Csatornaromantika

Bokor Gabriella

Párás félhomályban tapogatózni egy nyirkos falú és kétes tisztaságú csatornában minden bizonnyal kevésbé kellemes élmény, mint például habos kávét inni a Hotel Sacher vagy a Café de la Paix teraszán. Mégis sokan vállalkozunk rá, sőt még fizetünk is érte.

Valamiért vonzó lemászni egy csatornába; nyilván, mert izgalmas kalandnak tűnik, és borzongani is lehet közben, meg kicsit félni. Párizsban arra hívogat a kanális, hogy Jean Valjean meneküléséről nosztalgiázzunk, Bécsben pedig a hirhedt penicillin-csempész, Harry Lime útját követhetjük a vezetett csatornatúrákon. Míg azonban a Nyomorultakat – de legalábbis az abból készült mozit Jean Gabinnel – elég sokan ismerik, A harmadik ember című film Orson Welles alakította Harry-je nálunk valahogy kevésbé van benne a köztudatban, ritkán szerepel például a régi vágású filmklubok műsorán. Pedig a háború utáni Bécsben játszódó krimi igazi mestermunka – a forgatókönyvet Graham Greene írta –, és ebben látható a mozitörténelem egyik legemlékezetesebb csatornajelenete is.

A történet persze egész másképp indult, eleinte szó sem volt csatornáról. A brit filmproducer, Alexander Korda, azaz Korda Sándor egy forgatókönyv ötletet kért Graham Greene-től, aki előhúzott a zsebéből egy cetlit egy lehetséges sztori első mondatával: „Elbúcsúztam Harrytől, amikor a februári fagyban a koporsóját a földbe engedték. Nem hittem a szememnek, amikor aztán egyszer csak szembejött velem a londoni folyóparton hömpölygő tömegben, és úgy csinált, mint aki nem ismer meg.” Ennyi volt meg az ötletből, de Kordának ez éppen elég volt. Felmerült, hogy a cselekményt áthelyezik Rómába, esetleg Párizsba, végül a producer egyik kollégája, az osztrák Karl Hartl Bécset javasolta. Greene-nek, aki addig még nem járt Ausztriában, tetszett az ötlet, és 1948 februárjában, a Kordától kapott tízezer fonttal a zsebében Bécsbe utazott.

 Napokig járta az utcákat és jegyzetelt. Beszippantotta és lehangolta a háború utáni nyomasztó légkör, a rengeteg romos épület, az akadozó gáz- és vízszolgáltatás, a sok éhező, a szövetségesek szigorú kontrollja ellenére is virágzó feketepiac. Az utcákon szerzett benyomások mellett már az első időszakban történt két esemény, ami nagyon nagy hatással volt Greene-re: az egyik, hogy kezébe került egy angol tiszt beszámolója a városban működő, penicillinnel üzletelő bűnbandákról, a másik pedig egy kirándulás a csatornarendszerbe. A bécsiek egyébként különösen büszkék csatorna-történelmükre: 1739-ben az akkori Bécs – a mai belváros területe – teljes egészében csatornázva volt, ami abban az időszakban ritkaságszámba ment, London és Párizs évtizedekkel később jutott el idáig.

Inspiráció tehát bőven adódott, és Graham Greene nekiállt megírni a forgatókönyvet a rendező, Carol Reed számára. Erre később így emlékezett: „Nem azért írtam A harmadik embert, hogy elolvassák, hanem hogy megnézzék.” A történet azzal indul, hogy az amerikai ponyvaíró, Holly Martins egy régi barátja, Harry Lime meghívására a háború utáni Bécsbe utazik. Mikor megérkezik, közlik vele Harry halálhírét, és hamarosan azt is megtudja, hogy barátjának sötét ügyei voltak. Mivel Martinsnak gyanús a halál oka, Bécsben marad és megpróbálja felgöngyölíteni, mi is történt valójában, de közben nem jut közelebb a megoldáshoz, sőt egyre több körülötte a rejtély. Miután Greene már jól ismerte a várost, a történet egyik kulcsjelenetét, az üldözést, a bécsi csatornákban képzelte el. A filmhez már csak egy hatásos kísérőzene hiányzott, de hamarosan ez is meglett. Egyik este, amikor Carol Reed egy bécsi Heurigerben vacsorázott, a vendégeket egy citerás, Anton Karas szórakoztatta, Reed pedig úgy érezte, hogy épp ez a hangszer lenne a leginkább képes visszaadni a film melankolikus hangulatát.

A forgatás 1948 őszén kezdődött el. Az igen impozáns – százezer USA dolláros – gázsiért Orson Welles elvállalta Harry Lime szerepét, és mellette is jó pár sztárt szerződtettek: Alida Vallit, Trevor Howardot, Joseph Cottent. Három stáb dolgozott párhuzamosan, az egyik csak az éjszakai felvételekért felelt, itt is Robert Krasker volt az operatőr, az ő híres, „döntött” kameraállásaival. Ahhoz egyébként, hogy az éjszakai jelenetek jól láthatóak legyenek, a tűzoltóság folyamatosan locsolta az utcákat, hogy nedvesen csillogjanak. Külön stáb forgatott a csatornában, aminek az az érdekessége, hogy több jelenetet is ugyanazon a ponton vettek fel, de az ügyes kameramozgás jóvoltából úgy tűnik, mintha különböző helyszíneket látnánk.

Orson Welles csak két hetet töltött Bécsben. Azokhoz a jelenetekhez, ahol nem szemből látszik, dublőrt használtak: egy bécsi hentest, akinek nevét nem őrizte meg a filmtörténet. A bécsi forgatás befejeztével volt néhány jelenet, amit a londoni stúdióban forgattak le, például az, ahol Harry Limes a csatornarácson keresztül próbálja kidugni az ujját, mert a bécsi szabvány csatornarács nem volt erre alkalmas: túl széles volt, a rések meg túl keskenyek. Néhány külső jelenetet is Angliában utóforgattak, és ebből adódott pár baki: amikor a temetőből kihajt a jeep, az autó ablakán keresztül kelta kereszteket lehet látni a Bécsben szokásos sírkövek helyett, egy utcai jelenetnél pedig a háttérben épp feltűnik egy jellegzetes emeletes busz.

Bár A harmadik ember a négyhatalmi megszállás alatt álló Bécsben játszódik, Reed nem akart a filmben semmiféle politikai állásfoglalást. Apró utalások azért előfordulnak: a 96. percben, a csatornában történő üldözési jelenetben a falon feltűnik az O5 rövidítés, ami a nemzetiszocialista időkben az osztrák ellenállási mozgalom jele volt – egy ilyen jel egyébként a Stephansdom falán is látható. A híres kakukkosóra-monológnak is megvan a maga története. Ez nem volt benne a forgatókönyvben, Orson Welles improvizálta az óriáskeréknél Harry szavait:

„Itáliában a Borgiák harminc esztendő alatt a háború, a terror, a gyilkosság és a vérontás mellett helyet adtak Michelangelonak, Leonardo da Vincinek, és létrehozták a reneszánszot. Svájcban mindenki testvérként szerette egymást, ötszáz éven keresztül éltek békében és demokráciában – és mit sikerült létrehozniuk? A kakukkos órát.”

Welles később egy interjúban elárulta, hogy nagyon szégyelli magát klisészerű gondolataiért, mert a film bemutatója után svájci ismerősei udvariasan figyelmeztették: a kakukkos óra származási helye nem Svájc, hanem a bajorországi Feketeerdő. Ezt a kis malőrt, persze hamar megbocsátották neki, sőt feledésbe is merült, hiszen a show-t ő vitte el a filmben. A harmadik embert a közönség és a kritika is mindenhol nagyon jól fogadta, és habár már több mint hetven év telt el a bemutató óta, a rajongók mégsem fogytak el. Zarándokhelyük a bécsi „Der dritte Mann” magánmúzeum lett, itt állították ki egyebek közt a film által egycsapásra világhírűvé vált Anton Karas citeráját, és persze rengeteg más ereklyét: eredeti forgatókönyvpéldányokat, filmplakátokat, a bécsi forgatásnál használt kamerákat, az egyik gyerekszereplő jelmez-sapkáját, sok-sok különböző kis Harmadik ember-ereklyét, hogy biztosan tudjuk: Harry Lime, a penicillincsempész mégsem halt meg, sőt, elevenebb, mint valaha.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.