Mediterrán éjszakák, amikor megszólal a gitár

Fotó: Unsplash

Mester Sándor

Kalandozás a flamenco és a fado titokzatos világában

A zene, ami mindenütt jelen van

Klasszikus gitárosként jól ismerem a flamenco világát, hiszen a klasszikus gitárirodalom részét képezi számos flamenco-feldolgozás és sok flamenco-inspirálta mű. A hangszer és a játékstílus is jellegzetes: a gitár első ránézésre hasonló ugyan, mégis, a klasszikushoz viszonyítva teljesen különböző zenei világot és játékstílust képvisel, sőt, a hangszerkészítők is külön tanulják a flamencogitár építését.

A flamenco az andalúziai (vagyis dél-spanyolországi) cigány, zsidó, mór és spanyol kultúrából építkező zenék és táncok összességét jelenti. Sok száz éves hagyományon nyugszik, a mai napig rendkívül népszerű. Granadában például, ahol gyakrabban megfordultam, az utcán, kisebb klubokban, tapas bárokban is hallgathattam flamencót: ez a zene mindenütt jelen van, része a hétköznapoknak. Hogy milyen politikai vonatkozásai vannak, nem kutattam sohasem; gitárosként túlságosan is szakmai élmény nekem a flamenco, sok száz éves hagyományának alapjait külön-külön is ismerem. Hallgattam Marokkóban uddal kísért éneket, amiben fel lehetett fedezni a flamenco későbbi gitáros-énekes hagyományait; sokat játszottam, játszom zsidó zenét a szefárdtól a jiddis és izraeli dalokon át a vallásos énekig. A gitáros cigány kultúrát is sokat hallgattam autentikus forrásokból több különböző országban. Spanyolországnak pedig csak a déli részén, Andalúziában van a flamencónak hagyománya: azaz a közhiedelmekkel ellentétben nem egy olyan egész országot érintő zenei stílus ez, mint Portugáliában a fado, amelyről a későbbekben lesz még szó.

Granadában évekkel ezelőtt az utcán délután négy körül sétálgattam, a helyi zsidó múzeumot kerestem. Hirtelen virtuóz gitárzene ütötte meg a fülemet a szokásos flamencós tapsolással, kiabálással a háttérben, majd megszólalt a jellegzetes ének is. A hangot követve egy étterembe jutottam. A pultnál kértem egy pohár bort, azonnal tapast adtak mellé, ahogy az Spanyolországban szokás. Épp karácsony előtti bulit tartott egy helyi flamencotársulat, akiket már láttam korábban színpadi előadáson is. Akkor tetszett az előadásuk, de kicsit mesterkéltnek éreztem. Itt az étteremben egy nyitott, de külön teremben ültek egy nagy körben nagyjából húszan. Sokan énekeltek, tapsoltak, a táncosok középen ropták. Borzasztóan jókedvűek voltak, felfokozott hangulatban az egész csapat, amikor összenéztek, nagyokat nevettek. A gitáros odaszólt a mellette ülőnek, hogy mindjárt jön, addig átadta a gitárt, ami ugyanúgy szólt utána, mintha mindegy lett volna, hogy kinél van. Porzott a föld, semmi hangosítás nem volt, mégis nagy hangerővel szólt a zene, szinte szétrobbant a terem. Sohasem láttam azóta sem ilyet. Nem koncert volt, a zenekar nem akart megfelelni a közönségnek és a menedzsmentnek, csak maguknak játszottak. És ettől született meg az, ami a flamenco lényege: a valódi szenvedély.

Út a nyomornegyedekből a színpadig

Hogy mi a fado eredete, konkrétan honnan jön, mikor, hol és hogyan alakult ki, arról senki sem tud semmi kézzelfoghatót. A műfajt sok művészeti hatás érte a szegény néprétegek zenéjétől kezdve a művelt költők, zeneszerzők szerzeményein át a rabszolgák dalaiig. Ami biztos, hogy a Fado az ezernyolcszázas években jelent meg Lisszabonban: társasági események, szórakozás közben énekelték kávézókban, bordélyokban, étkezdékben vagy az utcán a munkások, prostituáltak, kocsisok, matrózok, mosónők. Ahogy ebből is látszik: a fado akkoriban elsősorban a marginalizált rétegek körében volt népszerű, és innen indult aztán világhódító útjára. Az első jegyzett fadoénekesnő Maria Severa Onofriana (1820 – 1846) volt. Édesapja santarémi cigányember, édesanyja Portalegréből jött Lisszabonba és kora egyik ünnepelt kurtizánja volt. Maria Severa kiválóan játszott gitáron, egzotikus szépsége és expresszív énekstílusa hamar népszerűvé tette a lisszaboni bohém világban. Tuberkulózisban halt meg 26 évesen.

A nagy változás az 1930-as években kezdődött, amikor a salazari diktatúrában cenzúrázni kezdték a fadodalok témáit. Politikai vagy szociális problémákról egészen 1974-ig nem lehetett dalolni, csak a „szokványos” fadotémák voltak engedélyezettek: saudade (nosztalgikus vágyakozás, elvágyódás), féltékenység, kisebb történetek bikaviadalokról vagy a szegényebb városrészek hétköznapi életéről.

A mai leghíresebb fadoénekesnők egyike Ana Moura, aki az ez évi VeszprémFest egyik sztárfellépője volt. Hogy mennyire népszerű nemzetközi szinten, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy (az egyébként londoni születésű, koszovói albán) Dua Lipa, napjaink egyik legnagyobb popsztárja, mikor Lisszabonban lépett fel, a show után egyenesen Ana Moura fadokoncertjére sietett.

A fadoéneklés egy nagyon jellegzetes, sok vibratót használó énekstílus, amelyet hangsúlyos gesztusok és testmozgások kísérnek. A népiesebb dalokat az énekesnők csípőre tett kézzel, kacér tekintettel és kifejező csípőmozgással adják elő. A másik jól megfigyelhető előadói stílus, amely a szomorú témákat kíséri: a két kezet könyöknél szétnyitva, félig felemelve, a fejet feltartva, a szemeket becsukva, szinte katartikus eksztázisban, mégis visszafogottan énekelnek ilyenkor a fadisták. A szólóénekest általában egy spanyol és egy portugál gitár kíséri, de előfordul, hogy akusztikus basszusgitárral egészül ki a formáció.

A fadónak ma két különböző típusa van: „o Fado de Coimbra” és „o Fado de Lisboa”, vagyis a coimbrai és a lisszaboni fado. Coimbra egy gyönyörű kisváros, Lisszabontól 200 km-re északra található, egy komoly múltú, mai napig igen erős egyeteme van. A városka szűk, reneszánsz hangulatú, kőburkolatú utcáival, a több mint 700 éves katedrálisával (Sé Velha de Coimbra), kőépületeivel, a XVIII. századi patinás könyvtárával komoly turistalátványosságnak is számít.  Az egyetemisták vasárnap estétől péntek reggelig nyüzsgő diákvárossá varázsolják az egyébként csöndes helyet. A korabeli egyetemi hangulatot idézve a coimbra fadót a diákok ruhájára emlékeztető fekete leplekbe öltözött férfiak éneklik. A lisszaboni fado, bár ugyanolyan felállásban játsszák (ének – spanyol gitár – portugál gitár), sokkal lazább, kötetlenebb.

A fado nagy utat járt be az évszázadok alatt: a hajdani marginalizált rétegek urbánus népzenéjéből mára műzene lett, nagyszínpadra való műfaj, sztárokkal, nagy show-val. A „modern fado”, vagyis az ötvenes-hatvanas évek legnagyobb hatású zeneszerzője és megújítója a lisszaboni születésű francia zsidó, Alain Oulman volt. Ma már a hagyományos fadodalok mellett költők, zeneszerzők szerzeményeit is gyakran játsszák fadostílusban, új dalok is születnek, és az elmúlt években számtalan crossover műfajban is megjelent a fado, jazz, pop, rock stílusokkal keverve.

És, hogy hova menjen Portugáliában, aki igazi, autentikus fadót akar hallani? Legközelebb erről lesz szó!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 5 / 5. Szavazatok száma: 1

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.