amikor közelebb megyünk, látjuk, hogy csirkék vannak benne.

– Ezek tyúkok – javít ki az egyik asszony, amikor lecsirkézem a tyúkokat, úgyhogy hirtelen zavaromban föl is teszem nekik a  világ leghülyébb újságírói kérdését:

– És tojni is fognak?

A két asszony gyanakodva néz rám, hogy nem marháskodom-e, de amikor látják, hogy a válaszra várok, gondolatban mintha legyintenének („aha, megint egy bolond városi”), s azt válaszolják:

– Reméljük.

– Maguk a tyúkárusok? – folytatom tovább a hülye kérdezősködést, mire az egyik asszony megrázza a fejét:

– Nem, mi a vevők vagyunk.

– És hol lehet ilyen csir…, vagyis tyúkokat venni? – teszem föl a nap harmadik leghülyébb kérdését, mire a legnagyobb természetességgel megvonják a vállukat:

– Hogyhogy hol? Hát az interneten. Megrendeltük a tyúkokat az interneten, most hozta meg őket a futár.

– Aha – bólintok jelentőségteljesen, majd minden átmenet nélkül a buddhistákra terelem a szót.

– Szoktak odajárni kirándulni? – kérdezem, mire azt mondják:

– Na, persze, ha nekünk lenne arra időnk. Hiszen még méheket is tartunk.

Mielőtt megkérdezném őket, hogy azért tartanak-e méheket, hogy legyen mézük, szerencsére az ajkamba harapok, s befogom a számat. Egy napra elég volt háromszor hülyét csinálni magamból.

Még szerencse, hogy összefutunk egy roppant szimpatikus helyi úrral, akinek olyan humora van, hogy hanyatt lehet tőle esni. Sulyok Gyulának hívják, és olyan jóízűen beszélgetésbe elegyedünk vele, hogy közben nagy büszkén elárulja: a feleségével most májusban ünnepelték az 50. házassági évfordulójukat.

– És hová mentek?

– Ezt hogy érted, apukám? – kérdez vissza kissé hökkenten.

– Úgy értem, hová mentek ünnepelni? Étterembe? – teszem hozzá zavartan, s kezdek rájönni, hogy ami a kérdéstechnikámat illeti, ez nagyon nem az én napom.

– Nem vagyok én hülye, apukám – vágja rá az öreg –, én akkor érzem magam a legjobban, ha otthon vagyok. Hát, akkor minek menjünk el hazulról ünnepelni?

Gyula bácsi amúgy „csak” 39 éve lakik Taron, korábban Pásztón lakott, ami ide pár kilométer, közelebbről a Cserhát-lakótelepen.

– Milyen szép név egy lakótelepnek – jegyzem meg, hogy szépítsek az előbbi fiaskón, de az öreg erre felnevet:
– Szép az Isten f…szát! Hiszen ide a Mátra sokkal közelebb van, mint a Cserhát, te ezt sem tudod, apukám? Miért Cserhátnak nevezték el, miért nem Mátrának?

Ez olyan komoly kérdés, hogy én már meg sem merek szólalni. Inkább őt hallgatom, mert beszélős kedvében van, azt mondja, imádja az állatokat, most is van két kutyája és három macskája, de régebben tartott kacsát, libát, disznót, pulykát is.

– És most miért nem tart? – kérdezem félénken, mire Gyula bácsi nagy nevetve rám dörren:

– Hát nem látod, hogy megöregedtem, apukám! Ha megérem, július 25-én leszek hetvenhárom éves!

– Az semmi – legyintek –, Mick Jagger magánál öt évvel idősebb, és még mindig úgy ugrál a színpadon, mint egy bakkecske!

– Na, öt évvel ezelőtt Verebélyen én is úgy táncoltam a nővérem unokájának a lagziján, mint a hétszentség! – válaszolja büszkén. – Igaz, kecském sosem volt.

Persze őt is megkérdezem a buddhistákról, mire elismerően bólogat:

– Nagyon jó emberek! És én akire azt mondom, hogy jó ember, az bizony jó ember, apukám! Nem az számít, hogy milyen a vallásod, hanem az, hogy milyen ember vagy! Semmi baj a buddhistákkal! Tudod, hogy kikkel van a baj, apukám?

Már válaszolni sem merek, úgyhogy elárulja magától:

– A helyi focicsapattal! Hát azok mind kutyaütők! Most mondd meg, apukám, miért nem bírnak jobban focizni? Pedig ott van nekik az a szép, nagy focipálya! Mondd meg, apukám, miért?

De persze én tartom a számat, mondtam ma már elég sok hülyeséget, úgyhogy olyan csendben vagyok, mint egy meditáló buddhista szerzetes fönt a dombon. Sulyok Gyulától azzal köszönünk el, hogy sok boldogságot kívánunk az 50. házassági évfordulójához és jó előre boldog születésnapot július 25-re.

– Ha megérem! – emeli fel figyelmeztetőleg az ujját, de erre sem szólok, csak lapítok, mint lótuszvirág a Nirvánában. Abból nem lehet baj.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!