L. Ritók Nóra
Sokszor előfordul ebben a munkában, hogy alig van kimutatható előrelépés egy-egy gyerekkel. Nem egyszer csak abba tudunk kapaszkodni, hogy ha mi nem vagyunk, talán még rosszabb fordulatokat vesz az életük. Persze ez csekély vigasz, és nem is bizonyítható. De néha nekünk is muszáj elhitetni az effélét magunkkal, hogy bírjuk.
A lány életében hosszú ideig voltam biztos pontként jelen. Sokat tanultam, sokat értettem meg a társadalmi leszakadás problémájából rajta keresztül. Nehéz családba született; mikor mi találkoztunk vele, már csak öt gyerek élt a szülőkkel, a többiek addigra saját családot alapítottak. Általános iskolás volt ekkor, talán 9 éves.
Ő volt az első olyan gyerek a pályafutásom során, aki maga akart állami gondozásba kerülni, elszakadni a családjától, nem élni tovább velük. Sokat beszélgettünk: próbáltam érteni, hogyan és miért hoz meg egy ilyen döntést egy gyerek, mi lehet a családban, ha ezt látja jónak.
Az anyja maga is állami gondozott volt, feltehetően ez is hatott arra, hogy az otthoni balhékból menekülve a lány lehetőségként ezt találta jónak. A család mindig folyamatos munkát adott a családsegítőnek és a rendőrségnek is: a konfliktusok sokszor tettlegességig fajultak, és megoldási lehetőségként gyakran hangzott el a „rád hívom a rendőrt”. Nehezen értettem meg én is, hogy a sokszor életveszélyes fenyegetések mögött, amivel riogatták egymást, nincs komoly szándék, és hogy a rendőrség is belefáradt a színpadias jelenetekbe, amelyeknek a végén rendre visszavonták a feljelentést, és gyakran már másnap szent volt a béke.
Az újra és újra ismétlődő jelenetek azonban állandó bizonytalanságban tartották a gyerekeket, és nélkülözésben is, mert a játszmák sokszor fontosabbak voltak, mint a gyerekek vacsorája. A konfliktusmegoldás módszerei között szerepelt az öngyilkossággal fenyegetőzés is, az anya részéről. Ez is átöröklődött, mint minta, és amikor a lány a sokadik kérésére, hogy állami gondozásba akar kerülni, megint rábeszélést kapott a rendszertől, hogy gondolja csak át, ő is ehhez folyamodott. Szerencsére nem lett baj, de a hivatalos folyamatot meggyorsította, és végül elkerült otthonról.
Ám a lakásotthon is csak fizikai körülményeiben adott biztonságot a lánynak. Jól nem érezte magát ott sem. A szökések állandósultak, ugyan nem haza – de a rokonokhoz. Vagy sokszor csak úgy neki a vakvilágnak. Ha bajban volt, vagy elege lett a csavargásból, mindig engem hívott. Sokszor csak én tudtam, hogy hol van éppen, vagy mi van vele. Rajta keresztül sokat megértettem az állami gondozás rendszeréről; arról, hogyan próbálják levédeni magukat abban az eszköztelenségben a nevelők, ami ezt az egészet jellemzi.
Lassan eltelt ez az időszak. Átesett ő is egy abortuszon, ami szintén nem ritka a rendszerben; aztán kikerült onnan, és egy szintén lakásotthonban élt fiúval tervezett közös életet. A pénzükön, amit addig félretett nekik az állam, házat vettek, mi segítettünk bebútorozni, össze is házasodtak, úgy tűnt, hogy sínen van minden. Aztán kiderült: ebben az együttlétben mégsem stimmelnek. Az önálló élethez szükséges képességeknek mindketten híján voltak, elváltak, a ház meg elúszott. A lány visszakerült a szülői házba.
Rövid idő múlva egy újabb fiú jelent meg, jobb társadalmi státuszú, önfenntartási képességekkel bíró családból. Összeköltöztek, a fiúnak lakása is volt, szakmája is, állása is, és gyermekük is született.
Sokszor megtapasztaltuk már, hogy ha egy nehéz családban élő gyerek felnőve egy kicsivel jobb helyzetből érkező párt választ magának, ott változás lesz: képes lesz alkalmazkodni, változni, változtatni, és új szocializációs minták szerint másfajta életstratégiát építeni. Folyamatos hatásban élve, ami más, mint ami otthon volt. Ám az is szükséges hozzá, hogy ez a hatás erősebb legyen, mint ami a szülői házból érkezik. Láttuk, hogy néha ez csak olyan áron megy, hogy az új helyzetbe kerülő fiatal átmenetileg vagy teljesen elhatárolódik a szülőktől, mert a két család értékrendje nem tud illeszkedni egymáshoz, neki pedig döntenie kell.
Egy darabig úgy tűnt, a lánnyal is ez lesz. Nevelte szépen a kicsit, közben azon törte a fejét, hol tudná befejezni a nyolc általánost, mert csak hatot sikerült hányatott gyerekkorában. Kapcsolatban is voltunk, rendszeresen találkoztunk, vele örültem a stabil életnek.
Aztán egyre többször kapcsolódott vissza a saját szülőkhöz, rokonokhoz. A nagycsaládban sokféle életstratégia van, a döntéséhez, úgy tűnik, itt talált indíttatást. A pucsító pózokat mutató fotók, videók, amiket a közösségi médiában megoszt, nem azt az életutat vázolják, amiről álmodozott, és amiről nekem is sokat mesélt. A kapcsolódások, üzenetek sem. Ha nézem, már nem látom azt a gyereket, akiért annyit harcoltam. Itt is alulmaradtam. Csak egy ideig tudtam hatni. Velem már nincs kapcsolata. Nincs szüksége rám: azt hiszem, a lelke mélyén tudja, hogy én nem ezt az utat erősíteném nála. Ezért inkább elkerül.
Vigasztalhat, hogy mindez hamarabb bekövetkezik, ha nem vagyunk? Nem igazán. És tépelődöm, mint mindig: mit kellett volna másképp tennem, tennünk?
Hány ilyen gyereksors van, amibe valakik fektettek energiát, és hány van, amibe senki? És vajon a rendszerben ki tud annyira hatni, hogy megtörjön egy ilyen eleve elrendeltséget? Iszonyú nagy munka. A visszarendeződés lehetősége pedig mindig ott lebeg.
Minden sors más. Az elcsúszások okai is sokfélék. Sokan egyedül nem tudnak megbirkózni ezzel – és néha velünk sem sikerül.
Jó lenne tudni, hogyan lehetne jobban csinálni.
Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!