Adamik Zsolt

Vagy legalábbis használta már valamelyik általa fejlesztett, fontos cuccot,  csak nem tudott róla. Ilyen az, ha az ember olyan közegben alkot, ahol a kész mű alá nem kerülhet szignó – és valószínűleg az sem segít egy zsenin, ha nőnek születik.

Athen, Cairo, Chicago, Geneva, Los Angeles, Monaco, New York, San Francisco, Toronto. Járt már ezeken a helyeken? Mázlista, ha igen. Mást kérdezünk (és higgyék el, a kérdésünk jogos): használta már ön ezeket a városokat? Váltott-e már boldba Chicago-t, tett-e tizenkettesbe Los Angelest-t, koptatott-e vajon 3000 karakternyi billentyűzetet a kacsacsőrű emlősről vagy a hermeneutikus visszahatási hurokról Torontóban? Ezek ugyanis betűtípusok nevei is. És ha az iménti kérdésre igen a válasza, akkor a kedves olvasó egy, a munkájából művészetet mixelő, csodálatos szaki eredményeit élvezte ki. Ez olyasmi, mintha valaki a hétfői home office-ban (szinte észrevétlenül) hasznosíthatná a Mona Lisát, vagy mintha Claude Monet a Le Grand Canal megpiktorkodása során komoly figyelemmel ügyelt volna arra, hogy az ne csupán mint bámulásra alkalmas felület létezzen.

Mielőtt bővebben kifejtenénk a miérteket, itt a nevezett és szélesebb körben el sosem ismert géniusz neve, mely már a címünkben elhangzott ugyan, de tessék megjegyezni: Susan Kare.

Ő a tipikus, nemhogy elfeledett, de igazából fel sosem ismert, a mindennapjainkban azonban immár kiirthatatlanul jelen lévő alkotóemberek egyike. De nevezhetjük-e géniusznak vagy egyáltalán művésznek? Esetünkben: művészet-e, ha valaki egy bizonyos számítógép – amely típus egyébként az elsők között költözött be nappalikba, hogy olyan emberek is használhassák, akik nem atomtudósok vagy a NASA munkatársai – érdektelen átvezető animációit, logóját vagy betűtípusait hegeszti össze nemhogy a legjobb tudása szerint, de úgy, hogy örökre beleégesse őket a nagy, közös tudatalattinkba?

Játszott már hirtelen beállt internetcsend idején a Windows dinós-futkosós-elhajolós-felugrálós játékával a Chrome-ban? Felismerte közben esetleg, hogy a maga egyszerűségében milyen zseniális? Csak azért hozzuk fel a dolgot, mert az ilyesfajta ravasz és szellemes, elsőre talán tölteléknek tűnő pixelcuccoknak Susan Kare a megálmodója. Megvan a karóra ikon a Mac-ekből? Hát a betűtípusok, mint a bevezetőben emlegetett Chicago, Toronto, Geneva? Ezek mind-mind Susan Kare munkái. Kevesebb lenne a személyi számítógéphasználat vajon nélkülük? És akkor lépjünk szintet: mi a művészet valójában? Hol lehet a művészetet megtalálni?

Ér-e egy naponta használt szoftver mélyén művészetre lelni?

A kérdés adott, a választ Önökre bízzuk. Mindenesetre az 1954-es születésű Susan Kare sem azzal indult, hogy majd huszonévesen többször huszonévekre határozza meg a mindennapjainkat, és teremt egy olyan trendet, mely akkor még szakma sem volt. Azt meg végképp nem sejthette, hogy az Apple céghez kerülve pont a Macintosh, azaz a mai értelemben vett PC szinte semmiből való felemelkedése és fellegekbe röptetése közepette lesz majd ő női ikon. A jelek, persze, már a gimiben biztatók voltak: azt 1971-ben summa cum laude minősítéssel végezte el, majd 1978-ban csuklóból diplomáig tolta a New York-i Egyetemet. Utána San Franciscóba költözött, első állást a helyi Szépművészeti Múzeumban kapott (ahol Claude Monet Le Grand Canalja is az állandó kiállítás része amúgy, nyilván mi sem vagyunk a véletlenre beállítva).

Az élete tehát tömve van a vizuális ingerek elismertebb, művészileg maradandóbb darabjaival. Hatással volt ez vajon arra, hogy ő is ilyesfajta alkotómunkára vágyjon? Ez nem derül ki a vele készült interjúkból (tekintve, hogy nem gyakran készült vele ilyesmi), de a tény ettől még tény marad: amikor az Apple-höz kerül, és lerakja a Macintosh számítógépek első betűtípusát, a Cairót a (digitális és metaforikus) asztalra, alapjaiban változtatja meg a gépekhez, a szoftverekhez és a számítástechnikához való viszonyrendszert. Ekkor történnek meg az első lépések a személyi számítógép személyessége felé. Ha nagy szavakat akarunk használni, akkor mondhatjuk, hogy a gépnek lelke lesz, és ennek a léleknek az egyik első mérnöke nem más, mint Susan. Mindez pedig úgy, hogy egy alapvetően férficentrikus közegben kell megmutatnia magát. Sikerül neki – ő rakja bele az ördögöt a gépbe, mikor olyan apró részletekkel teszi a „merev” lemezt „lazább” lemezzé, mint pl. a Mac legendás szívecske ikonja.

Kap ezért komolyabb elismeréseket, emelik-e piedesztálra? Igen és nem. A szakmán belül (amit gyakorlatilag ő teremtett meg) komoly karriert épít, felfigyelnek rá, ő matekolja ki és művészkedi össze az olyan gigacégek mindenféle, azóta a mindennapjaink részévé vált ikonjait, mint az IBM, Intel, Microsoft, Motorola, Cisco, Oracle vagy akár a Nokia. Piciben, pixelben alkot. Az informatikus szféra úgy imádja, hogy nem is tudja közben, ki ő. Ma sem emlegetik sűrűn, pláne olyan nagyok között nem, mint Bill Gates, a neve közszájon pedig végképp nem forog.

Ám, ha a kedves olvasó próbált már esetleg ikont tervezni bármihez, nyilván tudja, hogy az csak elsőre tűnik egyszerűnek – ott valami olyat kell összerakni, ami a maga egyszerűségében lesz maradandó és emlékezetes (még akkor is, ha elsőre esetleg fel sem figyelünk rá). Susan Kare munkássága pedig a maga egyszerűségében lett meghatározó. Ebben a percben is az, amikor gépelek, és gépelés közben fel sem tűnik, micsoda agyak határozták meg az én karakterhasználatomat. „A minőség azt jelenti, hogy akkor is jól csinálsz valamit, amikor nem látják” – mondta Henry Ford, és ha ez valakire érvényes lehet, akkor az Susan Kare.

Az ördög a részletekben rejlik. A digitalizáció pedig attól lett ördögien csábító, hogy a Kare-féle zsenik pakolták tele a legapróbb alkotórészek és kellékek kreatív (pixel)darabjaival.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!