Két vérbő olasz, aki a szerelmet is halálosan komolyan veszi, és ezért hajlandó a törvényekkel is szembe menni. Két tehetséges és elismert zeneszerző, Giovanni Paisiello és Carlo Gesualdo – előbbihez egy hepienddel végződő, rövidke közjáték kapcsolódik, ami akár egyik vígoperája librettója is lehetne; az utóbbihoz viszont a zenetörténet legbrutálisabb gyilkossága.  A helyszín mindkét esetben Nápoly.

„Nincs más a rideg cellában, mint az álmaim” – írta 1942-ben a 20-as cella cimű versében egy fiatal nő, Libertas Schulze-Boysen, aki a náci rezsim ellenségeként, azaz politikai fogolyként ült a berlini Charlottenburg női börtönben. És aki ezekben az álmokban sosem gondolta volna, hogy nyolcvan évvel később furcsa lelkivilágú turisták sok pénzt fizetnek majd azért, hogy a cellájában aludjanak, és a börtönből kialakított hotel csodás étkezőjében reggelizzenek.

Csak egy hercegnek támadhat olyan ötlete, hogy Johann Sebastian Bach személyesen neki komponáljon gyászzenét! Leopold von Anhalt-Köthen kívánsága végül teljesülhetett is. Ahhoz persze, hogy egy temetésen a már ismert gyászmisék és dalok helyett egy kizárólag a halott emlékére írt, vadonatúj szerzemény hangozzék el, nem árt baráti vagy legalább valamiféle munkakapcsolatban állni a szerzővel.

Ferenc Józsefről általában három klisé él a köztudatban: az, hogy kifejezetten puritán volt, hogy legszívesebben Tafelspitz-et, azaz marhából készült tányérhúst evett, és hogy bizalmas barátnőjét, a színésznő Schratt Katalint éppen a felesége, az udvari és házastársi kötelezettségektől menekülő Sissi választotta ki számára, úgymond társalkodónőnek. Pedig a kép ennél jóval színesebb; a császárnak még volt jó néhány fura kalandja, szokása és tulajdonsága.

Van, aki egy férfira vagy nőre vár éveken át, és van, aki arra, hogy belépőjegyet vehessen a Bayreuthi Ünnepi Játékok valamelyik előadására – egy svájci ismerősöm a várólistára feliratkozva kereken hét évet várt arra, hogy eljuthasson a wagneriánusok leghíresebb zarándokhelyére.

Két haláleset kapcsolódik a 20. század egyik legszebb hegedűversenyéhez, az Egy angyal emlékére című darabhoz: szerzőjének, Alban Bergnek a halála, valamint egy különleges fiatal lány, a tizenkilenc éves Manon Gropiusé.

Mozart a szabadszájúság nagymestere volt, ezt a fennmaradt leveleinél jobban semmi sem bizonyítja. Ennek kapcsán és néhány furcsa szokása miatt több zenetörténész is valamiféle pszichés betegségre gyanakodott, de bizonyítani semmit sem lehetett, és az elméletek egyre-másra megdőltek.  

A legnagyobb remekműveket néha valami elképesztő tragédia hívja életre. Ravel egyik nagyszerű művéhez, a Zongoraverseny bal kézre című darabhoz például egy kar-amputáció és egy különös család története kapcsolódik.

A Szellem-trióban nem kísértenek szellemek, a Borotva-kvartettben nincs borotva, a Holdfény szonátának semmi köze a Holdhoz – a címek ugyanis nem a szerzőtől származnak. No de akkor vajon honnan?

„A német anya és első gyermeke” című nevelési kézikönyv a harmincas években igazi bestseller lett, német nők milliói igyekeztek megfogadni a könyvet író orvos, Johanna Haarer gyereknevelési tanácsait, amelyek lényege az érzelmi ridegtartás. És bár a könyv 1934-ben jelent meg, az abban leírtak – a német pszichiáterek évtizedek óta tartó kutatásai szerint – máig éreztetik hatásukat.

Mizzi Zimmermann, az idős bécsi kalauznő a hatvanas években nyilván sokszor gondolt arra, hogy fiatalon lehetett volna több esze. Gustav Klimt egykori modellje és szeretője nem tudta megragadni a szerencséjét, és ezzel igencsak megnehezítette a saját életét.

A Bach-sör ötlete a pandémia első éve alatt született. Az Anhalt főiskolán tanító élelmiszer-technológia mérnökök és hallgatóik a főiskola tan-sörfőzdéjében kísérletezték ki; a nyersanyagok kiválasztása, a fűszerezés, a főzés – mind úgy történt, hogy az megfeleljen Bach feltételezett kívánalmainak.