Mörk Leonóra
A krumplit minden nemzet a magáénak érzi, a magyarok is. Miközben azon aggódunk, vajon a jövőben ehetünk-e belőle annyit, amennyit csak akarunk, valószínűleg nem jut eszünkbe eltűnődni azon, hogyan vált a Dél-Amerikából hozzánk került növény gumója népélelmezési cikké.
Dublinban rengeteg a híres szobor. A belvárosban zsebre dugott kézzel, a sétabotjára támaszkodva James Joyce ácsorog, a Merrion Square-en, pont szemben a szülőházával, lilával szegélyezett jádezöld házikabátban Oscar Wilde hever, a Trinity College sarkán pedig Molly Malone tolja mélyen dekoltált ruhában kagylóval teli kézikocsiját. A legmegindítóbb emlékműhöz azonban le kell sétálnunk a kikötőbe, a dokkokhoz. A hat szívszorítóan sovány, csontvázszerű alak alkotta szoborcsoportot 1997-ben leplezte le az Ír Köztársaság akkori elnöke, Mary McAleese. A figurák szegényes kis motyójukat magukhoz szorítva tartanak a hajó felé, amely az éhezés és a biztos halál elől az Újvilágba viszi majd őket. Az egyik értelmezés szerint Anglia felé néznek, onnan várva segítséget – mindhiába.
A szobor a történelembe a Nagy Éhínség (ír nyelven An Gorta Mor) néven bevonult borzasztó esemény emlékét őrzi. A tragédiát, amelynek során az ír sziget népessége a felére csökkent, krumpli-éhínségként is emlegetik, és ez annyiból találóbb, hogy valóban a krumplitermés tömeges megromlása miatt tört ki 1845-ben. Abban az évben egy penészgomba, a Phytophthora infestans támadta meg az írek krumplivetését, és a kór gyorsan elterjedt az egész szigeten. Az első évben tönkrement miatta a termés fele, a következő években a kétharmada. Mindez katasztrofális következményekkel járt, mivel az Anglia által gyakorlatilag gyarmatként kezelt országban a burgonya számított a legfőbb népélelmezési cikknek. Az élelemhiány a déli és nyugati megyéket érintette a legsúlyosabban, főként az ír nyelven an Drochshaol, azaz „nehéz idők” néven emlegetett 1847-ben. Mire az éhínség 1849-ben véget ért, nagyjából egymillió ember pusztult éhen vagy halt meg az alultápláltság következményeként, egy másik millió pedig (ahogyan az emlékmű is mutatja) elmenekült a szigetről. Némelyik városból a lakók több mint hatvan százaléka kivándorolt.
A krumpli-éhínség tökéletesen alátámasztja azt a mostanában gyakran olvasható elméletet, hogy a világ nagy természeti katasztrófáit az esetek többségében nem maga a természet, hanem az ember okozza. A burgonyát jó száz évvel korábban az angol földesurak honosították meg Írországban, és – bizonyára azért, mert az hozta a legtöbb termést – monokulturális formában, kizárólag az Irish Lumper névre hallgató változatát termesztették. Ez a gyakorlat megfosztotta a krumplivetést a betegségek elleni védelemtől, amelyet a fajtaváltozatosság jelentett volna. A tragédiát tovább fokozta, hogy a földtulajdonosokat, akik többnyire nem is a helyszínen, hanem a saját hazájukban éltek, hidegen hagyta a bérlőik sorsa, amíg azok rendben fizettek. Ha nem, akkor könyörtelenül kilakoltatták őket, lerombolva a kunyhóikat, és egész családokat téve földönfutóvá.
Miközben az amúgy is iszonyatos szegénységben élő írek sorra éhen pusztultak, az országból tonnaszám szállították ki az élelmiszert, elsősorban Angliába. Sőt, a kutatások szerint bizonyos ennivalók, így a marhahús és a vaj exportja még nőtt is az éhínség évei alatt. Ugyanez mondható el egyébként egy másik humanitárius katasztrófáról, az ukrán holodomorról, ahol az áldozatok számát 3 és 7,5 millió közöttire teszik. 1932-33-ban Ukrajnában a mezőgazdaság sztálini átalakítása, az erőltetett téeszesítés, a tervezettnél alacsonyabb termés és a gabonabegyűjtés idézett elő általános élelmiszerhiányt, miközben a szovjet vezetés nagy mennyiségű élelmiszert adott el valutáért. Ukrajna Kínával, Indiával és Oroszországgal együtt a világ legnagyobb burgonyaexportőrének számít – vagy legalábbis számított a háború előtt.
A FAO 2018-as adatai szerint a krumpli a maga fejenkénti 32,9 kilós mennyiségével a tej, a rizs és a búza után ma globálisan a legnagyobb mennyiségben fogyasztott ennivaló. Hogy ez nem volt mindig így, azt, ha máshonnan nem, Mikszáthtól is tudhatjuk. Az 1600-as évek végén játszódó regényében, A fekete városban azért kell meghalnia a főispán által meglőtt lőcsei főbírónak, mert a társai ahelyett, hogy seborvoshoz szaladnának vele, körbehurcolják Görgey Pál birtokán, hogy a kicsöpögő vérével minél nagyobb területet megjelölhessenek. Egy régi királyi privilégium szerint ugyanis a lőcsei főbíró vérének földszerző ereje van, és a szász városnak szüksége van a szántóföldre, hogy azon minél több borsót termeszthessen. Akkoriban ugyanis még az számított a fő élelmezési cikknek.
Amikor először bukkant fel Európában, az emberek valóban gyanakodva fogadták a krumplit. A szerény megjelenésű gumót nyolcezer évvel ezelőtt háziasították az Andok lakói, és csak az 1530-as években érkezett meg a mi kontinensünkre. A Dél-Amerikát meghódító spanyolok hozták magukkal, olyan növények társaságában, mint a paradicsom, az avokádó vagy a kukorica. Ezek a korai fajták nem érezték igazán jól magukat az otthonitól eltérő éghajlaton, hiszen az Egyenlítőhöz közeli szülőhazájukban egyenletes napi tizenkét órás napsütéshez szoktak. A hosszú nyári nappalok megzavarták őket, és csak ősszel kezdtek el nőni, amikor már túl hamar beálltak a téli fagyok ahhoz, hogy a gumók kellően kifejlődhessenek. Annál kedvezőbb körülmények fogadták őket Írországban, ahol a hűvös, de fagymentes ősz lehetővé tette a beérésüket. Egy évszázadnyi gondos nemesítés eredményeként megszületett az a fajta, amely a lehető legkisebb területen a lehető legnagyobb hozamot adta. A feljegyzések szerint egy nagyjából fél hektárnyi krumpliföld és egy tehén egy hat-nyolc fős család számára elegendő ennivalót adott.
A Brit-szigetekről kiindulva azután a burgonya megkezdte hódító útját kelet felé. Az 1650-es években megjelent Hollandiában, 1740-re eljutott a német államokba és Lengyelországba, 1840-re Oroszországba. Mint Rebecca Earle, A nép élelmezése – A burgonya politikai vonatkozásai (Feeding the People: The Politics of the Potato) című könyv szerzője rámutat, a népszerűséget nemcsak egyszerű termeszthetősége indokolta, hanem az is, hogy más terményekkel összehasonlítva ezt sokkal nehezebben lehetett megadóztatni vagy elrabolni. Ha jött az adóbegyűjtő és megállt a búzaföldek mellett, könnyen fel tudta mérni, mekkora lesz a termés, és az után mennyi adót kell befizetniük a parasztoknak. Ezzel szemben a krumpli nem látszott, és ha a gazda mindig csak annyit ásott ki, amennyire éppen szükség volt, nem maradt ennivaló nélkül. Hasonlóképpen a folyamatos háborúk sújtotta Európában a katonák nagy előszeretettel pusztították el a lábon álló búzát vagy fosztották ki a gabonaraktárakat, azzal viszont nem fáradtak, hogy a földből kitúrják a burgonyagumókat. Emellett az uralkodók is népszerűsítették a krumplit mint tápanyagokban gazdag élelmiszert, amelytől egészségesebb lesz a nép, és erősebb katonákat ad a nemzetnek. Ma a krumplinak majdnem ötezer féle változata ismert, gyakorlatilag a világon mindenhol termesztik, Magyarországon az éves egy főre eső fogyasztás hatvan kilogramm. Nem véletlenül fogalmaz könyvében Rebecca Earle így: „a burgonya a világ legsikeresebb bevándorlója.”
Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!
Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,
- akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
- Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
- itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!
Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!