Popper Gábor

A 80-as évek közepén találkoztam először Cyrano de Bergerac figurájával. Egész pontosan 1985-ben, amikor a Madách Színház Huszti Péterrel a főszerepben mutatta be Rostand darabját. Azonnal megfogott a nyelvezete, a rímek, az egész történet és persze nem utolsósorban maga Cyrano figurája. Olvasva talán még jobban tetszett; azóta már több mint tucatszor átforgattam. Talán azért is, mert eddigi életem során jó néhányszor kerültem hasonló szituációba, mint Cyrano.

Még nem voltam húszéves, amikor az akkori munkahelyemen nagyon megtetszett egy lány. Persze merszem nem volt közeledni, nem voltam az a macsó típus akkor sem. De sokat beszélgettünk, és láttam, hogy én sem vagyok ellenszenves neki. Néhányszor beültünk munka után egy-egy kólára, kávéra a közeli presszóba. Aztán egy napon szólt, hogy szeretne velem valami bizalmas dologról beszélni. Azonnal izgatott lettem: meg voltam győződve arról, hogy megunta teszetoszaságomat és dűlőre akarja vinni a dolgot. Megbeszéltünk egy találkozót – én magamban már randinak neveztem. Jóval előbb a helyszínen voltam, és amíg vártam rá, már a közös jövőt tervezgettem. Kicsit késett, aztán befutott fitten, üdén, leült velem szemben és kért egy kávét. Igyekeztem lazán viselkedni; így utólag szerintem annyira látszott az ál-lazaságom, mintha egy villamosszékben ültem volna, közvetlenül a kivégzésem előtt. Belekortyolt a kávéjába, aztán előadta bizalmas mondanivalóját. És félig igazam lett!

A lényeg az volt, hogy halálosan szerelmes. Ebben lett igazam. Abban nem, hogy belém – egy másik kollégába. Végül is ötven százalékos sikert könyvelhettem el, bár amikor kimondta az illető nevét, azt hittem elájulok. Tény, hogy mindig nagy önuralmam volt, akkor sem rebbent a szemem sem, holott éppen egy világ omlott össze bennem. A gondja az volt, hogy nem merte a srácnak megmondani, és engem kért meg, hogy segítsek. Persze megígértem, sőt, segítettem is. Aztán túléltem valahogy. De ez a sztori azonnal az eszembe jutott, amikor először láttam színházban a korábban már említett előadást. Rájöttem: egy kései Cyrano vagyok. Kicsit selejtesebb, mint az eredeti, de azért sok hasonlósággal. Hiszen ez a történet egy az egyben megtalálható a darabban, amikor Roxanne randevúra hívja Cyranot, aki meg van győződve arról, hogy neki fog szerelmet vallani ideálja, ám valójában egy másik kadét „kollégába”, Christianba szerelmes a lány. És Cyrano segít, hogy ez a szerelem beteljesüljön, miközben majd’ megszakad a szíve. Ott, a színházban 1985-ben azonnal beugrott ez a pár évvel ezelőtti eset, és igen büszke voltam, hogy lám, vagyok olyan hős, mint francia elődöm.

De ki is volt ez a Cyrano?

Valódi neve: Savinien de Cyrano. A Bergerac nevet azért vette fel, hogy megkülönböztesse magát a család többi férfi tagjától. Ősei laktak Bergeracban. Bár eredeti neve a darab végén, haláltusájakor is elhangzik:

Itt nyugszik most csöndesen

Cyrano Savinien.

Minden volt és semmi sem!

Idézetek: Řostand: Cyrano de Bergerac, Európa K. 1963.

1619-ben született, minden ellenkező állítással szemben: Párizsban. Jellegzetessége a valóban nagy orra, amely testrészére igen kényes is volt. Moliére kortársa. Henri Le Brettel (aki a darabban is szerepel) valóban barátságban voltak, egészen kamaszkoruktól kezdve, sőt, együtt léptek be a testőrségbe, amelynek valóban csak gascogne-i ifjak lehettek a tagjai, és tényleg Carbon de Caste-Jaloux volt a kapitányuk, pont, ahogy a műben olvasható. Savinien katonai pályafutását két komoly sérülés akadályozta. Heves vérmérséklettel rendelkezett, rengeteget párbajozott, többnyire sikerrel. Főleg az apjától kapott rendszeres apanázsból élt, de jellemző mentalitására, hogy könnyedén megvált a pénztől, még akkor is, ha ez nélkülözést jelentett:

Le Bret: …A sok ezüst?

Cyrano: Apámtól kaptam ezt én

Egész hónapra!…

Le Bret: Hogyha jól értem,

Egy hónapig kell élned

Cyrano: Semmiből!

Le Bret: Hogy is dobhattad a színpadra föl!

Mily őrültség!

Cyrano: De mily kézmozdulat!

 Apja halála után örökölt egy kisebb összeget, de az hamar elfogyott.

 Az irodalom volt az igazi területe. Több darabját is bemutatták: az Agrippina halála című munkáját azonban merész hangvétele miatt istenkáromlásra hivatkozva hamar levették a műsorról. A felsült tudálékos című darabja nagy sikert aratott, ebből vett át a már említett Moliére egy jelenetet Scapin című művébe. Mégis két utópisztikus regénye hozta meg számára a hírnevet: a Holdbéli utazás és A Nap államai és birodalma.

 Igyekezett mindenkitől független maradni, bár a kor szokásaihoz alkalmazkodva apróbb támogatásokat kénytelen volt elfogadni egy-egy mecénástól. De alapvetően mereven ragaszkodott a sehová nem tartozásához.

 Miután írásaiban gyakran volt szarkasztikus, sőt sértő is, halála sem a véletlen műve: egy fahasábot ejtettek a fejére, miközben az utcán haladt, és fejsérülésébe halt bele 1655-ben. Mindössze 36 éves volt.

 Aztán, ahogy teltek az évek, egyre szimpatikusabbá vált számomra ez a figura. Karinthy Márton is leírta az Ördöggörcs című családregényében, mennyire nehéz híres emberek leszármazottjainak lenni. Nem csak csupán „lenni”, hanem együtt élni a névvel, az elvárásokkal. Azt gondolom, két út létezik: az egyik a megfelelés. Persze, ehhez szükség van tehetségre is, különösen akkor, ha valamilyen alkotó tevékenységről van szó, mint a Karinthy család esetében is. Nálam nem ennyire egyértelmű a helyzet, mert apámat elsősorban mint kiváló szakembert, remek előadót ismerték meg, a könyvei csak életének második felében kezdtek megjelenni. Tehát számomra az útkeresés időszakában a remek szakember szerepre kellett volna hajtanom. Ehhez viszont nem fűlt a fogam. Így maradt a másik lehetőség: a lázadás. Ezt magam is átéltem, írtam is róla ezeken az oldalakon korábban. Aztán érdekes módon nekem is életem második felének elején jöttek a saját könyvek, így hát, mégis sikerült valamilyen szinten megfelelni az elvárásoknak. Persze ez a téma kényes és gyakran ad okot a félreértésekre. Számtalanszor kérdezték már: milyen Popper Péter fiának lenni? Igyekeztem mindig őszintén válaszolni. Valóban nem könnyű, de mégis nyilván másképp éreztem volna, ha együtt élünk, egy családban, és a mindennapok történéseinek is közösen a részesei vagyunk, s nem csupán vendégként jelenek meg a napjaiban. De a büszkeség, persze, így is megvolt, megvan, s mindazt, amit tőle tanultam, a mai napig gondosan őrzöm, sőt igyekszem környezetemnek minél többet átadni belőle.

S ahogy Cyrano sem volt hajlandó lemondani függetlenségéről, még annak az árán sem, hogy kevésbé lesz ismert és rosszabb anyagi körülmények között él majd, mint ha elszegődne egy mecénáshoz, úgy én sem szerettem volna önmagamat apámhoz hasonlítgatni. Számomra fontos volt és a mai napig is az, hogy ha elérek valamit, arról tudjam, hogy magamnak köszönhetem, nem a nevemnek. Ezért is vallom ars poeticának Cyrano de Bergerac sorait:

Ha van nagy ritkán diadalban részem,

Azt én vívtam ki, az enyém egészen.

Cézárnak abból mit sem adok át,

És büszkén hordom tettem tudatát!

….Lehet:

Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,

De egyedül növök, ha már magasra nem!

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!