L. Ritók Nóra: Kívül mindenen

képek: Az Igazgyöngy Alapítvány archívumából

L. Ritók Nóra

Sokat töprengek egy-egy gyereksorson. Mert néha nehéz eldönteni, mi a jobb: ha egy gyerek marad a nehéz családban, vagy állami gondozásba kerül? Sajnos, nem tudok egyik döntés mellett sem több sikertörténetet felsorakoztatni. Persze, vannak esetek, mikor csak a kiemelés lehet a megoldás. Szörnyű, elviselhetetlen történetek ezek. Mégis azt gondolom, azon kell dolgozni, hogy a szülők alkalmasak legyenek a gyerekek családban nevelésére. Ez pedig egy hosszú, nehéz menet. Mert a hiányok, amelyek a szülőknél mutatkoznak, nehezen pótolhatók. Sokszor generációkon át ugyanazok a krízisek rögzülnek.

A lány egészen kicsi volt, mikor megismertem. Sokat foglalkoztunk ezzel a családdal: sok volt a gyerek, rémes a lakhatási szegénység, megoldhatatlan helyzetek sora adott munkát nekünk. Nem egy sikertörténet ez. Mindig eljutottunk valameddig, aztán történt valami, és visszaesett minden a kiindulási pontra. Majd a segtségünkkel újra visszarendeződtek, egy darabig nyugalom volt, úgy tűnt, elindul valami… aztán megint borult minden.

Az ok mindig a szülők közötti konfliktus volt, amiben aztán akadt minden. Az apa döntései, amelyekből teljesen hiányzott a gyerekek iránti felelősség; a  pénztelenség; és néha az alkohol is. Agresszió: sok családi konfliktusnak a rendőrök vetettek véget. Az állandósult verbális bántalmazás pedig fel sem tűnt a gyerekeknek: számukra természetes volt. Egy kiszámíthatatlan élet volt ez, ami meghatározta a család legkisebbjeinek jövőjét is. A történetek, melyeket velük megéltem, rengeteg tanulságot adtak arról, mit jelentenek a mindent megalapozó szocializációs minták.

Néha az anyjuk is otthagyta őket, akkor az apára maradtak, meg a rokonokra, a szomszédokra, az utcára. Sokat harcoltunk a gyerekekért, de megoldásként a szülők többször is az állami gondozást választották. Furcsa volt ezt megélni, mert a tapasztalatunk az volt, hogy a szülők ragaszkodnak a gyerekeikhez; de itt nem ez történt. Az anya maga is állami gondozottként nőtt fel, és mindig azt mondta: azért viteti el őket, mert ott legalább kapnak enni, és melegben vannak. Ott legalább nem nélkülöznek. Ő nem bír velük, az apjuk pedig nem törődik a családdal.

Nekik, szülőknek sosem volt annyi kitartásuk, hogy tegyenek a működő családért. A rendszer állami gondozásba vette a gyerekeket, majd, mikor a család épp egy jobb szakaszban volt, kérésre visszaadta őket. Aztán a következő visszaesésnél az anya megint elvitette a kicsiket.

Furcsa, ambivalens helyzetek voltak a családban. Miközben a legtorokszorítóbb történeteket ezekkel a gyerekekkel éltem meg, és a legdurvább, legalpáribb cirkuszokat is, mégis azt láttam, hogy szerették az anyjukat. A kislány is. Akkor is, ha nem volt ruhája. Akkor is, ha nem volt mit ennie. Akkor is, ha a patkányokat kellett elviselnie otthon, az állandó rumliban.

És hogy milyen történetekre gondolok? Nos, sosem felejtem el, mikor háztartási kekszet adtam a lánynak, ő beletette egy koszos kis lábasba, vizet öntött rá, kavargatta, és úgy ette. „Olyan, mint a leves.” mondta örömmel. És ma is elszorul a torkom, mikor a téli látogatásaimra gondolok.

A nélkülözés tekintetében biztosan jobb döntés volt az állami gondozás. De a minta nem az volt, hogy akkor ott éljen a lehetőségekkel, hanem az állandó szökés. Amint serdült, ő is, és a testvérei is folyamatos szökésben voltak. Hazamentek, ha keresték őket, elbújtak, volt, hogy az anyjuk bújtatta el őket. Érthetetlen volt ez is. Volt, hogy sikerült elcsípni, és visszavinni őket, de másnap már újra otthon voltak. Vagy először valamelyik rokonnál pár napig, aztán otthon.

Ahogy tinédzser korba került, a lány már nem egyedül szökött: talált magának párt. Olyat, aki szintén állami gondozott volt.  Egy idő után már kettőjüket sem kereste senki. Valahogy együtt is kívül tudnak maradni a rendszeren.

Most úgy hallom, terhes. Az idén töltötte be a tizennyolcat.

Ismétli az anyja sorsát. Szökésben, iskolakerülésben, terhességben. Ő nem fogja megtörni a családi mintát, minden erőfeszítésünk ellenére sem. Persze, nyugtatgathatnám magam, hogy mi lett volna, ha nem vagyunk, ha nem segítünk; talán még rosszabbra fordult volna a sorsa.

De nem megy. Nem tudom elfelejteni a látványt, ahogy éltek, azt, hogy sosem lehetett tudni, mit találunk náluk, amikor meglátogatjuk őket. Mert rettenetes látni egy ilyen folyamatot, amiben egy ártatlan gyerek felnő, belenő mindabba, amiben a szülei élnek. Ugyanúgy alakul a sorsa, és nem tudod megakadályozni. Az sem vigasztal, amit ilyenkor mondani szoktak, hogy nem lehet mindenkit megmenteni.

Talán őt és a testvéreit lehetett volna. Ám, mindannyian kudarcot vallottunk: a rendszer is, és mi, segítő civilek is.

Ezeket a lelki terheket az ember hurcolja magával. És nem lehet letenni. De muszáj keresni a megoldásokat. Muszáj kitalálni valamit.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!