Miért kell ma pulykát enni ?

Jean Louis Gerome Ferris festménye az első hálaadásról (kép: Wikimedia)

Mörk Leonóra

A hálaadás napján, november negyedik csütörtökjén, ami az idén november 24-ére esik, hagyományosan pulykasült kerül az amerikai asztalokra, krumplipüré, áfonyaszósz és sütőtökös pite kíséretében. Ezzel emlékeznek arra az őszi ünnepségre, amikor a Mayflower fedélzetén Észak-Amerikába érkezett protestáns angol zarándokok a betakarítás után először lakomáztak közösen a helyi indiánokkal. A nevezetes hajó Angliából, Plymouth kikötőjéből indult útnak 1620-ban, az utasai azonban ezt megelőzően hosszú éveken keresztül Hollandiában, Leidenben találtak otthonra.

Soha nem értettem, hogy az első észak-amerikai kolónia, Plymouth Colony megalapítóit miért hívják zarándok atyáknak. És mi a helyzet a zarándok anyákkal? Meg a zarándok gyerekekkel? Ők vajon miért nem vonultak be a történelembe? A Mayflower 102 utasa között ugyanis mind a két nem felnőtt tagjai képviseltették magukat, a feljegyzések szerint három bátor asszony pedig várandósan vágott neki a hatvanhat napig tartó tengeri útnak. Közülük az egyik félúton, a nyílt tengeren adott életet a kisfiának, aki ezek után stílusosan az Oceanus nevet kapta a keresztségben. Mellettük pedig egy tucatnyi gyerek is kibírta a hánykolódást az Atlanti-óceánon, a zsúfoltságot a fedélközben, a hideget, a tengeribetegséget és a kemény kétszersültből, szárított húsból és sörből álló, nem túl változatos menüt.

A hajó 1620. november 21-én ért partot az amerikai kontinensen, és vetett horgonyt Cape Cod mellett, a később Massachusetts névre keresztelt állam földjén. Az utasok azonban az első telet kénytelenek voltak a hajó fedélzetén átvészelni, és mire eljött a tavasz, nagyjából feleannyian maradtak, mint ahányan elindultak. Márciusban kiköltöztek a szárazföldre, és ekkor történt, hogy legnagyobb csodálkozásukra felkereste őket az egyik helyi indián törzs tagja, és angolul szólt hozzájuk. Sőt, az őslakos néhány nappal később egy újabb indián társaságában tért vissza, aki végképp kiválóan beszélte az újonnan érkezettek nyelvét. Ez utóbbiról, Squantóról kiderült, hogy gyerekkorában elrabolta egy tengerész, majd Angliában eladta rabszolgának. A fiú azonban nem esett kétségbe, az első adandó alkalommal megszökött, majd egy felfedező expedíció tagjaként Londonban hajóra szállt és visszatért a hazájába.

Azt hihetnénk, ez a kaland örökre elvette Squanto kedvét attól, hogy a fehér ember társaságát keresse, de nem ez történt. Nemcsak hogy felkereste őket, hanem megtanította a betegségektől és éhezéstől legyengült telepeseket arra, hogyan kell kukoricát termeszteni, juharszirupot csapolni, halat fogni és megkülönböztetni az ehető növényeket a mérgezőktől. Köszönetképpen az első, sikeresen beérett kukoricatermés betakarítása után a zarándokkolónia kormányzója, William Bradford ünnepséget rendezett, amelyre meghívta az indiánokat is. A mulatság három napon át tartott, és bár a pontos menü nem maradt ránk, abban egyetértenek a szakemberek, hogy pulykasültet egészen biztosan tartalmazott. A történelem ezt az 1621 novemberében megszervezett fesztivált nevezi az első hálaadásnapnak.

Plymouth kolónia lakói hálásak lehettek a teli gyomruk mellett azért is, hogy végre új hazára leltek. Több évtizedes otthontalanság, hányódás-vetődés ért véget azzal, hogy berendezkedtek Új-Angliában. A szeparatistákként ismert angol protestánsok eredetileg Nottingham grófságban található falujukból, Scroobyból kerekedtek fel, hogy maguk mögött hagyják Jakab király Angliáját és az általuk a katolikushoz hasonlóan romlottnak és bálványimádónak tartott anglikán egyházat. Hollandiába tartottak abban a reményben, hogy ott majd szabadon gyakorolhatják kálvinista vallásukat, és senki nem fogja zaklatni őket, mint odahaza. Először 1607-ben próbáltak meg átszökni a Csatorna túlpartjára, akkor azonban a hajóskapitány, aki elvállalta a szállításukat, feladta őket, így börtönbe kerültek. Másodszorra 1608-ban vágtak neki az útnak, és bár nem várt nehézségekkel szembesültek, végül csak sikerült partra szállniuk Amszterdamban. Itt a csoport több részre oszlott, és az egyik csapat tagjai, nagyjából százan úgy döntöttek, továbbindulnak Leidenbe. Elhatározásukat megkönnyítette, hogy a város elöljárói biztosították őket: Leiden „egyetlen becsületes ember szabad belépését nem utasítja vissza, aki a városban szeretne élni, ameddig tisztességesen viselkedik, és engedelmeskedik valamennyi törvénynek és rendeletnek. Ilyen körülmények között a jelentkező érkezése tetszésünkre való és örömmel fogadjuk.”

Az angol menekülteket valóban senki nem háborította a vallásukban, amikor a Leidenben munkálkodó számtalan protestáns pap között egyet sem találtak, akinek a prédikációja megnyerte volna a tetszésüket, saját lelkészt is választhattak. Az viszont már nem nyerte el a tetszésüket, hogy a város nemcsak irányukban, hanem más egyházakkal szemben is toleráns, felháborította őket, hogy holland szomszédaik lazább egyházi előírásokat követnek, mint amit ők kívánatosnak tartanak. Később pontosan ez lett az egyik oka annak, hogy Leidenből is továbbköltöztek: a későbbi kormányzó, Bradford arra panaszkodott, a nagyobb szabadságban nevelt holland gyerekek rossz példát mutatnak az ő puritán szigorúsággal fogott csemetéiknek.

Azonban addig is berendezkedtek a városban, és hogy hogyan, azt Hollandia egyik legkisebb múzeumában, a mindössze két szobából álló leideni Amerikai Zarándok Múzeumban nézhetjük meg. A Hooglandse Kerk óratornyának tövében található, az 1360-as években épült és mára gyönyörűen helyreállított, vörös téglás kis ház valóban nem túl tágas, de akkoriban nemzetiségüktől függetlenül nagyjából hasonló körülmények között éltek a város dolgos lakói. Az időutazást a kivételesen jó állapotban megmaradt középkori lakásbelsőn túl még hitelesebbé teszik azok az 1600-as évekből származó tárgyak, amelyekhez hasonlókat az egykor itt lakók használtak. Akad itt sötétkék-szürke cserépkorsó rozettával az oldalán, amilyen mintás edénytöredéket Cape Code környékén is találtak néhány évvel ezelőtt; tűzoltásra való bőrvödör, annak idején minden háztartás nélkülözhetetlen felszerelése; vagy sárgaréz tányérra emlékeztető kerek fémlemez, valójában fényvisszaverő, amellyel a gyertya fényét sokszorozták meg.

(Kép: a Leiden American Pilgrim Museum Facebook-oldala)

Az én kedvencem azonban egy zöld mázas cserépből készült harangszerűség lett, uralkodók képmásával és ágaskodó unikornissal díszítve. Ez a tárgy valamikor arra szolgált, hogy éjszakára lefedjék vele a tüzet, megőrizve reggelig a parazsat, viszont megvédve a házat a lángok elharapózásától. Mint megtudtam, az angol neve curfew (a francia couvre-feu, azaz tűzfedő szóból), amit magyarra kijárási tilalomként szoktak fordítani. És valóban, ha ezt ráhelyezték a tűzhely parazsára, az azt jelentette, hogy a nap véget ért, és minden jótét léleknek otthon a helye, ebből ered a modern jelentése. Egyébként hollandul is úgy hívják, avondklok, szó szerint esti óra, de a mai napig ezt a kifejezést használják a kijárási tilalomra. Aznap is tanultam valamit.

Ha nekem ajánlanák fel, hogy költözzem Leidenbe, és maradjak is ott, nem haboznék igent mondani. Az angol protestánsok azonban idővel úgy döntöttek: nem azt kapták, amire számítottak, a jövőben inkább az Újvilág lakóit akarják áttéríteni az igaz hitre. Holland szomszédaik eltérő szokásain kívül a helybeli koszt sem volt ínyükre, marhahúst akartak volna enni az arrafelé szokásos csirke és hal helyett, a sok egészséges zöldséget (hagyma, karfiol, káposzta, pasztinák, fehérrépa, zeller) pedig megvetően csak „gyökér” néven emlegették. Emellett zavarta őket az is, hogy többségükben a Leiden gazdagságát adó fő iparágban, a textiliparban kellett dolgozniuk, rendkívül hosszú munkaidőben, rendkívül kevés bérért. William Bradford döbbenten tette szóvá, hogy a hollandok nemcsak a szolgáikat, hanem a gyerekeiket is fárasztó munkára kényszerítik. Mindezen túl fenyegetve érezték magukat Jakab királytól is, aki azzal a feltétellel ígért támogatást a hollandoknak a spanyolok elleni kiújult háborúban, hogy cserébe közvetlen irányítást gyakorolhat majd a Hollandiában működő angol gyülekezetek fölött. Ennél, gondolták, még a „vadak” közötti is jobb lehet élni, és újra útra keltek. Így lettek végül nemcsak az első új-angliai brit gyarmat, hanem egy amerikai nemzeti ünnep megalapítói is.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!