Már a nosztalgia sem a régi

Fotó: Fortepan

Tardos János

Nemrég múlt június 16., Nagy Imre kivégzésének 65. és újratemetésének 33. évfordulója. Mindenfélék eszembe juthattak volna erről, pláne, hogy tegnap a konyhában a fejemre esett egy vastag francia könyv, amelynek előszavát ketten hozták össze: az apám és Yves Montand.

Egyszer már futólag megemlékeztem kettejük kapcsolatáról, amely felületes volt és alkalmi; azt éppen e közös munka 1985-ös előkészületei tették relatíve intenzívebbé. De még mielőtt most erről szólnék pár szót, hadd domborítsam ki a saját szerepemet is!

Az 1956-os forradalmi események két héttel a harmadik születésnapom után robbantak ki, és ezekben akkor még aránylag kisebb intenzitással vettem részt – bár azt őszintén meg kell mondani, hogy a forradalom leverésének november eleji napjaiban magam is zsenge életkoromat meghazudtoló bátorsággal néztem szembe a megszálló orosz hadsereg egyik katonájával.

A következő év januárjában azután lecsukták az apámat, aki egyszerű kétkezi, lázongó író volt, de ezt sem szoktam elhallgatni. Hűséges olvasóim mindezzel már rég tisztában vannak, mint ahogy azzal is, hogy egy idő után kiengedték a dutyiból, azután disszidált Párizsba, ahol később nyaranta én is meglátogathattam.

1966-ban voltam 13 éves, csekély értelmű hatodikos tanuló. Tíz évvel később, 1976 októberében pedig már a Népszava szépreményű ifjú gyakornoka, még ha ezek a remények később nem is váltak mind valóra. Viszont a szomszédos New York-palotából akkor felhívott Várkonyi Tibi bácsi, a kor és későbbi korok jól ismert vezető külpolitikai újságírója, hogy fáradjak át őt meglátogatni, a telefonba nem akarja megmondani, miért.

Persze átmentem, mert gondoltam, hogy olvasta egyik zseniális zsengémet, mondjuk arról, hogy a tavasz közeledtével kicsinosítva ismét forgalomba állt a BKV „Hapci” nevű motoros hajója, vagy valami hasonlót, mert akkoriban ilyen jelentős eseményekről adatott tudósítanom a szélesebb értelemben vett nyilvánosságot. De nem. Hanem amikor átértem, háromszor körülnézve, titokzatos képpel a kezembe nyomott egy lepedő nagyságú újságot, a France Soir október 23-i számát, szigorú helyben olvasásra. Aztán kiment, és rám zárta kis irodája ajtaját.

A France Soirban akkor megjelent apám egykolumnás visszaemlékezése a húsz évvel azelőtti eseményekről, amelyet csekélyke franciatudásommal szép lassan ki is silabizáltam, de aztán Tibi bácsi megkönyörült rajtam, kikulcsolt és szigorú titoktartási fogadalom mellett utamra engedett.

Öt évvel később azután én magam is hátat fordítottam a kommunizmus hazai válfajának, disszidáltam Párizsba, elmélyítettem a nyelvtudásomat, és 1986-ban elolvastam, mit mesélt Montand 56-ról és benne a saját felkavaró élményeiről az apámnak.

Ma már mindez a múlt ködébe vész, de tudnivaló, hogy a háború utáni nagy társadalmi megújulásban az Yves Montand-Simone Signoret színészházaspár, mint annyi más haladó szellemű francia értelmiségi, a társadalmi igazságtalanságokkal szembeszegülve a baloldal mellé állt. Ez akkor azt is jelentette, hogy a kommunistákra szavaztak, sőt, forradalmi lelkesültségükben be is léptek abba a pártba, ahol akkor, a fasizmus leverése után Aragon és Sartre is politizált, sőt Picasso is kiváltotta a maga piros kis tagkönyvét.

Amikor az orosz tankok eltiporták a magyar forradalmat, Yves Montand, Simone Signoret és Gérard Philipe egy párizsi kiskocsmában támasztották a pultot, és döbbenten, szótlanul nézték a televízió híradójában mutatott drámai képeket. Mindez egy forgatási szünetben történt. Montand és Signoret a Salemi boszorkányok felvétele közben jöttek ki ide ebédelni, Gérard Philipe pedig a Till Eulenspiegel stúdiómunkáinak szünetében csatlakozott hozzájuk. Ő volt az, aki hangot is adott felháborodásának, Montand-ék ott és akkor döbbenten hallgattak.

Talán ebben a pillanatban, de mindenképpen azokban a napokban született meg az eurokommunizmus. Mert a következő napokban, ahogy arra Yves Montand a nyolcvanas évek közepén visszaemlékezett, szinte vérre menő viták kezdődtek a baloldali értelmiség köreiben. Jean-Paul Sartre és Camus azonnal átlátták, hogy a XX. szovjet pártkongresszus és Sztálin szörnyűséges emberiség ellen elkövetett bűneinek leleplezése ellenére sem Hruscsov, sem a mellette rendületlenül kiálló Francia Kommunista Párt már nem követhető tovább azon az úton, amely a lengyel és a magyar forradalom leveréséhez vezetett.

Yves Montand-ban is felmerültek persze kételyek, hiszen ő sem így képzelte a társadalmi igazságtalanságok felszámolását, de aznap képtelen volt még elszakadni ifjúkora és az azóta eltelt évtized illúzióitól. Azzal érvelt, hogy jólétben elpuhult barátai ezt nem érthetik, de a Szovjetunió nem az értelmiségiek, hanem a proletárok, a munkások állama, és mindenekelőtt ennek az elnyomott osztálynak az érdekeit védi. Barátai erre csak legyintettek, elkönyvelték, hogy egy bigott sztálinistával állnak szemben, akinek a meggyőzésére kár is a szót vesztegetni.

Simone Signoret és Yves Montand (fotó: wikimedia)

Ezen a bizonyos viharos hangulatú vacsorán jelen volt a híres baloldali író, Claude Roy is, akit Montand fenntartások nélkül tisztelt, többek között azért is, mert bátran viselkedett a német megszállás alatt, és már 1942-ben, a fasiszta mozgalom, az Action Française tündöklése idején demonstratíve belépett az illegális Francia Kommunista Pártba. Az író másnap megint felment Montand-ék párizsi lakására, és leült vele szemben. Türelmesen, nyugodt hangon elmesélte, mit látott a saját szemével a Szovjetunióban, ahová, mint annyi baloldali nyugati értelmiségi társutas, maga is illúziókkal telve utazott el. De mivel nem vak, látta, hogy az emberek nagy szegénységben élnek, ráadásul még mindig félnek az állandóan besúgókat toborzó KGB-től, és hogy mindenkinek beleírják a személyi igazolványába a nemzetiségét, a zsidóknak meg azt, hogy zsidó, épp úgy, ahogy az a hitleri Németországban volt szokás. És bár a litvánoknak, a grúzoknak, az ukránoknak és a többi nemzetiségieknek van saját szövetségi államuk vagy autonóm területük, ahol beszélhetik a saját nyelvüket, élhetik a saját kulturális életüket, a zsidóknak nincs semmi ilyesmijük, ők csak megalázottan viselik származásuk, vallásuk bélyegét az okmányaikban.

Akkor és ott valóban összetört valami Yves Montand-ban. 1957 márciusában még elutazott a feleségével egy kelet-európai koncertkörútra, de amikor három hónap után hazatértek Párizsba, szakított a vaskalaposan sztálinista Francia Kommunista Párttal. Összeveszett Aragonnal is, a Budapesten bebörtönzött magyar kommunista író, Tardos Tibor egykori párizsi mentorával és állítólagos barátjával is, aki a szovjetek magyar helytartóját, Kádár Jánost próbálta védeni.

A többi már történelem, lassan a múlt ködébe vész. Még néhány elaggott, nyáladzó veterán nyammog rajta egy kicsit, de holnapra nyoma sem marad mindennek, és csak buta, távolba meredő tekintettel vakargatja majd a fejét, akinek valami rosszul rögzített vastag könyv a konyhában a fejére esik.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!