Timár Ágnes
Festett, fonott, bodorított. Leengedett vagy feltűzött. Rövid vagy hosszú. A frizura, épp mint a ruhaviselet, a divat játékszere. A divatot pedig – jól tudjuk – közvetlenül vagy közvetett módon irányítja a kor politikája, vallási irányelvei, erkölcsi elvárásai. Ja, és a praktikum.
Sok hajszobrászati megoldásról azt gondolnánk, hogy a jelen, vagy legfeljebb a közelmúlt terméke, holott már az ókorban ugyanolyan lelkesen és akár üzenetközvetítő jelleggel alakítgatták a sörényüket nők és férfiak egyaránt.
Az, hogy egyáltalán kezd a hajtincseivel valamit az ember, a divattörténet kezdetétől megfigyelhető. Ha nem történik a hajzattal semmi, annak oka van. Még ha koronként, azon belül is életkoronként eltérő ez az ok. Néhány életszakaszban például a szabadságot jelképezi. A mindenkori kamaszok hosszabb-rövidebb ideig bizonyosan kipróbálják, milyen csak úgy növeszteni a hajukat bele a vakvilágba. Ezt az életérzést könnyen eredeztethetnénk az 1960-as évekből, amikor a hippi mozgalom képviselőit szélfútta, nemtörődömséget sugalló loboncukkal azonosították, de ennél régebbre kell utaznunk az időben. A hosszú, kibontva viselt haj az ókori germán és kelta törzseknél is szó szerint a szabadságvágyat jelképezte, míg a középkorban, mivel a férjezetlen, vagyis a házasság kötöttségei előtt álló lányok hordták kibontva a hajukat, átvitt értelemben jelenik meg a szabadság eszménye. (Bocs!)
Az ókori Egyiptomban a hajápolás az alaphigiénia része volt. Egy speciális kenőccsel kezelte mindenki a tincseit. Még az egészen rossz anyagi helyzetben lévők is olyan súlyú problémaként élték meg, ha nem volt kenőcsük, mint amikor éppen nem jutottak élelemhez.
Továbbá a hajápolás része volt a festés is. Többek között hennával érték el a fekete színt. Mivel általában is sötét hajszínnel bírtak a területen élők, feltehetően az őszülő szálakat kívánták ezzel a módszerrel elfedni. Az ősz hajhoz való viszonyulás korszakonként eltérő, de sarkalatos kérdése a frizuradivatnak. Erre a továbbiakban láthatunk példákat.
Az ókori görögök csigákba rendezett fürtjeiről a korabeli művészeti alkotások is tanúskodnak. Sőt, olyannyira a mindennapi megjelenés része volt a bodorítás, hogy akit egyenes hajjal láttak, tudhatták róla, gyászol.
Az eredeti hajszín megváltoztatásának vágya is igen korán megjelent. Az ókori Rómában a nők sötét színű hajukat leggyakrabban vörösre festették, majd a germánokkal vívott harcok idején az aranyszőke is divatba jött. A két árnyalatot egy kecskefaggyúból és bükkfahamuból készült szappannal érték el. A paróka is gyakori viselet volt, amelyet fogoly- vagy rabszolganők hajából készítettek.
A gótika idején már elvárták a férjezett asszonyoktól, hogy kendő alá rejtsék a hajukat, ha kiléptek a házból; ettől függetlenül szívesen bíbelődtek a korabeli nők is frizurájuk kialakításával. Mesterségesen göndörített hajukat szalagokkal és hajpántokkal tökéletesítették. Az előkelőségi szintet jelezte a hölgyeknél az is, hogy mennyire volt nemes a fém, amelyből a hajpántok készültek.
A XVI. század hozta el a mai szemmel talán legkevésbé tetszetős női hajviseletet, ami sokkal inkább haj-nem-viselet volt. A nőknél a szépségideál a magas homlok lett, ezért borotva segítségével emelték meg a hajvonalat. Sőt, hogy a hatásra ráerősítsenek, még a szemöldöküket is leborotválták. Rendezett hajtincseiket az asszonyok gyönggyel, a fiatal lányok virágfüzérrel díszítették. Továbbá finom hálókat és fátylakat is alkalmaztak a tökéletes frizura eléréséhez.
Egy 1596-ban, Frankfurtban megjelent könyv megmondta a tutit a szépségápolásról. A címe igencsak frappáns: Izabella Cortese úrnő titkos és rejtett mesterkedése és művészete az alkímiában és a chirurgiában és mindenféle mesterségben: nevezetesen azonban hogyan kell egy formátlan testet, férfiét vagy nőét külsőleg (itáliai módra) megszépíteni és fiatalítani, valamint az arcot szép pirosra és fehérre csinálni, a hajat szépre festeni, továbbá mindennemű bibircsókot és foltot az arcról és a kezekről elűzni… mindez pedig olasz nyelvből fordítva. Na, ebben a hiánypótló kiadványban többek között azt magyarázza el a szerző, hogyan lehet ördögszekérfű, timsó, kámfor, vérehullató fecskefű és borsóliszt segítségével gesztenyebarnára festeni a hajat. (Azt hiszem, erre mondják, hogy otthon ne próbálják ki!) Merthogy ekkor, illetve konkrétan a flamand barokk idején a barna haj volt divatban.
A XVII. században kivételesen a férfiak frizurája – és a számukra tervezet ruházat is – különlegesebb volt, mint a nőké. Egy kétséges hitelű legenda szerint a parókadivat azért alakult ki, mert XIV. Lajos, bár szeretett volna hosszú hajjal tündökölni, erősen kopaszodott. 1655-ben, egyetlen év alatt 48 párizsi parókakészítőnek adott működési engedélyt. A műhaj viselete olyannyira általános lett a férfiak körében, hogy egy idő után már inkább le is vágatták egészen rövidre, ami a fejükön nőtt. Tekintve, hogy minden férfi parókát viselt, képtelenség volt csak emberi hajat használni a készítés során: az olcsóbb változatok birkagyapjúból, kecske- vagy lószőrből készültek. A XVII. és XVIII. század fordulójára óriási méretűvé nőttek, és égővörös, illetve aranyszőke színűre váltottak a férfi parókák.
A folytatásból hamarosan kiderül, hogyan fér el egy egész erdőgazdaság egy frizurán, mi köze a maláriának a szintetikus hajfestékhez és mi az a Rachel-séró.
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!