Járművezetési tanácsok, kezdő szint

Fotók: Unsplash

Tardos János

Mint ilyenkor általában, most is 13 és fél éves voltam. Kicsit több talán, hajszálnyival. Trouville-ban rohangáltam a tengerparti homokban, kagylót gyűjtöttem, egész jól elvoltam.

Aztán megjött a nővérem, Annie New Yorkból és Berthe Bécsből, kiegészült a család. Hogy e rendkívüli, századonként csak egyszer vagy kétszer megismétlődő eseményt megünnepeljük, apám felvetette, hogy menjünk át Honfleurbe kicsit körülnézni, vacsorázni.

Ellenszavazat nem volt.

Jó, de ki tud vezetni? Apám Párizsban is vidáman mopedezett, de kocsija sosem volt. Mi, 1967-ben egy motorizáltságában is súlyosan elmaradott szocialista országból frissen szalajtott turistabagázs, vagyis az anyám: nem tudtunk. Berthe, bécsi vénasszony, akkoriban már csaknem hatvanéves, szintén nem tudott, ráadásul még a robogó konflisban is rosszullét környékezte. Annie-nak sem hiszem, hogy volt jogsija, biztosan viszkiztek is délután, de mindez úgy látszik nem zavart senkit. Ő vezetett, punktum.

A két kis tengerparti várost egy keskeny, többnyire tömör zöld sövényfalak között futó, alig két nyomtávnyi szerpentin köti össze. Odafelé tátott szájjal bámultuk a gyönyörű nyaralókat, egy-két ódon, távolról is enyhe Calvados-illatot eregető, lepattant kastélyt, a kanyarokban kitáruló bődületes normandiai panorámát.

Honfleurben baromi jól elvoltunk, miközben szegény felnőttek apám kalauzolása mellett valami régi fatemplomot is megtekintettek. Persze, mi Annie-val közben vígan kóláztunk egy kikötői kiülős teraszon, semmiségekről fecsegtünk, és nézegettük a fel-alá hömpölygő tömeggel magukat sodortató hippiket.

A vacsorához persze vörösbort kellett inniuk, ha jól ismerem őket, nyilván nem is keveset. Ahogy sötétedett, mindenki lassan-lassan elpilledt a hosszú, kellemesen bizsergető izgalmakkal teli nap végén.

Hazafelé Annie mellé ültem, előre, hadd bóbiskoljanak hátul, jobbra-balra csapódva a távoli őseink.

A nővérem cigizett vezetés közben, kikönyökölt az ablakon, ha akkor már létezett volna mobiltelefon, nyilván felhívott volna valakit. Mindazonáltal szélvészsebesen robogtunk a totál fekete, csak a reflektorok fényében, az utolsó pillanatban zöldre váltó sövényfalak között. Olyan könnyed eleganciával, szinte oda sem figyelve, fecserészve igazgatta fél kézzel, talán csak egy ujjal a kormányt, mintha összenőttek volna, mintha ember-gép cyborgok lennének.

Az azóta eltelt 55 évben végig azt tartottam szem előtt, hogy egyszer majd úgy vezessek, mint aznap este ő. Talán egyszer-kétszer, ritka, szerencsés pillanatokban össze is jött valami hasonló. Igaz, semmiképpen sem sötétben, és pláne nem szűk, sövényekkel szigorúan határolt szélű szerpentineken.

Aztán elkezdtem nőni, és két évvel később, 15 és fél évesen már úgy éreztem, hogy nagyjából elérném jobb lábbal a gázpedált.

Brac szigetén voltunk. Annie és Berthe nélkül, csak a szűkebben vett szent család, de ezúttal a dedós, hatodik általánosból szalajtott öcsémet is magunkkal kellett cipelnünk mindenfelé.

Időközben apám valamennyire megtanult autót vezetni, és Velencéből egy végletekig lepattant öreg Dösövóval jött elénk Splitbe, a rituális közös nyaralásunkra. Aztán ezt a muzeális tárgyat kompoltuk át Bracra, ahol akkoriban alig-alig jártak autók. Így vetődött fel apámban a nagyszerű ötlet, hogy frissen szerzett tudását nekem részben átadja, és szigorú felügyelete mellett vezethessek egy kicsit.

Imádtam a tengert, búvárszemüveggel, pipával órákig vizsgáltam a kristálytiszta vízben hancúrozó színes halakat, élveztem Armstrong első lépéseit is a Holdon, amit a Joszip Broz Tito kultúrházban lévő fekete-fehér tévén élő egyenes adásban izgultunk végig. De a lényeg azért mégiscsak az autóvezetés volt.

A Dösövóval volt egy kis gond. Nem az, hogy irtózatosan lepattant, hogy hörögve veszi be a hármast, az engem nem nagyon érdekelt, úgysem akartam egyelőre többel menni húsznál vagy harmincötnél. Hanem Velence óta egy kicsit lecsökkent benne a vezetési élmény luxusa: valami élesebb kanyarban kitört belőle valahogy a vezetőülés, ezt azóta sem tudom elképzelni, hogyan történhetett. De a lényeg az, hogy az apám azóta rendkívül leleményesen a bőröndjén ülve kormányzott és nyomogatta bőszen, gyanítom, hogy többnyire ötletszerűen a pedálokat.

Az ócska bőröndön kényelmetlenül izzadva a pedálokat én is elértem, ezzel nem volt semmi baj. Felértem persze a kormányt is, hát ott volt az orrom előtt. Abba kapaszkodtam, meg a sebváltó tenyérbemászó gömbjébe, utólag belátom, meglehetősen görcsösen. Hanem a kormány fölött kilátni már nemigen állt módomban, vezetőülés híján ez határeset volt. De mivel úgysem mentem nagyon gyorsan, kileshettem azért valamennyire a kormány küllői között, csak a szembejövő néhány szerencsétlen hihette, hogy magától megy a szekér, nem vezeti senki. Erről még ma is borzongva mesélnek a szigeten lakó öregek, s közben az égre vetett szemekkel hányják a keresztet.

Aztán megint elrobogott egy év, és én már majdnem 17 éves voltam. A gimiben franciát tanultam, és az anyám végre elengedett egyedül Párizsba. „Franciát tanulni”, ez volt a duma, de mindenki tisztában volt vele, hogy hosszú arany Winston cigarettákat fogok szívni, és megpróbálok majd nagyképűen csajozni is. Végül minden az elképzeléseim szerint alakult, ha megint 16 vagy 17 lehetnék, ma sem csinálnám másképp. A háromhetes, Toulon melletti diák-nyelvtáborban valamennyire tényleg megtanultam a többiekkel kommunikálni kézzel-lábbal-elzászi tájszólásban, de persze nekem akkor egyáltalán nem ez volt a lényeg. Hanem például az a két hét, amit egy kis, Massif Central-beli faluban töltöttem helyi fiatalokkal, miközben mint egy igazi nagyfiúnak, saját kocsim is volt. Persze, megint az apám Dösövója, de ezúttal már egy kevésbé lestrapált modell, elegáns vezetőüléssel. És én is bagóztam vezetés közben, kikönyököltem a felhajtott ablakon, fél kézzel tekertem a kormánykereket.

Eleinte főleg a faluban furikáztam a kemping és az apám ideiglenes helyi lakása között, amelyet egy szép, nagydarab színésznővel osztott meg. Színházi fesztivál volt ugyanis a faluban, és az apám darabját is játszották, arra vágott fel. Egyszer én is láttam egy főpróbát a falusi kíváncsiskodókkal, de nekem nem mondott sokat, franciául kiabáltak a színpadon. Nem láttam értelmét esténként ott aszalódni, amikor egy csomó diszkó is volt a környéken.

Általában a környékbeli hippi csűrökben ment este a buli, hogy a helybéli, vasvillával felszerelkezett felnőtt népesség haragját a maximális hangerőnkkel ne túl nagy mértékben ébresszük fel, mégiscsak ők voltak többségben. De az utolsó szombati búcsúbulira már jobban rákészültünk. A harmadik vagy negyedik faluba igyekeztünk, egy igazi diszkóba. Megtelt mindkét kocsi, a hülye, nagyképű párizsi fiú, Pierre citromsárga Renault 4-ese és az én kis Dösövóm is. Ők robogtak elől, de én is nyomtam neki rendesen, lássák a hátul ülő lányok, hogy nem valami mazsola botladozik itt a kihalt falusi utakon. Esti szürkület, félhomály volt, hiúságból már két éve nem hordtam szemüveget sem, mert akkor még nem jöttem rá, hogy léteznek jópofa keretek is. Aztán az egyik kanyarban villogó kék lámpával ott állt egy rendőrautó, leintett minket. Azért kissé megszeppentem. Oké, hogy baromi jól vezetek, valamennyit tudok franciául is, vagy esetleg eljátszhatom, hogy süketnéma vagyok, nem gond. De jogsim persze nincs, ez előbb-utóbb feltűnhet valami vaskalapos közegnek, szóval határesetnek nézett ki a dolog. Mindenesetre megálltam a rendőrautó előtt, meglátjuk, mi a fenét akar.

De csak a hülye haverjaink voltak egy, a Renault 4-es tetejére cuppantott elemes kék villogóval, s ott röhögtek rajtam, hogy milyen ijedt képet vágok.

Aztán baromi jól elvoltunk a diszkóban, a hangulat a tetőfokára hágott. Igazából akkoriban még nemigen hallottam a vezetés közbeni absztinenciáról sem, sőt talán az is kiment a fejemből, hogy én vagyok a sofőr. Már hajnalodott, amikor megint összeverődtünk valahogy a kocsi körül, hogy végre hazaegyen minket a fene. Pierre azonban időközben eltűnt. Vagy becsajozott, vagy valahol aludt egy bokorban. Egy, csak egy legény van talpon e vidéken, és az sajnos pont én voltam.

Valahogy bepréselődtünk kilencen a kis konzervdobozba, a fejemen is ültek, de ezek könnyűsúlyú vidéki versenyzők voltak, köztük helyes lányok is, nem láttam értelmét kényeskedni.

Valaki ismerte a hazavezető utat is, bőszen kiabálták a fülembe, hogy gauche!, droit!, tout droit!, és csak néha rontottam el, de akkor sem nagyon. A vasárnap hajnali szürkületben robogtunk át az alvó falvakon, épp hogy csak nem dudáltam, olyan virágos kedvemben voltam. Ha nem lettem volna ennyire beszorítva, talán még rá is gyújtottam volna közben, de erre most gondolni sem lehetett.

Aztán, amikor már majdnem hazaértünk, az utolsó faluban egyszer csak a semmiből előttünk termett egy útzár, és mellette jellegzetes dobozkalapjában egy igazi csendőr. A zseblámpájával körözött, hogy álljunk csak meg. Pedig már majdnem teljesen világos volt, talán csak a hajnali ködben hihette volna valaki egy pillanatra, hogy ez megint valami hülye párizsi vicc.

Azt mondja, hogy szálljunk ki a kocsiból. Hát, azt látni kellett volna, ahogy halálra váltan, egyesek frissen felriadva legédesebb álmukból, kilencen, egyenként, kínos lassúsággal kikászálódunk a Dösövóból, s szépen sorbaállunk az útpadkán. Persze mind tizenöt és tizenhét között, látnivalóan kissé illuminált állapotban. Érzékenyebb lelkületű csendőr talán sikítva elszaladt volna, vagy a gumibotjához kap, mittomén.

De a mi emberünk nem lepődött meg egyáltalán, csak picit hátrébb tessékelt minket, és egy helyi civil földművessel karöltve a kocsi belsejét kezdték vizslatni, majd egy idő múltán lemondóan legyintettek, minket pedig vállat vonva egy intéssel utunkra engedtek.

Mikor már kicsit arrébb érve ismét mertünk levegőt venni, útitársaim röhögve elmagyarázták nekem, aki az egész hajnali szürreális jelenetből végképp semmit sem értettem, hogy egy falusi hetipiac előkészületei közé csöppentünk, és nem részeg gyereksofőröket kerestek lopott párizsi rendszámú autóval, hanem két kis süldőmalacot, amelyek a nagy kavarodásban valahogy eltűntek, és feltételezték, hogy valami autós banda lophatta el őket.

Persze mellénk nemhogy kettő, de egyetlen süldőmalac sem fért volna már be, nem is értem, hogy ezt hogy nem látták át eleve, a helyi, póruljárt állattenyésztő meg az ügybuzgó falusi csendőr.

De mindegy is, azóta sem felejtettem el vezetni, sőt, ezt fél kézzel és cigivel a számban is képes vagyok még mindig művelni. Csak a nyolc potyautas hiányzik néha a fejemről, és olyankor pár pillanatra elfog néha valami lágy, hajnali nosztalgia.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!