L. Ritók Nóra
Sokszor előfordul, hogy az ember pontosan meg tudja jósolni, milyen jövő vár egy-egy gyerekre. Gyakran elég ehhez ismerni a családot, az átörökített szocializációs mintákat, az életstratégiát, a körülményeket.
A legnehezebben viselhető érzés ebben a munkában, mikor a negatív jóslat valósággá válik, és úgy valósul meg, ahogy sejtettük. Ilyenkor az emberen a tehetetlenség érzése lesz úrrá. Annál kevés rosszabb érzés van, mikor nem tudsz megakadályozni valamit, ami árt a gyereknek. Kevés a hatásod, a segítséged; erősebb a közeg, a család, alulmaradsz. Sok gyerek sorsa örök nyomot hagy az ember lelkében, és ezen nem segít a sokat hangoztatott „nem lehet mindenkit megmenteni” mondat.
A fiú, akiről most írok, egy nehéz családba született: ebben a kapcsolatban négy gyerek volt, a szülők korábbi kapcsolataiban több is. Az apját kiskorában elveszítette egy balesetben, az anyja egyedül maradt a gyerekekkel. Az ezután következő életük még keservesebben alakult. A két nővére gyerekként, 11 és 13 éves korában veszítette el a gyerekkorát, úgy, ahogy azt sosem lenne szabad, az anyjuk tudtával és segédletével. A lányokat kiemelték a családból, de amit megéltek, behatárolta és meghatározta az életüket.
A két fiú a nagyszülőkhöz került, az anyjuk pedig börtönbe. A nagyszülők azonban nem bírtak a két sráccal. Próbálkoztak a rokonok is, nem sok sikerrel. Túl sok volt, ami rájuk rakódott már addig. Állandóan balhéztak az iskolában, a verekedések, cirkuszok, rendőrségi ügyek, a csavargások mindennaposak voltak, és mindez a tanulás rovására ment. A gyökértelenségben minden negatív hatás erősebben befolyásolta őket. Az is, ami a nagycsaládból jött, és az is, ami a kortársaktól. Végül a nagyszülők is feladták: mindkét fiú állami gondozásba került.
Gondolhatnánk, hogy innen fordulatot vesz a történet, hiszen a fiú, történetünk hőse, kiszakadt a közegből: ettől kezdve majd pozitív hatások érik, és minden bepótolhatóvá válik. Bár ez lenne a tapasztalat!
Ám ahhoz, hogy a családjukból kiemelt gyerekek stabilizálódjanak, nagyon erős szakmai segítség kellene. Ezek a kicsik-nagyok mind traumatizáltak, szörnyű dolgokon mentek keresztül, és egész életre meghatározó lelki sérüléseket szereztek. A lakásotthonokban több ilyen gyerek él együtt, és a rendszer nem képes elég segítséget adni ahhoz, hogy a traumáikat feldolgozzák, hogy értsék, mi történt és történik velük, tanuljanak, és felnőttként majd boldoguljanak. A gyerekek egymásban is tovább erősítik a lelki sérüléseket, és felnőve sem lesznek képesek ezektől megszabadulni, viszik azokat tovább, sőt, újakat szereznek, és ez meghatározza a későbbi életüket is. Az életkezdési támogatás, amivel a rendszer nagykorúvá válásukkor elengedi őket, nem ad valódi alapot, mert ez csak pénz; sem a tudás, sem az életvezetési képesség nincs meg a gyerekekben ahhoz, hogy okosan tudják használni. A pénz így nem oldja meg a lakhatást, és a fiatalok hamar visszakerülnek oda, ahonnan kiemelték őket: abba a családba, ami nem vagy nem sokat változott, de ahová mégis visszavágynak, mert a gyökértelenségben ez az egyetlen dolog, ami biztos. A közösség, ahová születtek.
Erre várnak a lakásotthonban is: hogy hazamehessenek, kivigyék őket a szülők az iskolai szünidőkben. Akkor is, ha rossz volt otthon. Sokan szöknek is. Haza. Bujkálnak, ha vissza akarják vinni őket, bár többnyire nem is viszik már; fölösleges, úgyis megszöknek megint. A kört innen nagyon nehéz megtörni. A vágyak nem adnak ehhez elég erőt, akaratot. Felnőnek itt és így, de ameddig eljutnak, az nem felnőtt lét, csak egy felnőtt életkor.
Évekig nem láttam a fiút. Aztán nemrég találkoztam vele. Odajött, megölelt. Alig ismertem meg. Nagyon jó kiállású fiatalember lett. Ha valaki ránéz, azt gondolhatja, bármi lehet belőle. És mondja ő is, mit szeretne: szakmát, házat, családot. Ezek a vágyak. A vágyai.
Eléri-e valaha? Szeretném hinni, hogy igen. De a lelkem mélyén érzem, hogy nem fog neki menni. Mert vissza fog térni a börtönből kijött anyjához, a balhés nagycsaládhoz, ahhoz a közösséghez, ami teljesen más életstratégia szerint él, mint amit ő a vágyaiban vázol.
A kiemelt gyerekek traumáira nincs gyógyír. Amit megélnek, látnak, elszenvednek gyerekként, az meghatározza az életüket. Az őrület az, hogy maguk a szülők legtöbbször nem is értik, nem is érzik a felelősségüket ebben. De akármilyenek, ők a szülők. Ők adják a mintát, ők a meghatározók.
A kör pedig ismétlődik. A megoldást csak ott lehet megtalálni: a családban. Képessé kell tenni a szülőket gyermekeik felnevelésére, felelős magatartással. A legnagyobb kihívás ez. És nem állunk jól a megoldással. A rendszer ügyeket kezel és nem okokat. Az okok pedig mindig újratermelik az ügyeket. Az állami gondoskodásba kerülés ügyét is.
Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!