A sokféleképpen látható ember

Jelenet A kék fény című filmből

Deutsch Andor

Balázs Béla világ körüli vándorútja

Vajon vannak még ilyenfajta emberek? Akik ennyi stílushoz, formához, témához értenek, ennyi mindenbe bátran belekapnak, látszólag könnyedén váltanak műfajt, hazát, szerelmet, alig köti őket valami a világon, és közben mindig kiderül, hogy jók abban, amit csinálnak? És kik ők? Intellektuális kalandorok? Helyüket kereső tehetségek vagy felszínes tévelygők, esetleg sodródó, mindig több elismerésre vágyó művészek?

Balázs Bélának jelentek meg versei, regényei, meséi, novellái, színdarabjai. Írt, rendezett, színészkedett, tanított és korának legnagyobb intellektusaival barátkozott… alig besorolható tehetségű ember volt, aki sokat tévedett, és maradandót is alkotott: különös módon egy olyan műfajban, amit ő maga nem becsült túl sokra. És közben persze nélkülözött, kínlódott, emigrációból emigrációba vetődött, ráadásul az elveiben is csalódnia kellett. A világ ma valószínűleg többre tartja, mint a szülőhazája, és szinte kizárólag a filmesztétikája miatt. Meglepődne, ha tudná, hogy elméletalkotóként vált maradandóvá. Először két vékony kötete jelent meg e tárgyban: A látható ember 1924-ben, majd néhány évvel később A film szelleme. Aztán kísérletet tett ezek összefoglalására A filmkultúra címmel,1947-ben.

Szegeden, értelmiségi családban született a 19. század végén Bauer Herbert néven. Tizenhat éves volt, amikor a Szegedi Napló közölte egy versét, és épp csak hogy érettségizett, amikor a Thália társaság tagja lett. Megismerkedett Lukács Györggyel, de Kodállyal és Bartókkal is jó kapcsolatot ápolt; ezért lehetett az egyik első intellektuális kalandja, hogy népdalgyűjtő túrákra járt, magyar, román, szlovák, rutén, szerb, cigány népdalokról készített fonográffelvételeket. Még mielőtt Berlinbe ment volna egyetemre, írt egy színdarabot, Berlinben pedig Georg Simmel biztatására egy regényt jelentetett meg. A Holnap antológia szerzői között is ott szerepel a neve, és 1910-ben megírta Bartók egyetlen operájának a szövegkönyvét, A kékszakállú herceg várát, amit még jó pár évig nem mutattak be, valamint A fából faragott királyfit, amit először egyenesen játszhatatlannak minősített a megrendelő.

A világháború kezdetekor mutatott hazafias indulatai szembefordították a Nyugat körével. A fronton megsebesült, ezért 1915-ben hazatérhetett. Ez kiváló alkalom volt arra, hogy kiadja háborús naplóját, és részt vegyen a Vasárnapi Kör megalakításában – egy darabig állítólag az ő lakásán tartották a gyűléseket, így Lukács György mellett Hauser Arnold és Mannheim Károly is rendszeres vendége lett.

Balázs Béla portréja (kép: Wikimedia)

A kor pesti kultúrájának ekkoriban már része volt a film, sokan lelkesedtek az új művészetért, és számos szerző próbált meg némi pénzt kifacsarni belőle. Móricz, Bródy Sándor, Herceg Ferenc is írt forgatókönyvet, Kosztolányi, Karinthy, Somlyó és még sokan mások filmkritikákat, sőt, még Babits is írt verset a mozgó kép varázsáról. De Balázs Béla nem.

Ő azért kezdett a film iránt érdeklődni, mert a Tanácsköztársaság bukása után, mint egykori helyettes közoktatásügyi népbiztos, kénytelen volt az emigrációt választani, és ott új megélhetés után nézni: újságíró lett, a legkülönfélébb német lapokat tudósította, és 1922-től pár éven át filmkritikákat írt a Der Tag című lapnak, amelynek Musil is a munkatársa volt.

Azután gyorsan összefoglalta, amit a filmről néhány év alatt megtudott.

És most jön a csoda: bár száz év telt el azóta, és nem mondhatjuk, hogy ez az évszázad nem hagyott volna nyomot a filmművészeten, A látható embert azóta is idézik és elemzik. Ám – ahogy Nemeskürty tanár úr alapos tanulmányaiban feltárta – a nagy (bár vékonyka) mű igazából azokból a cikkekből áll össze, amelyeket szerzőjük az előző két évben írt (mondhatjuk: újra felhasználta a meglévőt), és erős a gyanú, hogy nem is látott más filmeket, csak azokat, amelyekre a kritikáihoz szüksége volt. Azaz: úgy nagyjából húsz filmből általánosított, alkotott szabályt és mondta meg a tutit. Mivel Bécsben dolgozott, főleg német nyelvű alkotásokról van szó, de látott hármat Griffithtől, meg még egy párat Lubitschtól, Murneau-tól is. Szakirodalmat (sem magyart, sem mást) nem olvasott. A könyv ’24 tavaszán jelent meg, és a kortársak azon nyomban értették, hogy fontos szöveget kaptak a kezükbe.

A szerző új, egyetemes nyelvet látott a filmben: olyan lehetőséget, amelytől az írott szó túlságosan fontossá válása fosztotta meg az emberi kultúrát. A film legsajátosabb kifejezőeszközének a közelképet nevezi: ennek kifejtése során Lilian Gish arcáról értekezik sokat, akit Griffith Út a boldogság felé című 1920-as filmjében csodált meg. A közelkép szerinte mágikus hely, ahol az idő- és tér szokásos viszonyai megváltoznak.

A siker gyors eredményt hozott: Balázs Bélát Berlinbe hívták, de nem egyetemi embernek. A Fox stúdió európai vezetője, Karl Freund forgatókönyvírói lehetőséget kínált neki. Balázs rohant. A naplójában addigra többször leírta, hogy „kitűnő rendező lennék”, „ilyen csacskaságot én is tudnék írni”, és úgy tűnik, sosem riadt vissza tőle, hogy valóban szembesüljön a képességeivel. Meghökkentő tempóban ontotta a forgatókönyveket, és ugyan nem nagy filmekhez szolgáltatott alapanyagot, de nagy művészekkel dolgozott. 1926-ban két könyvét vásárolták meg, és az egyikből készült filmnek Korda Sándor volt a rendezője. 1927-ben már négy film végén szerepelt a neve (bár ennél sokkal több ötlete volt), akadt köztük vígjáték és melodráma is. És közben drámát írt, előadásokat tartott, rendezésre készült. Azért minőségi feladat is jutott neki, például a filmes legendák csarnokába szintén bekerült G. W. Pabst számára elkészítette a Koldusopera filmváltozatának szövegkönyvét. Ez a megbízás valószínűleg keserű szájízt hagyott maga után, mert ő is belekeveredett a rendező, valamint Brecht és Weill között a film kapcsán kialakult, végül perré terebélyesedő ideológiai és ízlésbeli vitákba. A naplója szerint a forgatókönyvírás mindig is csupán megélhetési forrás maradt számára, de az tény, hogy az ambíció azért nagy volt benne: Eizensteint is megkereste egy ötletével (amiből aztán a 2. világháború után készített filmet egy német rendező). Ez az ajánlkozás már csak azért sem lehetett egyszerű számára, mert 1929-ben a szovjet mester szigorú cikket közölt róla Béla megfeledkezik az ollóról címmel, amelyben montázselméleteiket hasonlította össze, és a magyart burzsoá individualistának bélyegezte.

A Koldusopera plakátja 1931-ből
(kép: Wikimedia)

A harmincas évek elején Balázs újabb nagy tehetséghez került közel. Egy táncosnőhöz, aki maga is emlékezetes filmes lett. Leni Riefenstahlt Hitler rendezőjeként tartja számon az utókor, és tény, hogy a tehetség nem ment fel az erkölcs szörnyű hibái alól, de a háborús idők 1930-ban még messze voltak. A páros egy hegyek közti kis házba visszavonulva írt forgatókönyvet egy, a Grimm-testvérek mesegyűjteményében is szereplő történetből. A kék fény mindkettejük életében különösen fontossá vált. Balázs végre nemcsak íróként dolgozhatott egy forgatáson: régi vágya teljesült, amikor rendezőként is kipróbálhatta magát. Mivel alkotótársa egyúttal a film főszerepét is eljátszotta, szüksége volt valakire, akiben megbízik, és akkor is a kamera mögött marad, amikor neki más dolga van, így lett a férfi a film direktora. A Maeterlinck drámáihoz hasonló romantikus-szecessziós történet mindkettejük alkotói pályájába könnyen beilleszthető: még a Kékszakállútól is vezetnek ide szálak, hiszen a cselekmény a férfi és nő közötti kapcsolat halálos veszedelmei körül forog, mesés, misztikus, tragikus. Sőt, a kék szín is fontos szerepet kap benne.

Még zajlott a munka, amikor Balázs Béla Moszkvából kapott meghívást: a Tanácsköztársaságról kellett volna filmet készítenie. Ő persze azonnal lelkesen tervezgetni kezdett, és igyekezett rábeszélni a munkatársnőjét, hogy utazzanak együtt. Leni Riefenstahl habozott – egy pillanatra képzeljük el, milyen filmeket csinált volna, ha végül igent mond –, de maradt: Balázs Béla ugyanis természetesen a feleségét is vitte magával.

Ő már csak ilyen volt. Lukács György jóval később egy levelében „burzsoá szexuálmacchiavellizmusnak” nevezte egykori barátja esendőségét. Lesznai Anna (szintén közeli barát az emigrációban) ezt úgy fogalmazta meg, hogy a csontváza valószínűleg azért érdekli majd az utókort, mert ő volt az egyetlen nő akkoriban, aki nem volt szerelmes Balázs Bélába, és nem volt a szeretője sem.

Nem csoda, hogy a csalódott Riefenstahl 1933-ban a forgatásról szóló írásában nem említi név szerint a férfit. Amikor viszont 1937-ben újra bemutatták A kék fényt, már nem személyes okokból tűnt el a főcímből a forgatókönyvíró neve: a stáb összes zsidó tagját leradírozták a film végéről. Az viszont talán már csak a mozi körüli legendák egyike, hogy Balázs Béla soha nem kapta meg a neki járó gázsit, és amikor néhány évvel később Moszkvából próbálkozott, Leni az írótársa zsidóságára hivatkozva tagadta meg a jogdíj kifizetését.

A kék fény fontosabb pillanatai

Balázs második filmesztétikai kötete, A film szelleme 1930-ban jelent meg. Szerzője addigra alaposan kikupálódott: elméleti és gyakorlati szempontból is sokkal többet tudott már a műfajról, jól tájékozódott a korszak nagy alkotásai között és a szakirodalommal is megismerkedett. Legfontosabb szempontja mégis az volt, hogy A látható ember igazát bizonyítsa. Több érvvel igazolja ugyanazt (ami akkoriban még egyáltalán nem volt evidencia): hogy a film művészet, és nem alsóbbrendű a többi művészeti ághoz képest.

A Tanácsköztársaságról szóló filmből nem lett semmi. Balázs a Moszkvai Filmakadémián kapott munkát. Később, a 2. világháború idején Alma Atába evakuálták, és összesen tizennégy (második felesége szavaival élve: „vörös kiccs” termelésével telt) évnek kellett eltelnie, mire elhagyhatta a Szovjetuniót. 1945-ben nagy reményekkel tért haza Budapestre, de nem ő volt az egyetlen akkoriban, akinek a reményei néhány év alatt semmivé váltak. Hálás lehetett, hogy még egy fontos dologra jutott ideje: megírta a háború utáni első magyar film, a Valahol Európában forgatókönyvét – amit, gondolom, felesleges bemutatni. Íróját valószínűleg Sztehlo Gábor mesébe illő gyerekmentő akciója ihlette: a film gyerekszínészeinek egy része is a Gaudiopolisz néven működő gyerekköztársaság neveltje volt.

Balázs szervezőmunkát is vállalt, és továbbra is jó ízléssel barátkozott: a Filmarchívum megszervezése során például egy Jancsó Miklós nevű fiatal, jogvégzett filmrajongó volt a segítségére. Sokak szerint Budapesten ekkoriban már főleg korábbi munkáinak elismerését szerette volna elérni, és persze meg akarta jelentetni nagy összefoglaló művét, a Filmkultúra: A film művészetfilozófiája című kötetet, aminek első változata oroszul jelent meg.

Sosem volt teljesen elégedett azzal, ahogy a karrierje alakult. Úgy érezte, magasabb rang, fontosabb megbízatás járna neki, ám nem lett sem a teljes magyar filmgyártás művészeti vezetője, sem a Színház- és Filmművészeti Főiskola főigazgatója: még a ’47-ben külföldre menekült Páger Antal Tamás utcai luxusvillája és a Kossuth-díj sem vigasztalta.

Egész életében felfoghatatlan tempóban dolgozott: 1949. május 9-én  munka közben kapott szélütést.

Ellentmondásos ember volt, nagy műveket hozott létre – a késő utókor kíváncsi gyermeke mindig mást lát benne, amikor ránéz. Az utóélete majdnem olyan színes, mint az élete volt. Ezért érdemes foglalkozni vele.

(Nemeskürty István, Lenkei Júlia, Joseph Zsuffa, Szekfü András, Szegedy-Maszák Mihály és Vezér Erzsébet írásainak felhasználásával)

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!