Popper-történetek: Hogyan öregedjünk ?

Fotók: Unsplash

Popper Gábor

Ahogy menetelnek az évek, egyre gyakrabban jut eszembe a saját korom. Nem mintha annyi idősnek érezném magam, mint amennyi vagyok. Igyekszem lassítani a folyamatot sok mozgással, odafigyelve az étkezésre. Ez utóbbi megy a legnehezebben, gurmand mivoltom miatt gyakran elcsábulok. De azért, amit lehet, megteszek önmagamért. Mindig arra gondolok: örüljek annak, hogy egyáltalán lehetőségem van foglalkozni ezzel! A két legjobb gyerekkori barátomnak ez sem adatott meg: egyikük 48, a másikuk 56 évesen hagyott itt.

Egy csendes délután sorra vettem ismerőseim és rokonaim öregedését. Arra gondoltam, hogy a pozitív dolgokat a magam számára tanulságként felhasználhatom, áttekintve, mit lehet tanulni tőlük öregedés terén. Igen színes lett a paletta.

Nagymamáim (és általában mindkét család női ágának képviselői) igen hosszú életűek voltak. Dédnagyanyám 98, apai nagymamám 85, anyai nagymamám 95 évet élt. Manci nagymamám – apai ág – nagyon sokáig dolgozott. Aktív korában jól menő kozmetikai szalont vezetett, nyugdíjba vonulása után a XIII. kerületi rendelőintézetben dolgozott röntgenesként. Nagy társasági életet is szervezett maga köré, nagyon szeretett bárkit is vendégül látni. Remekül főzött, bár néhány étel nála tiltólistán volt: a gomba, ami az ő szemében különösen veszélyes, emberölésre alkalmas élelmiszer volt – kétségtelen: elég sok krimit olvasott –; a hal, mert a szálka legalább olyan alattomos, mint a gomba; és a máj, mert méregtelenítő szerv, ezért nyilván tele van méreggel. Ha ezt Hófehérke boszorkánya tudta volna, nem bíbelődött volna az almával! De ezeken kívül mindent elkészített, méghozzá igen ízletesen. Szépen, komótosan öregedett, különösebb egészségügyi problémák nélkül. Sőt, 80 évesen még hozzáment a család orvosához, aki 60 évig ápolgatta a családtagokat (elsősorban a hölgyeket, lévén nőgyógyász), majd a már említett rendelőintézet igazgató-főorvosa lett. Abszolút békés, nyugalmas öregkoruk volt, derűsen éltek. Ezt a derűt, nyugalmat szeretném én! A végére Manci egyedül maradt, férje, Ödön bácsi hasnyálmirigyrákban három évvel előtte elment. (Mint orvos, pontosan tudta, mi a baja és mi vár rá, méltósággal várta a véget.) Nagymamám Ödön után 3 évvel hunyt el gégerákban, úgy, hogy életében egy szál cigarettát nem szívott el.

Anyai nagymamámtól az életerőt tanultam. Vasból volt. Betegnek egyszer sem láttam, még megfázva sem volt soha. Sütött-főzött, piacra járt, és istápolta a vele egykorú, de nála százszor rozogább barátnőit. És mindig mosolygott, jókedvű volt. Virágainak minden nap énekelt, azóta sem láttam olyan szépen fejlődő növényeket. Fogalmam sincs, honnan volt ennyi energiája, vidámsága, annak ellenére, hogy megélt két világháborút, elhurcolták, az utolsó pillanatban szöktek meg a Téglagyárba menetelő sorból, férjét munkaszolgálatra vitték, és még ’56 is az élete része volt. De mindez nem törte meg. Tőle a főzés tudományát tanultam meg, és igyekszem ezt az életerőt is magamévá tenni. 95 éves korában, 3 hónap alatt májrákban halt meg otthon, úgy, hogy mellette voltunk az utolsó pillanatig. Csak halkan jegyzem meg, sosem ivott alkoholt, talán hetente egy kupica konyakot. Érdekes dolgokat produkál a Sors.

Apai nagyapám elég fiatalon, 76 évesen ment el, infarktusok siettették korai halálát. Ő is tevékeny volt az utolsó pillanatig. Örültem volna, ha örökölhetem tőle a kézügyességét, fantasztikus ezermester volt: nekem számtalan játékot készített, például paradicsompürés konzervdobozokból óriáskereket. Sajnos nem sikerült átörökítenie ezt a tulajdonságot… legjobb példa erre, amikor általános iskola nyolcadik osztályában gyakorlati órán hamutartót kellett készítenünk. 25 nebulóból 24-nek nem okozott a feladat különösebb problémát, egyedül szerény személyem volt az, akinek sikerült egy homorú hamutartót gyártania. Úgy nézett ki, mint egy kifordított repülő csészealj. Ekkor már látszott, hogy nem kétkezi munkából fogok megélni. Nagyapámtól, ha barkácsolni nem is, de türelmet tanultam. Mindig azt mondta: idős korban önmagunkkal szemben kell türelmesnek lenni, a többi nem számít.

Anyai nagyapámat, sajnos, nem ismertem. 1944-ben elvitték munkaszolgálatra, és soha nem jött vissza.

Persze a legközelebbről anyám és apám öregedését élhettem át. Apám az utolsó pillanatig dolgozott. Igaz, ez amolyan terápia volt: fiatal korában kiderült, hogy hajlamos a depresszióra és neki erre a megoldás a munka. Többek között ezért is dolgozott napi 14-16 órát. De számára az éltető erő az írás és az előadások voltak. Az utolsó évek már nagy fájdalmak között teltek, elsősorban az ízületeivel volt baj, aztán jött a többi probléma: egyensúlyzavarok, szívproblémák. De mindezeket zokszó nélkül tűrte, mert tudott dolgozni. Egyetlen lelki fájdalma volt: a kiszolgáltatottság megalázó érzése, amikor segítség nélkül néhány dolog már nem ment.

Sosem felejtem el, amit ezzel kapcsolatban mondott nekem: „Tudod, Gabi, két út van. Vagy igazán kell szeretni ahhoz, hogy a kiszolgáltatott helyzetedben el tudd fogadni a partneredtől a segítséget, vagy ki kell menekülni a kiszolgáltatott helyzetből, de ehhez nincs mindenkinek ereje és lehetősége.” Ezt nagyon megtanultam! A másik, hogy nem a haláltól kell félni. Miután mindketten közel álltunk-állunk az ezotériához, én is jól tudom, hogy a halál közelsége kíváncsivá is teszi az embert. Vajon tényleg vége? Vajon találkozunk a másik oldalon? Ki vár ott? Már nem is tudom, ki mondta, hogy nem a haláltól fél, hanem az oda vezető úttól. Nagy igazság!

Anyám szerencsére ma is köztünk van. Korán nyugdíjba tudott menni, és mint fiatal nyugdíjas, a barátnőivel rengeteget utazott. Elválaszthatatlanok voltak négyen, szinte megfiatalodtak egymás társaságában. Sajnos, nekem erről le kell mondanom, hiszen barátaim már itt hagytak. Anyámtól már korán megtanultam: az utazás fiatalít, olyan élményeket ad, amiből sokáig lehet táplálkoznia a léleknek. Akárcsak Joe bácsi Graham Greene: Utazások nagynénémmel című regényében, ahol a bácsi egy 52 szobás házba költözött, mert utazni akart ugyan, legalább lélekben, de egészsége már nem engedte: így hetente más szobába költözött, számára ez jelentette az utazást. Elhatározta, hogy utazás közben szeretne meghalni. Végső agyvérzése pont az utolsó szoba előtt érte, de elindult, négykézláb a folyosón, maga után vonszolva bőröndjét. Közben érte utol a halál.

„    –  A folyosón halt meg? – kérdeztem.

– Utazás közben halt meg – mondta rosszallóan a néném –, épp úgy, ahogy megálmodta.”

Graham Greene: Utazások nagynénémmel, Holnap Kiadó, 2008.

Anyám évek óta nagyjából ágyhoz kötött, nagyon korlátozott mozgásában. Érthető módon ezt az állapotot – megint a kiszolgáltatottság – már nehezen viseli, nem beszélve az állandó gerincfájdalmakról. Mégis méltósággal próbálja átvészelni ezt az időszakot, noha néha mondja, hogy kezd belefáradni.

Neki megadatott az öregkori boldogság. Bőven 70 év fölött költöztek össze társával, és egymás mellett éveket fiatalodtak. Rengeteget utaztak, szerették egymást. Meggyőződésem, hogy plusz éveket köszönhetnek mindketten ennek a kapcsolatnak. Aztán, sajnos, végeszakadt: barátja 3 éve elment.  Anyámtól türelmet is tanultam, elfogadást, a magány szeretetét.

A végére hagytam két barátomat, akiket már említettem. Mindkettő tudta, hogy nagy a baj, hiszen évekig küzdöttek a betegséggel. Gábor és Endre – írtam már róluk. Tőlük azt az örök optimizmust tanultam, ami a Bécsi gyors című zenés darabban (Döme Zs. – Fábri P., Vidám Színpad, 1996) így hangzott el: „ha már semmiben sem hiszel, akkor a semmiben higgy!

Értesülj elsőként a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!