L. Ritók Nóra: Ahol semmi esély

Képek: az Igazgyöngy Alapítány archívumából

L. Ritók Nóra

Sokszor írtam már arról, mennyire rossz a rendszer a sajátos nevelési igényű gyerekek problémáinak kezelésére. Nemcsak az iskolában, ahol az integrálható SNI-sekkel foglalkozó szakemberekből egyre kevesebb akad, hanem később is, amikor követni és segíteni kellene ezeket a fiatalokat. De akkor már senki sem törődik azzal, miben lenne segítségre szükségük az életük megszervezéséhez.

Az egész problémát megsokszorozza, ha mindeközben generációs szegénységben is élnek, szegregátumokban, ahol az országos átlaghoz képest felülreprezentált az arányuk. Felülreprezentáltak a szegregálódó vagy szegregált iskolákban is, ahol kevés a tapasztalt szakember. Amikor több sajátos nevelési igényű gyerek is van egy osztályban, a pedagógus képtelen megosztani a figyelmét, és olyan fejlesztő munkát végezni, ami mindegyiküknek megfelelő. Segítség pedig nincs: amit az utazó gyógypedagógusok, fejlesztőpedagógusok tudnak adni, az időben nagyon kevés. Logopédus, pszichológus csak elvétve akad a kis vidéki telepüéseken.

Akkor pedig még nehezebb a helyzet, mikor a szülők maguk is problémával érintettek: nem is értik, mi ez az egész, nem keresnek önállóan fejlesztési lehetőségeket, elfogadnak mindent, úgy, ahogy van – hiszen ők maguk is így nőttek fel. Nincs tudásuk arról, hogy mit lehetne tenni, nem ismerik sem a lehetőségeket, sem a jogokat.

A fiú, akiről írok, egy ilyen családban él. Már óvodás volt, de még nem beszélt és nem volt szobatiszta. Ez különösebben senkit nem izgatott: az anyja mindig korán hazavitte az oviból, és állította, ő érti a hangokból, mit akar. Kértünk időpontot a pedagógiai szakszolgálatnál, az első szakvéleményben leírták azt, amit mi is láttunk, és egy év múlva visszahívták. Ami persze érthető, hiszen óvodás korban még nagyon eltérő lehet a gyerekek fejlődési üteme. Azegy évvel későbbi vizsgálat sem mutatott váltzást: a szakvélemény csak annyival egészült ki, hogy lehet majd kérni az emelt családi pótlékot.

A fiú végül kicsit túlkorosan, de elkezdte az általános iskolát, integrálhatóként. A beszéde, ha nehezen is, de valamennyit alakult. Nagyon alulteljesítve, de haladt előre az általános iskolában. Felsőben már akadtak vele problémák: sokat hiányzott, és agresszív volt a társaival. A tanórákon egyébként csendben megült, kívül maradt mindenen; így fejezte be a nyolcadikat, alapkészség-hiányosan, de már rendőrségi ügyekkel. Mert mindenbe könnyen belehúzható volt. A következményeket nem értette, sem azt, hogy mi az, ami megengedhető egy közösségben és mi nem. Nem ismerte a törvényeket. Nem értette azt sem, mi a baj azzal, hogy pár cigiért dolgozik, mert nem tudta, hogy mi mennyit ér. Örömmel fogadta, ha beengedték egy-egy buliba, ahol pár pohár ital után táncoltatták, hangosan biztatva, röhögve rajta, aztán a telefonos felvételeket Facebookon megosztották, hogy ott is nevessenek.

A középiskolát elkezdte ő is, hiszen a tankötelezettség 16 éves korig tart. Mivel később került általnos iskolába, mint a kortársai, hamar, már a második évben elérte a tanköteles korhatárt. Most pedig nem folytatja az iskolát. Az anyja panaszolja, hogy be kell mennie aláírni, hogy abbahagyja a fiú a tanulást, pedig már egyszer nyilatkozott erről, nem érti, miért kell megint. Kérdezzük, hogy miért hagyja abba: „Mert nem akar járni.” hangzik a válasz. Tudjuk, hiszen láttuk, hogy az első évben is rengeteget hiányzott. Arra, hogy így nem kapnak majd családi pótlékot, az anya csak ránt egyet a vállán. Kérdezzük: mit fog csinálni? „Segít nekem otthon. Ellesz velem. mondja.

Ellesz” otthon. Hogy miként szervezi majd az életét, milyen hatások érik el, és mi lesz vele, nem tudjuk. Azt biztosan látjuk, hogy nem fog tudni olyan döntéseket hozni, amelyekkel stabillá teheti a jövőjét. Dolgozni munkaviszonyban sosem fog, nem érzi a kötelezettségeket, nem tart szabályokat. Alkalmi munkákon tengődik majd. A kriminalizáció kockázata pedig erős. Megtalálják, és ő viszi majd el a balhét, büszkén: már most is azt hiszi, a börtön valami menő hely. Az, hogy ez milyen balhé lesz, betörés, esetleg más is, ki tudja?

Nincs egyedül. Az SNI-s gyerekeket, ahogy nagykorúvá válnak, teljes jogú felnőttként kezeli a rendszer. Az életvezetési képességeikkel senki sem törődik. A problémáikkal viszont hamar munkát adnak az intézményeknek. Ha lenne nyomonkövetés, ha felmérnék, hogy mire van szükségük, ha lennének olyan munkahelyek, ahol őket is alkalmazzák, ha meglenne az a figyelem, amit igényelnének, akkor más lenne a helyzet.

De ehhez egy más rendszer, és talán, ahogy most érzem, egy másfajta attitűdű társadalom kellene. Olyan, ahol az ember a fontos.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.