Tardos János

Ma olyan fába vágom a fejszémet, amilyenbe ritkán, vagy talán még soha. Egy régebbi, félbeszakadt történetet szeretnék most folytatni, a sajátomat.

Az előző részben odáig jutottunk, hogy még egyéves sem vagyok, egészen pici gyermek, aki a néhai Majestic Szálloda egyik garzonlakásának fürdőszobájában egy puhán kibélelt ruháskosárban alszik, miközben apám éjjel a külön bejáratú vécé fedlapján veri az írógépet. Így született meg az Életjel című novella, amire a kor kifacsarodott szokásai szerint József Attila-díj második fokozatot lehetett kapni.

Az Életjelről annyit, hogy az 1944. szeptember 3-i lyoni felszabadulása után apám 1947-ig helybéli és párizsi baloldali lapoknál dolgozott, azután kis családjával hazaköltöztek. Sokáig hitt abban, hogy Magyarországon (és másutt is a szocialista táborban) munkáshatalom van. Ebből kiindulva – és polgári származását mélyen szánva-bánva-kompenzálva – úgy vélte, hogy neki az ipari munkások életéről kell tudósítania a tágabban vett közvéleményt, és ezen belül is leginkább a nehézipar különféle helyszínein szeretett láb alatt lenni. Felmászott az inotai erőmű épülő hűtőtornyának állványzatára, de olyan magasra, hogy Pestről lerándult haverjai, Örkény és Karinthy Cini már-már komolyan aggódtak az életéért, máskor meg százméteres mélységekbe ereszkedett mindenféle bányákba, ahol a hőség miatt meztelenre vetkőzött vájárokkal és vak bányalovakkal múlatta az időt. Így került az 1952-es nagy vízbetörés idején Szuhakállóra is, ahol végigasszisztálta a Péter Gábor által személyesen felügyelt hősies bányamentés hét és fél napját. Aztán – mivel én rendes gyerek voltam, és éjjel nem nagyon üvöltöttem – az egészet jól kiszínezte, és megírta. Így, mondhatni, ez lett az első közös művünk. (Valamennyi nyilván járna nekem a József Attila-díjból is, de ezt most hagyjuk.)

A Párt és az Írószövetség ilyen ünnepi alkalmakkor, mint mondjuk, az említett irodalmi díj, másképp is igyekezett gondoskodni érdemdús tagjairól. Látván, hogy újonnan alakult családunk szűkösen tengeti mindennapjait a svábhegyi garniszállóban, apám a József Attila mellé kapott egy fél sashegyi villát is, kétszoba-hall, összkomfort, ahonnan egy nagy fél terasz néz a városra és az alant elterülő gyümölcsöskertre, a másik villa-ikerfélben pedig szomszédunk lett Erdei Sándor parasztíró, az Írószövetség későbbi titkára, a földművelésügyi miniszter testvéröccse.

Itt kezdtem én is lassan felcseperedni, négykézlábról kettőre emelkedni. Amíg szüleim a különféle pártnapilapoknál dolgoztak napközben, illetve egyéb halaszthatatlan ügyeiket intézték, énrám Annus vigyázott. Annust, vagyis Vrubovszki Anna galgagutai illetőségű sokszoknyás tót fiatalasszonyt az unokatestvéreimtől örököltem, mert ők nálam valamivel idősebbek lévén kezdtek rendesebben felcseperedni, ráadásul együtt laktak a nagyszülőkkel, szóval napközben is volt, aki felügyeljen rájuk.

Nálunk Annus a cselédszobában lakott, mert ilyen is volt a Kálló esperes utca 8-ban, ráadásul akkoriban még nem jött divatba a political correct beszédmód, így ha valaki kérdezte volna, hogy ő nekünk kicsodánk, a szüleim nyilván azt válaszolták volna, hogy hát, Annus a cseléd. Persze, ilyesmiket nem kérdeztek egymástól akkoriban sem az intelligens emberek, mindenki láthatta, akinek volt szeme, hogy mi a nagy helyzet.

Ami engem illet, én az egész napomat Annussal töltöttem, nyilván eleinte tót tájszólással kezdtem beszélni, és csak azért nem hordtam sok szoknyát, mert a fiúkat akkoriban gyorsan kinevették volna az ilyesmiért. A viccet félretéve Annus volt a dadám, állandóan a közelében lógtam, ha hülye kérdéseim voltak, neki tettem fel azokat. Ő főzött, mosott rám, ő fürdetett, ő reggeliztetett, vele mentem a szoknyája mögé bújva az utcában lejjebb, egy garázsban berendezett kisboltig, vagy akár az irdatlan messze, az Alkotás utca sarkán álló hentesig.

Persze, ismertem a szüleimet is, mert elég sokszor hazajöttek, az apám egyszer megpróbálta levágni a hajam is, de az nagyon rosszul sikerült. Olyan is volt, bár arra már nem pontosan emlékszem, mikor, hogy leestem a pincelejáró durva cementlépcsőjén, jól bevertem az állam, ami aztán erősen vérzett, és apám férfiasan kimosta a sebet hideg vízzel, míg én rettentően üvöltöttem az ijedtségtől, a vér látványától, és a lépcső váratlanul felháborító viselkedése miatt. A vérzés egyébként elég hamar abbamaradt, és azután már én sem üvöltöttem túlságosan hosszú ideig, viszont a sebtiben ráragasztott leukoplaszt alatt a sebhely mindmáig megmaradt.

De az államat illető átmeneti, illetve tartósabb gondokról mostmár komolyabb témákra, hogy ne mondjam, államügyekre térve meg kell mondani, hogy Nagy Imre első miniszterelnöksége, amely a születésem előtt pár hónappal vette kezdetét, és némileg könnyebbé tette a dolgozó nép terheit, egy idő után véget ért, és a gonosz Rákosi Mátyás erőszakosan visszavette a saját kezébe a főhatalmat. Persze, akkor már nem zárathatta vissza a börtönbe meg Recskre az időközben kiengedett kommunista és szociáldemokrata politikai foglyokat, de erősen behúzta a kéziféket, és beintett a lassan-lassan kibontakozó szabadabb sajtóbeli hangoknak is.

Azonban az írók meg az újságírók, közöttük a Szabad Nép párttag munkatársai is addigra már kezdték megkedvelni a picit nagyobb szabadságot, beleélni magukat, hogy nem kell minden írásukban szó szerint követniük a pártutasításokat. Amikor tehát Nagy Imrét félreállították, leváltották a miniszterelnöki posztról, sőt kizárták a pártból is, a maguk módján elkezdtek morgolódni, lázadozni, tiltakozni. Így tettek az Írószövetség közgyűlésén és a Szabad Nép kiadóhivatalában megtartott egyik pártgyűlésen is.

Azt nem tudom pontosan, hogy az apám is felszólalt-e ezen a pártértekezleten, de hogy helyeselt a lázadóknak, a tiltakozóknak, az egészen biztos. Persze, a retorzió sem maradt el: a lázadók egy részét azonnal kirúgták, másokat vidéki vagy külföldi tudósítói posztra küldtek, hogy ne rontsák tovább a szerkesztőségi levegőt. Apám az első csoportba, a kirúgottak közé került, s így egyik napról a másikra munkanélkülivé vált.

Mindez 1954 vége felé történt, de legkésőbb 1955 legelején, szóval akkor még másfél éves sem voltam.

Mindenesetre nem haltunk azonnal éhen, mert az anyámat nem érintették ezek a retorziók, és az apám is csak az állását veszítette el, de attól még írhatott mindenféle lapokba, a rádióba, na meg filmnovellát is, és mindezekért már akkor is – egészen pontosan akkor még – értékálló magyar forinttal fizettek. Az íróknak ezen felül még volt egy sor más trükkjük is, hogy nagy szükség esetén aránylag gyorsan és zökkenőmentesen pénzhez jussanak: egyes lágyszívű kiadóigazgatók részben fejlett szociális érzéküktől hajtva, részben pedig a lebukott politikai ellenzékiek iránti szolidaritásból kisebb-nagyobb előlegeket utaltak ki, többnyire olyan szépirodalmi alkotásokra, amelyek későbbi elkészültéről maguk sem voltak száz százalékig meggyőződve.

Azután az Írószövetségben valaki úgy döntött – talán az apám nyüglődését a szomszédból figyelő Erdei Sándor? –, hogy Toncz Tibor akkoriban divatos rajzolóval, karikatúristával együtt apámat is küldjék fél vagy egy évre a kommunista Kínába, hogy részben onnan küldött riportokban, később pedig majd nagy riportkötetben számoljanak be a távoli nagy baráti nép mindennapjairól, hősi küzdelmeiről. A napi, vagyis inkább heti riportokat a Nők Lapja közölte.

(Ezekből én is olvastam később jó párat, és legyen szíves az olvasó forrón megköszönni, hogy most nem idézek belőlük. Hangvételük ugyanis nem sokban különbözött az ötvenes évek elejéről ránk maradt hazai hősi termelési riportokétól, talán csak stílusában volt valamivel könnyedebb, és persze a távoli, egzotikus részletek kelthették fel annyira, amennyire a rettenthetetlen női olvasók érdeklődését.)

Persze, mondani sem kell, hogy a valóság a riportok által rajzolt képeknél jóval sötétebb tónusú volt. A korabeli kínai faluban, ahová sokszor elhurcolták vendéglátóik a szerencsétlen magyar riportereket, nemigen volt még áramszolgáltatás, és a higiéniai állapotok sem feltétlen ütötték meg a párizsi, vagy akár a budapesti szintet. Vonatkozott ez a mindennapi ételekre, italokra is, amelyek mind szokatlan látványukkal, mind pedig rettenetes ízvilágukkal mindennapi szomorú csalódást okoztak apámnak. Nem is kellett egy teljes félévnek eltelnie, mire olyan komoly gyomorfertőzést kapott, hogy egészsége megóvása érdekében jelentősen előre kellett hozni hazatérése időpontját. (A gyomorbaj közvetlen kiváltó oka egyébként a korabeli kínai falusi ételek ízét elvenni hivatott mérhetetlen mennyiségben elfogyasztott grúz vagy milyen konyak volt.)

Az út hazafelé Moszkván keresztül vezetett. Akkor már 1956-ot írtunk, ez volt a szovjet párt emlékezetes XX. kongresszusának ideje. Amikor is Hruscsov megpróbálta a létező szocializmus minden felszínre került hibáját és tömeggyilkosságát Sztálinra kenni, de még nem nyilvánosan, nehogy az ellenség vérszemet kapjon, hanem zárt ülésen, csak a megbízhatónak ítélt elvtársak előtt. Így aztán az ellenség már másnap megismerte a Szabad Európa adásaiból a Hruscsov-beszéd pontos tartalmát, azonban a többiek, a köznép, az orosz is meg a magyar is, eleinte csak rémhírekből és pletykákból értesülhetett a legújabb és legfontosabb politikai fejleményekről.

Az apám meg – a világvégi Kínából a civilizált Európába hirtelen visszapottyanva – akkor még csak annyit hallott félfüllel valami obskúrus, amúgy nyilván lehallgatott családi telefonbeszélgetés útján, hogy a pesti íróhaverok már megint elégedetlenkednek, hogy szerintük Rákosi Hruscsov ellenében is tovább nyomja a vad sztálini vonalat.

Hazafelé tartó apámat Moszkvában kedvesen vendégül látta a magyar nagykövet, név szerint Münnich Ferenc, akit a Nádor utca korábbi névtábláiról ismerhetünk. És apám kérdezett: mi az igazság a fülébe jutott kósza pletykákból, mi várja majd őt Pesten? Münnich joviálisan felvilágosította, amennyire tudta és akarta. Elismerte, hogy bizony az írók otthon morgolódnak, lázadoznak. És mivel nem volt hülye, sejtette, hogy előbb-utóbb apám is bekapcsolódik majd az elégedetlenkedők kórusába. Látta, hogy valami nagy balhé van érlelődőben, ezért kedvesen figyelmeztette őt: – Ha adhatok egy jó tanácsot, lehetőleg ne maga kezdje.

Aztán kaptunk mindenféle furcsa ajándékot. Apám Kínából hazacipelt egy bambusz napernyőt, néhány kézzel festett függőlegesen lógó giccses leporellószerűséget, ha jól emlékszem, szintén valami feltekerhető bambusz bordájúakat, néhány nagyon szép hófehér karcsú porcelán lovacskát (amelyek vékony lábai, sajnos, játék közben később egytől-egyig letörtek), egy pár nagyon hosszú ideig megmaradt pici, töpörödött fácskát (ma már tudom, hogy bonsainak hívják ezeket) meg egy böhöm szovjet elektromos lemezjátszót, akkora acéltűkkel, mint a(z akkori) kisujjam.

Aztán minden átmenet nélkül tényleg belevetette magát az itthoni ellenzékieskedő értelmiségi lázadozásba, esténként sok vörösbort megittak a haverjaival, a Sarkadival meg a Kuczkával a konyhában, a sajtószabadság 19. századi nemes eszményéről cikkeztek az Irodalmi Újságban, végül pedig szegény apám a Petőfi Kör sokezres hallgatósága előtt lelkes ovációkat kiváltva lángoló szózatot intézett az egybegyűltekhez Petőfi nagyszerű sajtófoglaló tettéről a Landerer és Heckenast nyomdában, majd összevetette ezt a forradalmi aktust az szomorú jelenlegi (akkori) közállapotokkal.

A Petőfi Kört Rákosi Mátyás pár napon belül betiltotta, apámat és Déry Tibort, aki szintén felszólalt a sajtóvitában, rapid módon kizárták a pártból, és vezércikkben ítélte el tettüket a Szabad Nép következő száma.

De az eseményeket akkor már nem lehetett megállítani. Poznanban kitört a lengyel munkásfelkelés, Mikojan Budapestre érkezett, hogy leváltsa és Moszkvába magával vigye száműzetésbe Rákosit, akinek a helyébe Gerő Ernőt nevezték ki, helyetteséül pedig Kádár Jánost.

Az ország akkor pár hónap alatt belesodródott a forradalomba, apámból előbb népi hős lett, beszédet tartott Csepelen és még ki tudja milyen iparvállalatok sztrájkoló dolgozói előtt, ifjú színésznők epekedtek utána. Majd bejöttek másodjára-harmadjára megint az oroszok, leverték a forradalmat, szétlőtték a jelentősebb középületeket. Azután visszajött Kádár, Marosán és Münnich, majd 1957 januárjában szépen lecsukták az én jó édes apukámat is.

Erről és az elkövetkezőkről esetleg majd később mesélek, mára legyen elég ennyi.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!