Hollywood aranykora, amikor még minden szép volt

Fotó: Unsplash

Deutsch Andor

Zöldfülű forgatókönyvíró-tanoncok és profi mozibajárók is tudják, hogy a bevezetés után jön a nagy kaland. Essünk túl a helyszín és a szereplők bemutatásán, hogy végre rátérhessünk a lényegre, az izgalmas részre!

Elnagyolt (mondhatni, fekete-fehér) filmtörténeti kalandozásaink során az elmúlt hetekben felvázoltuk az alapokat.

A technikával kezdődött, még a 19. század végén: a kép megmozdult, a felvételre és lejátszására alkalmas eszközök szállíthatóvá, a filmtekercsek sokszorosíthatóvá váltak. Nem volt a világnak olyan távoli szeglete, ahova ne jutottak volna el operatőrök és vándor mozisok, és ne fogadták volna őket egyforma lelkesedéssel. A találmányt az üzletemberek is felfedezték, és a játékos technikai ötlet iparággá terebélyesedett: filmgyártó cégek születtek, állandó mozik épültek Európában és Amerikában is. Kialakult néhány tipikus műfaj, megjelentek a filmkészítés első nagy egyéniségei, megszületett a hang és kép szinkronizálásának módszere, sőt, megszületett a színes film. Ez sem zajlott nagyon másképpen, mint a hangé: a tízes években már végeztek néhány ilyen kísérletet, aztán a Technicolor cég újabb és újabb megoldásokkal próbálkozott. 1935-ben az irodalom egy legendásan vörös hajú hőséről szóló film, a Becky Sharp már három színből állt össze, 1937-ben pedig animációs film (a Hófehérke és a hét törpe) is készült így. Ekkorra kialakultak a filmes elbeszélés hagyományai is, amihez az alkotók (stúdiótól, sőt, országtól függetlenül) ragaszkodtak: a vágás, a montázs, a narratív történetvezetés, és főleg a realizmusban gyökerező, de a valóságtól azért el-elrugaszkodó, felnőtteknek szóló mese elbeszélése úgy másfél vagy két órában.

A hőskorszak, a nagy kezdet lezárult. Néhány filmtörténész 1915-ben jelöli ki az új korszak kezdetét, mert ekkor készült a korai mozi egy nagy alkotója, D.W. Griffith Egy nemzet születése című magnum opusa, amelyben a drámai közelképek (újdonság) rengeteg statisztát mozgató nagy csatajelentekkel (szintén újdonság) váltakoznak. De igazából ez a film még a felkészülési periódus különleges műve, amelynek az a fő erénye, hogy mindent összefoglal és bemutat, ami e kezdeti időszakban a mozikészítők fegyvertárában összegyűlt: a korszak filmes tudásának enciklopédiáját nyújtja. Sajnos azt is modellezte, hogy miképpen válhat a mozi ártalmassá: a két (egy északon és egy délen élő) család történetét az 1860-as évektől követő, a polgárháborút, a békekötést és a Ku-Klux-Klan felemelkedését is magába foglaló hatalmas – háromórás – történelmi eposz ugyan valóban korszakhatár, de egyúttal meghökkentően rasszista is, és a valós, a mozitermeken túli világban a KKK megerősödéséhez vezetett. Az aranykor többet érdemel, mint ilyen kezdetet.

Szerintem az igazi aranykor akkor kezdődött, amikor már olyan filmek születtek, amiket máig nézünk: ahol a nyolcvan évvel ezelőtti alkotók meg akarták ríkatni a nézőiket, ott még ma is meghatódunk, ahol nevettetni akartak, ott ma is nevetünk. Ami korábban készült, azt filmtörténeti érdekességként vizsgáljuk, ami ez után jött, az már igazi film. Ha a mozi csodáját akarjuk egy kertünkbe tévedő ufónak megmagyarázni, valószínűleg máig ezekre a filmekre és filmszínészekre hivatkozunk.

A valódi aranykor egyik emblematikus filmje: Elfújta a szél

A Warner Bros. 1923-ban nyitotta meg stúdiókomplexumát a legendás nevű Sunset Boulvard-on (vö: Alkony sugárút). Történetesen ebben az évben állította fel a The Los Angeles Times kiadója a telefonpóznákhoz rögzített, 9X13 méteres betűkből álló HOLLYWOODLAND feliratot is, amit aztán négyezer villanykörtével világított meg. Szimbolikus pillanatnak megfelel, de sokak szerint ezután még egy évtizedbe került, hogy a tartalom felnőjön az új formához, vagyis inkább az 1930-as években teljesedett ki az igazi filmes világ: amikor az alkotók már biztos kézzel használták és kihasználták az újfajta technikai lehetőségeket.

1939-ben mozikba került az Elfújta a szél, A Notre Dame-i toronyőr, a Hatosfogat, a Becsületből elégtelen és az Óz, a nagy varázsló is. A következő két évben bemutatták az Aranypolgárt és a Casablancát. Elég szép kör, ugye? Modern filmes eszközök, forgatókönyvírói eljárások és vadonatúj technika: ez kellett ahhoz, hogy legendák szülessenek.

A vágás és a montázs egyre finomodott. A kontinuitás pontosabbá vált, egy-egy jelenet ezért sokkal több apró részből, snittből állhatott. A változó perspektíva, a váltakozó nézőpontok a dramaturgiai céloknak megfelelően (időben és térben is) kitágították vagy épp szűkítették a jelenetet, erős hangulati hatást biztosítottak: a hátborzongatás és andalítás is jobban ment. Korábban nem volt blikkzűr, mert nem mozgolódott annyit a kamera. Ekkoriban kezdődött az, ami ma is annyi forgatáson és annyi vágónak okoz gondot: hogy az egymás után következő vágásokban az egymással szemben álló színészek jó irányba (többnyire: egymásra) nézzenek – ehhez pedig ki kellett dolgozni egy jelenet felsnittelésének a szabályait: hogy mikor, honnan lehet és honnan nem szabad mutatni valamit. Ekkoriban vetették be az azóta is élő és virágzó keresztbe vágást is: földrajzilag távoli jelenetek párhuzamosan zajló eseményeit tudták megjeleníteni úgy, hogy a néző is értse, ki hol van, és mit csinál.

A forgatókönyvek is rátaláltak arra az általános narratív logikára, amit máig őriznek. Még az olyan nagy újítók, mint Godard vagy Tarantino sem tudott változtatni azon, hogy a kommersz filmek általában beleférjenek a „rokonszenves hős akadályokat küzd le, feladatot hajt végre, míg végül eléri célját” sémába; a hős tetteit pszichológiai okok motiválják, és célja elérése során lelki fejlődésen essen át. A formulát általában okok és okozatok strukturálják, az idő kezelése pedig lineáris, bár visszatekintések és előreugrások megengedettek. És végül a technika: a 30-as évektől a mesterséges világítás egyre kifinomultabbá vált, a filmek fényérzékenysége nőtt, vagyis elszaporodtak az esti, félhomályos jelenetek. Ki felejtené el az Orson Welles arcára eső árnyéksávokat az Aranypolgárban vagy bármelyik Bogart-filmben? De persze a fények bonyolultabb használata is az érzelmek összetettebb ábrázolása miatt fontos. A technika fejlődése azért lényeges, mert a változatosabb képi-hangi világ miatt érdekesebbek, és ebből következően hosszabbak lehettek a filmek, bonyolultabbá válhattak a történetek. Már nem novellák voltak, hanem nagyregények.

Fény és árnyék az Aranypolgárban

Mindez valóban nagyszerű. De a hollywoodi aranykor egyik specialitása, hogy igen sokszor a negatívumaival jellemzik. Amerikában a sok kis filmkészítőt ekkorra leuralta öt nagy stúdió (MGM, Paramount, Fox, Warner Bros. és RKO), valamint három kisebb nagy (United Artists, Universal, Columbia), és ezek az iparág szinte összes folyamata fölött ellenőrzést szereztek: rövid pórázon tartották az alkotókat (köztük a legismertebb színészeket), a gyártást, a reklámot és a moziforgalmazást is.

Így alakult ki a sztárrendszer: az állandó szerepkörükhöz ragaszkodó, elkényeztetett, gazdag és tehetséges színészek világa, akik nélkül nem lehetne a hollywoodi filmet sem leírni, sem eladni, és akik gyakran mégis a struktúra áldozatai voltak. Akkoriban ugyanis a stúdiók nem egy-egy filmre szerződtették a nagy neveket, hanem 5-7 évre: szerepet visszautasítani nem lehetett, mindenki csak azt játszhatta, amit a producerei akartak.

A sztárrendszer a skatulyák rendszere. Aki bekerült, megkapta a maga szerepkörét, ahonnan nem nagyon volt kiút. Aki brit akcentussal beszélt, történelmi filmdrámákat kapott, a szép fiúk romantikus sztorikba kerültek, a húsosabbak vígjátékba. A stúdió nemcsak a színészek képzéséről gondoskodott (így tett szert Lauren Bacall, a későbbi Mrs. Bogart rekedtes, fojtott hangjára, amihez egy életen át ragaszkodott), hanem a szakmai és civil életük minden pillanatáról is. A szerződések kitértek a testsúlyra, a gyerekvállalásra, a házasságra is. Lehet, hogy Marlene Dietrich volt az első, aki szerződéses kötelezettsége miatt fogyókúrázott ebben a szakmában, de biztosan nem az utolsó. Mickey Rooney és Judy Garland az aláírásával vállalta, hogy a Babes in Arms (1939) című MGM musical promóciós időszakában szerelmespárként jelennek meg a nyilvánosság előtt, sőt, Rock Hudsont is a cég ügyvédei kötelezték, hogy feleségül vegye az ügynöke titkárnőjét, mert remélték, hogy így cáfolhatják a melegségével kapcsolatos pletykákat. A sztárok gyakran még a nevüket is a stúdiótól kapták. Joan Crawford (eredetileg: Lucille LeSueur) például híresen utálta a nevét. De Marilyn Monroe, Rita Hayworth vagy Judy Garland is céges néven játszott. Katharine Hepburn lázadása odáig terjedt, hogy végig alsóneműben járkált egy forgatáson, mert a producer képviselője megtiltotta neki, hogy nadrágban mutatkozzon, ő viszont nem akarta felvenni a számára előírt szoknyát. És ha a nézőnek kevésbé is volt feltűnő, a filmgyártás összes többi fontos résztvevője, az író és a rendező is a stúdió hosszú távra elkötelezett alkalmazottja volt: vagyis ekkoriban alakult ki a mindenható producer/stúdióvezető képe – a korlátlan hatalmát korlátlanul használó producerrel kapcsolatos elképzelések talán éppen mostanában, a MeToo mozgalomnak köszönhetően kezdenek végleg megváltozni.

Az aranykor aranycsapatába nagyjából Humphrey Bogart, Cary Grant, Clark Gable, James Stewart, Rock Hudson, Spencer Tracy és Gary Cooper tartozott, a nők közül pedig Marilyn Monroe, Ingrid Bergman, Marlene Dietrich, Rita Hayworth, Bette Davis, Katharine Hepburn és Grace Kelly alkották a válogatottat.

Marilyn Monroe munkába menet (kép: Wikimedia)

A mozi hatalmasra nőtt, Amerika legyőzte Európát, és e csoda mámorában zavartalanul telt néhány évtized. Ekkoriban egyetlen igazi tömegmédium létezett, és nem volt versenytársa. Keleten és nyugaton, csillogó mozipalotákban és kis, kelet-európai köpködőkben mindenkit ugyanaz a varázsvilág andalított el. Hát persze, hogy a mozirajongók nosztalgiával tekintenek vissza erre a korra!

Mi vetett véget neki? A tévé elterjedése? A gazdasági válságok sora? A szakszervezet megerősödése? A 2. világháború szörnyűségei után a valósághoz fűződő viszony megváltozása? Mindegyik hozzájárulhatott, de külön-külön egyik sem lett volna elég. A nagy gazdasági válság idején például hetente 80 millió mozijegyet adtak el az Egyesült Államokban. Ám valamikor az ötvenes évek elején, nagyjából akkor, amikor az amerikai stúdiók egy új versenyjogi szabályozás miatt kénytelenek voltak eladni a saját – és csak a saját filmjeiket játszó – moziláncaikat, a csillogás kissé megfakult. A filmbiznisz átalakult – de aztán új aranykorok jöttek, új hollywoodi iskolák indultak, és Európa is tartogatott néhány nagy meglepetést. A film forgott tovább, úgyhogy van még bőven miről mesélnünk…

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.