Tardos János
Ez a Béla bácsi, akiről itt most szó lesz, enyhén szólva sem az élet császára. Az egyik szomszéd faluban lakik, és szerencsére ritkán látom, de pechemre ma elkapott a révfülöpi patika előtt, és hosszasan rágta a fülem. Sajnos fülrágás ellen ott nem kaptam valami TB által nagylelkűen támogatott, de mégis hatásos gyógyszert, ezért most megpróbálom az egészségemet valamilyen más módon helyreállítani. Már amennyire, ugye.
Szóval ez a Béla egy valóságos istencsapása, egy nyugdíjas nejlonparaszt, és ha az ember nem szalad el időben, hallgathatja napestig a vacak sirámait. Hogy neki a nyugdíja 58 ezer és valahányszáz forint, magunk között szólva baromira uncsi, és hogy a múlt havi gáz fűtésszámlája 140 valahányezer volt, az ehavi meg 166 ezer.
Az ember fintorog ilyenkor, befejezetlen köröket ír le a karjával, az égre néz, de ezzel sajnos Bélát nem lehet leszerelni, mert gyakorlatilag végtelen a repertoárja. Már-már kezdek attól félni, hogy hirtelen dohányozni támad kedve, és tőlem fog cigit kérni, de dohányozni szerencsére szigorúan tilos a patika előtt.
De a szája persze jár tovább. Hogy képzeljem el – és itt ráadásul még fel is emeli a hangját –, hogy ő ma reggel bement a boltba, nem volt kifli, és bubis ásványvíz sem, gyakorlatilag üres kézzel kellett hazamennie, de mégis fizetett nem kevesebb, mint 1330 forintot, hát mit szólok ehhez?
Ami engem illet, én persze meg sem mukkanok, de Béla bácsi nem is igényli az ilyesmit. Annál szívesebben ragadná meg a zakóm gyengédebb használatra tervezett hajtókáját, és rángatna meg engem is vele a nyomaték kedvéért, de ahogy meglátom szemében az erre irányuló indulat első, még aránylag tétova jeleit, hangsúlyosan arrébb húzódok, úgy nagyjából kartávolságnyira. Hallani persze még innen is kitűnően hallom.
Most fog rátérni az egyéb kiadásainak a részletezésére, gondolom én, és lelkem mélyén a balatonparti őszi napsütésre gondolok, a két szemtelen verébre, akik az előbb még itt hancúroztak a patika előtti kis füves részen, amíg Béla bácsi örökre el nem ijesztette őket a nagy hangon előadott fájdalomáriájával meg a széles, egyébként pedig eléggé koordinálatlan gesztusaival.
Hogy neki most fog lejárni az autója forgalmija, múzeumi darab egyébként, de ez a hatóságot kevéssé érdekli (hát még engem: szinte egyáltalán nem), de valahonnan össze kell kaparnia a vizsgára vagy harmincezer forintot, és még nem is tankolt októberben, mert nem is nagyon mer menni sehová, legfeljebb ide a patikába, ami már így is a harmadik falu, hát képzeljem el.
Képzelném én, ámde Béla bácsi erre sem hagy egy villanásnyi időt sem, most hogy végre talált valakit, akit frontálisan letámadhat. És már folytatja is, lélegzetvételnyi szünet nélkül. Hogy miket nem fizetett ki még ebben a hónapban. A telefonszámláját, az internetet, a kötelező biztosítást, sőt azt már a múltkor is csak késve, de autóra szüksége van, mert busz csak napi kétszer jár, akkor sem éppen oda, ahová neki kéne mennie, és hát esténként fázik is, pedig már többször előfordult, hogy vastag pulóverben vetette magát a takarók közé. És persze a sötétben világít is, nézi a szaros tévét, internetezik (biztosan pornót néz), járatja a mosógépet, jó, nem minden nap, de néha-néha, ráadásul a múltkor zuhanyozott is, fogat mosott, kávét ivott, valami kis ételféleségen is elnyammogott. Jártában-keltében bekapcsol a házban ezt-azt, elektromos fogyasztókat, sőt van egy hűtője is, nagyjából persze üres, de azért megy, mert megszokta a barátságos zúgását, és az neki komfortérzetet nyújt a nagy falusi magányában, amire mindig is vágyott.
És igen, van egy öreg kutyája is, az kér néha enni, és persze ő ad is neki, mert a kutya nem ismeri a bolti árakat, nem képes ésszel felfogni, hogy jobb lenne, ha mostanában kissé visszavenne a luxusigényeiből. Még szerencse, hogy öltöztetni nem kell, bár a múltkor az állatorvos elkért egy bizonyos összeget, pedig öt perc alatt végzett, és az állat négy lába közül csak egyetlen egyre sántított, ami ugye körülbelül 25 százalék. Az utolsó vigasza az neki, mármint a Béla bácsinak, hogy ő egyelőre nem sántít, mert az neki minimum 50 százalék lenne, el lehet képzelni, mit kérnének azért akár az emberi, akár az állati orvosok.
Most már kezdem nagyon unni Béla bácsit és az egészséges lábait. Ha nem fáj semmije, minek jön ide a patikába, vagy legalábbis az intézmény elé, ami ugyan látszólag és egyelőre ingyen van, legfeljebb az én drága időmet lopja szemérmetlenül, mindenfajta lelki gátlás nélkül.
De közben tény az is, hogy megsajnáltam szegénynek a kutyáját, aki nyilván ezt a szóáradatot hallgatja éjjel és nappal, az év 365 napján. Hogy annak mennyire elege lehet, hát azt én nagyon élénken el tudom képzelni.
Hallgatom hát Bélát, a fene vigye el, most már öntse ki ide nekem az összes szennyesét, mondja, csak mondja vég nélkül, a mai napomat már elvitte az ördög, ma sem fogok leírni egyetlen megveszekedett betűt sem, itt cseszem a legyet, amíg le nem megy a nap, amíg Béla bácsi fel nem adja, vagy össze nem esik szájbénulásban, fel nem mondja a szolgálatot a kőből faragott szíve, ki nem fogy a nyála, agyon nem csapja a villám.
Hogy hát persze, ha én ezt mind összeadnám (adja össze a római pápa a százéves, göthös hátú szomszédasszonyával), akkor nyilván kijönne egy hatalmas, emberi ész által soha fel nem fogható összeg (amilyen csak számtanpéldákban van – teszem én hozzá magamban, de kifelé persze továbbra is mélyen kussolok), hát nyilván el tudom én azt képzelni, hogy őneki ez nem áll rendelkezésére sem most, sem pedig a jövőben.
Nem teszek említésre méltó erőfeszítést, hogy bármit is elképzeljek Béla bácsival és az ő anyagi helyzetével kapcsolatban, nem mintha hagyna nekem ilyesmire vagy bármi másra időt. Ugyanis jelentősebb mennyiségű levegő belégzése és bármiféle, akár csak pillanatnyi megállás nélkül mondja tovább.
Hogy neki szerencsére van egy felnőtt lánya Argentínában, az még a kommunizmus idején disszidált, és most házvezetőnő egy valamilyen ranchon, és hogy ugyan nem kap számottevőleg magas fizetést, de őt, Béla bácsit, ha némi unszolásra is, de időnként támogatja. És ugyan ténykérdés, hogy az argentin pesó szart sem ér, de amióta a forintot végképp nem jegyzik az említésre méltó pénznemek között, azóta az átváltási arány olyan mértékben feljavult, hogy ami mostanában egy langyos, gyakorlatilag ihatatlan argentin sör ára odakint, abból nálunk már gázszámlát lehet fizetni, használt autót venni, akár naponta kétszer patikába járni és a többi. Úgyhogy ő, Béla bácsi, már lassan azt fontolgatja, hogy mi lenne, ha mint ifjú korában tette, megint elkezdene étterembe járni, és akkor már nem sajnálna egy kis pénzt egy jóféle pörgekalapra sem, sőt, ha most innen hazamegy (amit forrón remélek, és ha kicsit kezdeményezőbb lélek lennék, lassan már rég javasoltam volna neki), szóval, hogy amikor majd iszonyú büdös benzinfelhőket lövellve végre hazaér, hát nem tartja elképzelhetetlennek, hogy visszacsavarozza az angolvécében a villanykörtét, mert már látja a svábbogarakon, hogy nem csak kitinpáncélig soványodtak, hanem egyenesen rettegnek is abban az örökös sötétségben.
De azért ne galopozzuk el teljesen magunkat, Argentínában sem fenékig tejfel az élet, mondja még visszalohadó lelkesültséggel Béla bácsi, mert a lánya legutóbb már azt írta neki a cseten, hogy ha a jövő hónapban megint száz százalékkal nő a gázszámlája, akkor ő inkább repülőjegyet küld a Béla bácsinak, nem pesót, hogy költözzön ki a Béla bácsi hozzá, a pampákra, mert ott nem kell fűteni, és reggeltől estig hallgathatja a kolibrikat meg a tehénbőgést, hiszen rengeteg a marha.
Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!