Popper Gábor

Előre kell bocsátanom: nem vagyok karácsonyellenes. Kétségtelen: gyerekkoromban vártam a karácsonyt, élveztem a készülődést, imádtam a régi konzum szaloncukrot, a habcsókot. A karácsonyhoz hozzá tartozott a hó, szinte nem is emlékszem fekete karácsonyra. Hócipőben jártunk, talán van, aki még emlékszik a fehér, vízhatlan, oldalt gombos lábbelire. Csupa szép emlék: a Popper-család mindkét ága zsidó származású, de valahogy a karácsonyt mindig tartották.

Ami azóta távolabb sodort a karácsonytól, az az ajándékcentrikusság. Egymást túllicitálva próbálnak az emberek egyre drágább ajándékokat adni egymásnak – főleg a gyerekeknek –, és ehhez még sokan kölcsönöket is felvesznek. Holott a karácsonynak nem erről kellene szólnia.

Jó lenne, ha mindenki kifaggatná még élő nagyszüleit, szüleit, milyen is volt egy ünnep 1944-ben. Anyámék akkor az Andrássy út közelében laktak, már nem a saját lakásukban, hanem egy ismerősnél húzták meg magukat. Fő ételük a káposzta volt, mert anyám akkor 13 éves testvére volt olyan szemfüles, hogy egy közeli elhagyott zöldséges üzletből néhány fej káposztát tudott szerezni. Ne szépítsük: lopni, de nem is lett volna kitől elkérni vagy megvenni, mert az üzletet rég magára hagyta tulajdonosa. Igaz, csak só, liszt volt otthon meg némi köménymag, de számukra akkor ez lakomának számított. Ezen kívül még volt melaszuk (a fiatalabbak kedvéért: sűrű cukorszirup, a cukorrépa, cukornád feldolgozásának mellékterméke), ebből sütött valamiféle süteményfélét nagymamám. A melaszt a Lukács (Különlegességi) cukrászdából kapták. A tulajdonos ismerte őket, és noha a zsidótörvények miatt ők már nem mehettek be az üzletbe, a jószívű tulaj kihozott nekik egy nagy adaggal. A család a lakásban ünnepelt, miközben a többi lakó a pincében szorongott. Ők azért nem mentek le, mert pár nappal azelőtt egy bomba telibe találta a tőlük nem messze lévő egyik házat, és a pincében lévők mind meghaltak. Ezért úgy döntöttek: ha ez lenne az ő sorsuk is, akkor inkább a lakásban pusztuljanak el, mint egy dohos, sötét pincében. Beszélgettek, énekeltek, egy gyertyát meggyújtottak az elsötétített lakásban. Nem gondolom, hogy ez az etalon, de hiszem, hogy meghittebb hangulatú volt, mint a mai, ajándékhalmazok közül kiemelkedő, százféle villódzó égővel feldíszített karácsonyfás ünnep.

Gyerekkoromban, a 60-as, 70-es években anyámmal kettesben készültünk a karácsonyra. A fát együtt vettük meg és cipeltük haza, anyám készítette az ünnepi menüt. Nálunk délután volt karácsony, amikor apám is felugrott, anyám testvére és családja is nálunk töltötte a szenteste előtti órákat. Őszintén megmondom, halvány emlékeim vannak csak a menüről. Nagy főzés nem volt előtte, inkább szendvicsek, bejgli, anyám specialitása, a tejeskenyér került az asztalra. Az igazi karácsonyi ebéd másnap volt nagymamámnál, ahol szintén összegyűlt a család anyai ága. Karácsony délelőtt pedig mindig kettesben csavarogtunk. Ha elég hó volt, szánkózni mentünk, esetleg a Dunához, megnézni, mennyire fagyott be a víz, mert bizony hidegek voltak a telek. De olyan is előfordult, hogy moziba mentünk. 1972-ben – nem tudom miért pont erre emlékszem ilyen tisztán – a Vadon szava című kalandfilmet néztük meg a Nagymező utcai Tinódi moziban. Arra is emlékszem, hogy nagy hó volt, elfáradtunk mire hazasétáltunk. A délutáni vendégség után olvastunk, társasoztunk, tv-t néztünk. Szerencsére elég hamar lett televíziónk, egy békebeli Tisza készülék. Így nézője lehettem a 60-as, 70-es évek klasszikus sorozatainak: Ivanhoe, Parittyás Thierry, Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai, A négy páncélos és a kutya, Belle és Sebastien. (Én is átéltem a kor nagy közös televíziózásait. Az emeletünkön csak nekünk volt tévénk, és rendszeresen jöttek át a szomszédok egy-egy sorozat erejéig. Általában mindenki hozott valami rágcsálnivalót.)

Mindig élő fánk volt – nem is tudom volt-e akkoriban műfenyő Magyarországon. A díszítés az én feladatom volt, szerettem is csinálni. Valódi gyertya került a fára és csillagszóró, bőven: nem szerettük az elektromos égőket. Ma is hiányolom, és ha nem is a fán, de a lakásban sok gyertya világít karácsonykor.

Az élő fa szépsége mellett a hátrányát is megtapasztaltuk. Egyik karácsony délelőtt anyám behozta a fát és elkezdte befaragni a a talpba. Még nem merte rám bízni, lehettem 10 éves. Ahogy faragta, megcsúszott a kés és rettenetesen elvágta a kezét. Érdekes módon nem vérzett nagyon, de mély volt a seb. Rohanás a szomszédba, én ott maradtam, a szomszédasszony bekísérte anyámat az ügyeletre, ahol összevarrták a sebet. Már volt telefonunk, hívtam apámat, aki lóhalálában jött, belefaragta a fát a talpba s megvárta, amíg anyám hazaért. Persze az ünnep elmúltával lelkendezve meséltem barátaimnak a kalandot, a végére már spriccelt a vér a falra, és én voltam a hős, aki bekötözte a sebet, szóval enyhén elragadott a fantáziám.

Új színt hozott az ünnepbe, amikor hozzánk költözött Szimat vizsla, akinek becsületes neve Durcás Hédi volt. Megnőtt az ajándékozási névsor: egy vizslalányt nem lehet ajándék nélkül hagyni, hiszen családtag! Így hát, minden gyertyagyújtáskor egy fóliába csomagolt fél sült csirke is a fa alá került. Speciálisan csak hátból, nyakból és mellből állt, nehogy gond legyen a csöves csontokkal. Másnap egy velőscsont is várt még Szimatra, amit nagyanyám húsleveséből kapott. Ezzel néhány napig csend lett a lakásban.

 A karácsony 1986 után egészen mást jelentett számomra. A Sors úgy intézte (bár némi részünk nekünk is volt az eseményben), hogy mindkét fiam december 25-én született, ráadásul nagyjából ugyanabban az órában is. Mindkét alkalommal 24-én délután-este vittük be feleségemet a szülészetre. Amikor láttuk, hogy indulni kell, felhívta Endre barátomat, hogy tudjon róla, és ő mindkét esetben rohanva jött, hogy elkísérjen minket. Tényleg önzetlen volt a barátságunk, mint két testvér, úgy éreztünk egymás iránt (a jó értelemben), ám így utólag erős a gyanúm, hogy igen jó indoknak tűnt számára, hogy az általa nem túlságosan kedvelt karácsonyi családi összejöveteleket otthagyja. Mindenesetre jött velünk, ami nekem nagyon jólesett. Így fordulhatott elő, hogy első alkalommal, amikor beértünk az újpesti szülőotthonba (ma már csak az épület van meg), volt anyósom a következőképpen mutatott be minket a szülészorvosnak: az ifjú férj és a családi barát. Enyhe pikantériája volt a mondatnak, de jót derültünk mind a hárman rajta. S miután Endre hűséges barát volt, miután eljöttünk a kórházból 24-én, akkor sem hagyott magamra, a feszültség feloldásában is segített egy bizonyos Camus igénybevételével. És itt most nem a híres íróra gondoltam… Mindkét alkalommal sokáig tartott a vajúdás, és végül császárral születtek meg a fiúk, 25-én délben negyed 1-kor. Endre 25-én visszajött velem megcsodálni a jövevényt és gratulálni a mamának. Szóval, nem rohant haza, különösen, mert este már többen összejöttünk egy kis ünneplésre. Azóta persze a karácsony mást is jelent, mint a hagyományos ünnepet, és mindig összejövünk 25-e táján ma is. Szerencsére egyetértettünk abban, hogy az ajándékozás felejthető, örülünk, hogy együtt vagyunk, jókat eszünk-iszunk, örülünk egymásnak.

 Mindezek mellett hiányolom a régi karácsonyi hangulatot. Eltűnt. Nem találom sehol. Persze, tartunk most is, de valahogy, amit igazán szerettem, elmúlt az elsuhanó évekkel együtt. Ahogy Rajkin mondta valaha: „valami van, de nem az igazi.”

„Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába….” Hiába keresem. Annak idején valahogy elcsendesedett a világ pár napra. Elhalkult az utcák zaja, jóval kevesebb autó járt. A tv-ben sem üvöltöttek a reklámok, ha néztünk valamit. Nem pittyegett semmilyen kütyü. Nálunk a cserépkályhában – csak később lett gázkonvektorunk – ropogott a tűz, lefekvéskor a paplant mindig hozzászorítottuk, és ha jól átmelegedett, gyorsan magunkra terítettük, úgy bújtunk ágyba.

Nem baj. A karácsony azért most is szép, ahogyan szépek a megmaradt emlékek az elmúlt ünnepekről. Csak legalább ezek megmaradjanak.

Értesülj a Viszont.hu legfrissebb híreiről!