Lírai finomság és nyers erő egyetlen dalban

A fado titkos világa

Mester Sándor

Korábban már szó esett a fadóról, erről a különleges portugál zenei műfajról. De hová forduljon az, aki igazán jó fadót szeretne hallgatni?

Mesa de Frades

Az egyik, ha nem a legjobb fado-hely Lisszabonban a Mesa de Frades az Alfama városrészben. Az épület eredetileg egy középkori kápolna volt, amit később étteremnek építettek át. Gyönyörű festett csempék, azulejok díszítik a falait. Ez az a hely, amit a turisták nehezen találnak meg; inkább a helyiek látogatják, ha fadot akarnak hallgatni. Az énekes háttal a bejárati ajtónak dőlve énekel, ezért előadás közben se ki, se be nem lehet jönni a helyről. Teljes csönd van, amikor szól a fado, az asztalokon vörösbor. A szokásosnál sötétebb a terem, nincs külön világítás a zene alatt sem. Évekkel ezelőtt hétfő és szerda éjjel kezdődött az „igazi” Fado a Mesa de Frades-ban. Az események sehol nem voltak meghirdetve, így csak azok részesülhettek az élményben, akikhez kapcsolataik révén eljutott a bennfentes információ.

Én a mai napig a kis fado-klubokat, vagyis éttermeket szeretem, félreeső kis utcákban az Alfamában: itt foglalni sem kell, mert biztos, hogy van hely – bár ez ma már csak a turistaszezonon kívül lehetséges a járvány utáni utazási dömpingben.

A Graça városrészben is vannak kisebb, egyszerű kocsmák, éttermek, ahol fadokedvelő amatőrök énekelhetnek koncertszerűen. Meglepően komoly minőségben szól a fado ezeken a helyeken is, és a hangulat éppen olyan, mint 200 évvel ezelőtt lehetett.

A modern fado két nagy alakja

Alain Oulman

Teljes nevén Alain Bertrand Robert Oulmanként látta meg a napvilágot Lisszabonban 1928. június 15-én francia zsidó szülők gyermekeként. A színház, a zene, a festészet és a portugál irodalom már gyerekkorában érdekelte, de a család erőltette, hogy kémiát tanuljon Franciaországban és Svájcban. Az apja vállalkozásaiban is dolgozott, de a zene iránt mindig elkötelezett volt.

A Lisszabontól északabbra fekvő, festői szépségű óceánparti kisvárosban, Ericeirában találkozott először Amaila Rodrigues-szel, a fado valaha élt legnagyobb énekesével. A kapcsolat kölcsönös inspirációt jelentett mindkét művész számára: 1962-ben jelent meg Amália albuma David Mourão-Ferreira szövegeivel, az összes dal zenéjét Alain Oulman szerezte. 1966-ban Oulman már a Portugál Komédiások Társaságának igazgatója volt. Egy alkalommal aztán megjelent a lakásán a PIDE (Portugál Politikai Rendőrség a Salazar korszakban) három ügynöke, letartóztatták és a caxias-i börtönbe vitték. A baloldali beállítottságú Oulman, akinek sok barátja volt az akkori színházi és irodalmi antifasiszta körökben, ellenzéki aktivista volta miatt került börtönbe öt hétre. A francia kormány és Oulman apjának közbenjárásával sikerült kikerülnie onnan, de kiutasították Portugáliából. Néhány évig Londonban élt, végül Párizsban telepedett le. A családja által 1836-ban alapított könykiadónál dolgozott. A kiadót korábban Gaston Calmann-Levy – Alain Oulman anyai nagyapja – vezette és többek között Viktor Hugo, Anatole France, Alexandre Dumas és Marcel Proust műveit adták ki.

Alain Oulman Amália Rodrigues-szel való kapcsolata a távolság és a száműzetés ellenére megmaradt. 1970-ben Com que Voz címmel megjelent Amália újabb albuma, melyen Oulman volt a zeneszerző. Ez az album két díjat is nyert, egyet Olaszországban és egyet Franciaországban: 1971-ben a IX. Olasz Hanglemez Kritikusok Díját, 1975-ben a Párizs Nagydíj és Hanglemez Nagydíját kapta meg. Ezen a lemezen többek között David Mourão-Ferreira szövegei is szerepelnek, aki a Peniche-ben található börtönben raboskodott a Salazar időkben; de a nagy klasszikus Luís de Camões vagy az ír felmenőkkel rendelkező portugál szürrealista költő, Alexandre O’Neill szövegeire is készültek dalok. A ma már múzeumként működő penich-i politikai börtönben összesen 2510 embert tartottak fogva 1934 és 1974 között; köztük, mint példánk mutatja, neves művészeket is.

A Salazar korszak végeztével Alain Oulman Párizsban és Lisszabonban élt.1990-ben halt meg szívbetegségben, utolsó napjaiban is Amáliának szerzett dalokat.

Alain Oulman

Amália Rodrigues

Nem túlzás azt állítani, hogy a modern Fado Amália Rodrigues-szel kezdődött. Amália 1920. július 23-án született Lisszabonban. Kétéves korától tizennégy éves koráig az anyai nagyszülők nevelték, 11-13 éves koráig különböző üzemekben kétkezi munkásként dolgozott. Lisszabon Alcântara negyedében kezdett énekelni, 1939-ben mutatkozott be először mint profi fado énekes. 20 évesen, 1940-ben pedig a legjobban fizetett fado énekes lett, és Portugáliában, majd az országon kívül is koncertezett, hatalmas nemzetközi karriert futva be. 1955-ben vette meg Lisszabonban a Rua de Sao Bento-n álló házat, amelyben haláláig élt (és ahol szívinfarktusban halt meg 1999. október 6-án), és amely ma az Amália Rodrigues Alapítvány és Múzeum székhelye.

Amália születésének 100. évforulójára 2020-ban a Calouste Gulbenkian Alapítvány támogatásával készült egy átfogó kutatás, ami hiteles kordokumentumokkal bizonyította, hogy Amáliát is megfigyelte a PIDE, mert támogatta a lisszaboni baloldali művészeket, bebörtönzött politikusokat és a kommunistákat. Mindeközben lojálisnak kellett lennie Salazar rendszeréhez, különben nem lehetett volna ekkora nemzetközi karrierje 1974 előtt. Az mindenesetre érdekes, hogy a portugál nép leányaként az 1974-es forradalom (és rendszerváltás) után is töretlenül folytatódott énekesi pályája. Amália magát apolitikusnak vallotta, de a fasiszta rendszer használta őt mint a fado királynőjét, és ő profitált is ebből. Az egyik legjobb gyerekkori barátnője Alda Nogueira, aki harcos kommunista ellenzéki volt a salazari időkben és Amáliával akkoriban is tartotta a kapcsolatot.

Kevesen tudták róla, hogy ellenállókat, ellenzékieket segített a fasiszta rendszer alatt, ez a halála után húsz évvel derült ki. Ő maga sohasem beszélt erről a nyilvánosság előtt. Még akkor sem, amikor az 1974-es forradalom után a baloldal egy része megvádolta őt azzal, hogy fasiszta volt. Egyedül a Nobel-díjas regényíró, a salazar-i időkben ellenzéki, baloldali José Saramago törte meg a csendet Amália halálának napján azzal, hogy bár Amália a fasiszta rendszer ünnepelt sztárja volt, mégis a megfelelő embereken keresztül pénzelte a PCP-t (Partido Comunista Portugues), a Portugál Kommunista Pártot.

Van egy késői, a portugálok által jól ismert felvétel, amin Amália és zeneszerzője, Alain Oulman próbálnak. Az intellektuális és érzékeny Oulman, aki partnere „alá játszik”, szemmel, hanghordozással mutatja a dal hangulatát, vezeti az énekest. Támogatóan zongorázik, a rossz-kedvűnek tűnő Amáliát segíti, akinek láthatóan szüksége van a hozzá odaadó szeretettel és tisztelettel viszonyuló Oulmanra. A nyers énekes erő találkozik a képzett, művelt zeneszerzővel. A fado mindig akkor a legdrámaibb, legszívbemarkolóbb, ha nem „szépen”, „kulturáltan”, hanem nyersen és határozottan éneklik, persze művészi érzékenységgel. Amáliának az volt az erőssége, hogy első hallásra szinte primitív volt a hangja, de nagyon magas szintű muzikallitással volt megáldva, és az egész előadása ezzel a furcsa kettősséggel lett teljes és szuggesztív. Beszéltem olyanokkal, akik hallották őt koncerten énekelni: a közönség mindig tátott szájjal hallgatta, és a hangjából áradó erő a székhez szögezett mindenkit.

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!