Mutasd meg, mi a valóság !

Nanuk, az eszkimó (1922) Kép: Wikimedia

Deutsch Andor

A film korai történetében tett közös barangolásaink megtévesztőek: a fától nem látjuk az egész erdőt. Aki azt hiszi, hogy a film csak játékfilm, az sok mindenről lemarad. Például a dokumentumfilmről, ami nemcsak egyidős a játékfilmmel, hanem egy kicsit idősebb is nála – lehet, hogy ikertestvére a fikciós műfajnak, de akkor az az ikerfél, aki először jött a világra.

Hiszen az első mozgóképes kísérletek csodája éppen a valóság sikeres megörökítése (és megismételhetővé tétele) volt, az első kamerás kísérletek a világot rögzítették, ahogy ott és éppen akkor volt, és nézői azért figyelték olyan izgatottan, mert a lenyűgöző technikai bravúr mellett vagy magukat láthatták viszont (Vonat érkezik a La Ciotat-i állomásra, a Le Prince család tagjai egy angol parkban sétálnak), vagy távoli tájakról (például a hó borította Moszkváról) kaptak hírt. És ma is ugyanezért nézzük örömmel ezeket a rövid felvételeket: hiszen ezekből az első kísérletekből szerezhet bárki átélhető információt arról, hogyan öltöztek a munkások a lyoni Lumière gyárban vagy milyen figurák sétafikáltak száz évvel ezelőtt egy átlagos francia vasútállomás peronján.

A Lumière-gyárat elhagyó munkások (1895)

Az már a filmes újítások közé tartozott, hogy a kamera használói rájöttek: az új eszköz mesemondásra, nem létező világok megalkotására is alkalmas, és fokozatosan kialakították ennek a technikáit (a vágást, a kontinuitást, a montázst, az időkezelést…). Aztán, ahogy az életben ez gyakran történik, a fejlődés hurkot írt le, visszatért az eredetéhez, és kiderült, hogy ez számít haladásnak. Egyszerűbben szólva: fokozatosan kialakult a dokumentumfilm műfaja, amely mára százféle ágra bomlott, és jó része a tévébe költözött – de ha valaki belenéz a Magyarországon rendezett Budapest International Documentary Festival (BIDF) vagy a Verzió Fesztivál programjába (idén november 8-tól számos belvárosi helyszínen és több vidéki városban!), akkor megbizonyosodhat róla, hogy izgalmas, különleges univerzum működik a fiatalabb ikertesóval párhuzamosan.

Az egy-két perces filmecskék hamar növekedni kezdtek. 1897-ben Nevadában egy Szent Patrik-napon tartott bokszmeccs mind a tizennégy, egyenként háromperces menetét megörökítették: a százperces játékidő minden műfajban rekord volt, korábban minden menet külön film lett volna. A szélesvásznú, 63 milliméteres nyersanyagra forgatott filmet az egész országban vetítették – akkoriban 21 amerikai államban tilos volt ilyen bunyókat szervezni, úgyhogy a cellulóz-nitrát pótolta a valóságot –, és a bevétel meghaladta a helyben szedett belépődíjakból gyűlt összeget. Az is az alkotó, Enoch J. Rector újító bátorságát mutatja, hogy alkalmazott egy régebbi bajnokot, aki bevezette az eseményt, sőt, azt is filmre vették, ahogy végül a rajongók berohannak a ringbe. És még egy tanulságos epizód a jövőnek: a világ első egészestés dokumentum- (vagy sportdokumentum?) filmjének alkotója egyúttal az első a műfajban, aki a nagyobb hatás kedvéért módosítani próbálta a valóságot. A 24 láb (kb. 7,3 méter) széles szorítót titokban bő fél méterrel lecsökkentette, hogy az maradéktalanul beleférjen a fix kamera képébe: a bíró azonban észrevette a csalást, és meccs előtt helyreállíttatta az eredeti méreteket.

Aki nemcsak film-, hanem sportrajongó is, azzal ezúton tudatjuk, Fitzsimmons egy gyomorszájra bevitt ütéssel KO-zta Corbettet, aki sajnos azzal, hogy padlóra került, egyúttal a kamera látómezejéből is kizuhant.

Ez a film mára elsősorban technikatörténeti érdekesség, de annak nem akármilyen: nem véletlenül helyezték el – ami megmaradt belőle – a Kongresszusi Könyvtárban.

A dokumentumfilmesek azonban talán inkább Dziga Vertovot és a húszas évek elejének szovjet filmművészeit tekintik ősüknek, bár Vertov költői szellemben és hevülettel próbálta megörökíteni a valóságot. A kor kívánalmainak megfelelően nevelni és tájékoztatni akart, szenvedélyesen hitt a lefilmezett hétköznapokban, hogy egyszer s mindenkorra kiseprűzhesse a burzsoá műviséget és stilizációt a mozikból. Az Ember a felvevőgéppel e szándékok ihletett megvalósítása, melyben a mozgó, az élő szemet imitáló kameraszem és a vágói találékonyság minden csínját-bínját felsorakoztató montázsok keltik új életre a korabeli nagyvárosok utcáit. De a valóság sajnos úgy alakult, hogy a tények hiteles megörökítése és megmutatása egyre kevésbé volt kívánatos. A világ elfogulatlan dokumentálása nem a Szovjetunióban valósult meg.

A Corbett-Fitzsimmons meccs filmen

Nagyjából azokban az években, amikor Vertov először állt a kamera mögé, Kanadában bakancsot húzott egy Robert Flaherty nevű fiatalember. Egy új pályákat fektető vasúttársaság és nyersanyagkitermelő cégek számára térképezte fel az északi vadont és a Hudson-öböl környékét. Amikor 1913-ban a harmadik expedíciójára indult, felmerült az ötlet, hogy kamerát is vihetne magával. A Bell & Howell kamera mellé szállítható hívókészüléket és világítási eszközöket is vitt magával – és mert semmit nem tudott a témáról, indulás előtt részt vett egy háromhetes filmkészítői kurzuson: így lett műfajteremtő dokumentumfilmes.

Észak felé vezető expedícióin midig jutott ideje a felvételekre: 1916-ra sikerült is összeállítania az eszkimók hétköznapjairól szóló beszámolót. Több antropológusnak is megmutatta művét, akik nagyon izgatottan fogadták, amit láttak, az első nagy sikerű próbavetítés is lezajlott, azután egy vágószobában lehulló cigarettacsikk még a másolható negatív (szakkifejezéssel: dubnegatív) elkészítése előtt elpusztította a hároméves munkával összehozott, 30 000 lábnyi felvételt: a gyorsan lángra kapó tekercseket menteni próbáló rendezőt súlyos égési sérülésekkel szállították kórházba.

De az igazi dokumentumfilmes (meg bármilyen filmes) nem adja fel könnyen. Flahertynek már csak az első világháború végét kellett kivárnia, hogy újra útnak indulhasson. Egyedül dolgozott, de a helybéliek segítették, és mindenben támogatták. Szükség esetén stáb voltak, máskor szereplők. A főszereplő az itivimuit törzs ünnepelt vadásza, Nanuk lett, aki nemcsak passzívan hagyta, hogy lefilmezzék: ötletekkel és ajánlatokkal volt tele. Ő javasolta a hagyományos módszerekkel zajló rozmárvadászat megörökítését (akkoriban már használtak puskát, de az nem került az objektív látókörébe), sőt, még arra is hajlandó volt, hogy a nehézkes kamera kedvéért a szokásosnál jóval nagyobb iglut építsen, illetve, amikor rájöttek, hogy így meg túl sötét van a filmezéshez, akkor ezt a nehezen felépített nagy jégkunyhót kettévágják, a fél iglut rendezze be, és tegyen úgy, ahogy otthon szokott. Flaherty különösen leleményesnek bizonyult a technikai problémák megoldásában és a helyben felmerülő hibalehetőségek kiküszöbölésében: nemcsak a mínusz tíz fokban végzett labormunka elvégzésében, hanem abban is, hogy ne kerüljön szőrme a filmnyersanyagra.

A Nanuk, az eszkimó máig lenyűgöző maradt. Balázs Béla, amikor 1923-ban kritikát írt róla a Der Tag-ban, középszerű tanfilmnek nevezte, de a többségnek más a véleménye. Nem pusztán a kora, az elsőségért neki járó tisztelet, az innen nézve kőkorszakinak számító technika miatt jár neki a figyelem, hanem mert a néző szeme előtt éli benne mára nyom nélkül eltűnt életét egy eszkimó vadász.

Flaherty próbálkozott még néhányszor hasonló filmekkel, de ilyen jól már semmi sem sikerült neki. A következő Szamoán készült, 1926-ban mutatták be, nem kevésbé izgalmas élmény, mint elődje, viszont jó, ha a néző nem feledkezik meg róla, hogy alkotója egyre többször besegített a realitásnak, egyes jelenteket megrendezett, gondosan válogatta kameraképes szereplőit, előírta nekik a hagyományos népviseletet és így tovább. Egy fontos hozadéka viszont biztosan volt a Moanának: vele kapcsolatban írta le először a skót filmes/kritikus, John Grierson, hogy „dokumentumfilm” – és a keresztelővel hivatalosan is létrehozta a műfajt, amely egyre népszerűbbé vált, és egyre többen nyúltak az eszközeihez.

A harmincas évek Amerikájában, Nanuk és társai nyomán, szintén jó pár olyan film készült, amely ember és természet küzdelmét ábrázolja: mókás (vagy tanulságos?) részlet, hogy a kormányzati támogatásból készült munkák (The Plow, that Broke the Plains, 1936 [Az eke, ami feltörte az alföldet], The River, 1937 [A folyó]) fő tanulsága az volt, hogy a hibás állami beavatkozás környezeti katasztrófákhoz vezet.

A Nanuk, az eszkimó plakátja (kép: Wikimedia)

Eközben az európai filmesek is megmutatták, hogy szorult beléjük szociális érzékenység. Luis Buñuel biztosan külön fejezetet érdemel a film történetében. Főként nyughatatlan fantáziája teszi emlékezetessé, 1932-es Föld kenyér nélkül című rendezését viszont a valóság tisztelete és alkotója szociális lelkiismerete szülte. Nagyjából akkor, amikor Magyarországon elindult a falukutató mozgalom, ő a spanyol-portugál határ szegény parasztjainak életét mutatta be. A rendező egy barátja, egy huescai anarchista nyert a lottón, és e pénz segítségével indult el a négytagú stáb, hogy a road-movie-k modorában mutassa be a vidék szörnyű körülményeit, a szegénységet, a betegséget, az elhagyatottságot, a reménytelenséget; a látványt a rendező semleges hangú kommentárja kíséri. Buñuel azonban nem tagadta meg önmagát: filmjét azóta is viták kísérik, és még arról sem sikerült megegyezni, hogy egyértelműen dokumentumfilmről van-e szó, hiszen megrendezett jelentekkel van kiegészítve: alapvető, szívbemarkoló igazsága viszont nehezen volna cáfolható.

A 2000-es évek legelején egy holland rendező, Ramón Gieling többször levetítette az eredeti Föld kenyér nélkült a környéken élőknek, és közben filmre vette őket. (Művét Buñuel foglyai címen a 2001-es Titanic Fesztiválon láthatta, aki résen volt.) Kiderült, hogy Las Hurdes lakóit is megosztja a hetvenéves film, volt, aki szörnyű hazugságnak, volt, aki szomorú igazságnak tartotta, és volt, aki egyszerűen azzal fenyegette meg a vendéget, hogy megöli, ha nem hagyja abba a Buñuel-rendezés vetítését. Tanulság: a jó dokumentumfilm hatásos.

Néha túlságosan is. Leni Riefenstahlnak például a túlzott hatásosságát hányták a szemére. Igaz, az ő kritikusai katonai törvényszékek voltak, amelyek 1945-ben végül felmentették a háborús bűnök vádja alól, munkásságát – amelyet jó pár filmes és filmtudós különleges tehetségűnek nevez – mégis a nácizmussal fenntartott szoros kapcsolata piszkolja be. És akkor még nagyon finomak voltunk. A Hitlert szinte természetfölötti, ellenállhatatlan vezérnek, a tömeget pedig őt szolgáló, hatalmas erejű falanksznak ábrázoló propagandafilmjei, és köztük a legismertebb, az 1934-es nürnbergi pártkongresszusról beszámoló Az akarat diadala ugyan a valóságról szól, célja viszont a manipuláció. A rendezőnő utólag azzal védekezett, hogy nem tett hozzá semmit a tényekhez: de hatalmas stábja, kreatív kameramozgató eszközei és legfőképpen a gondos és koncepciózus vágói munka mind azt szolgálta, hogy (ahogy Schubert Gusztáv írja vele kapcsolatban) „a valóságot át lehessen szervezni a vágóasztalon”. Nagyságot, erőt, egységet akart sugallni, hogy elrettentsen és híveket toborozzon, és hasonló cél mozgatta a NOB megbízásából 1936-ban a berlini olimpián készített filmjét is. Hátborzongató képsorai tanúsága szerint a táncos- és színésznőből lett rendezőnő valóban kiemelkedően tehetséges lehetett, és világképüktől függetlenül sokan tanultak tőle. Frank Capra a második világháború idején készített, az amerikai polgárokat a háborús erőfeszítések fontosságáról meggyőzni igyekvő Miért harcolunk? című sorozata például az ő erős hatását mutatja. Riefenstahl egész életműve arra emlékeztet, ami valamennyi mai kollégájának is fontos lecke: a jó dokufilmhez kevés a kamera, erkölcsre is szükség van hozzá.

Leni Riefenstahl munkában (kép: Wikimedia)

A dokumentumfilmek története a harmincas években nem ért véget, sőt, szinte éppen csak elkezdődött. Úgyhogy még biztosan visszatérünk hozzájuk!

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni! 

Mennyire tetszett Önnek ez a cikk?

Kattintson a csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a cikket.