A legendák ködébe vész, pedig igazából jelen van, hiszen számos neves filmszínész esküszik rá. Mi ez? A színészi játék elmélete vagy egy előadói technika, esetleg néhány tehetséges színésztanár hatása, akik iskolát alapítottak és széles körben elterjesztették a márkanevet? A sokat emlegetett Method Acting. Brando, Monroe, Dean, Hopper, Pacino, DeNiro, Williams, Day-Lewis – és még sokan mások sok országban, többféle színházi és filmes kultúrában több generáció óta esküsznek rá.

Az apja trónörökösnek szánta. Igaz, csak egy saarbrückeni áruház lett volna a birodalma, amit ő gőgösen elutasított; jó szándékának csupán annyi bizonyítékát adta, hogy megígérte, ha világgá megy, és vad kalandokba bocsátkozik, nem használja apja nevét. Akkor még nem sejtette, hány országon és földrészen keresztül fog utazni, menekülni, dolgozni, milyen karrier, csillogás, bukás és több újrakezdés vár rá, de betartotta az ígéretét

A városra éjszaka borul, csend van, kiürültek az utcák. Aztán mintha árnyék futna végig a járdán. Mintha valami moccanna két ház között. Madarak riadnak fel, idegesen köröznek a parkok fái fölött. Hullámok törnek meg a parti sziklán. De a vihar előtti csend sem tarthat örökké: hamarosan fülsüketítő bömbölés hallatszik, és hatalmas mancsok döntik romba a város felhőkarcolóit…

Ez a történet annyira szép, hogy filmet kellene belőle csinálni. Ja, csináltak is! Elvégre olyan, mintha kitalálták volna: az, hogy egy megfáradt sztár és az ifjú bombázó egymásba szeret egy forgatáson, és szinte azonnal összeházasodnak, még elképzelhető. De hogy együtt is maradnak, és addig szeretik egymást, míg a halál el nem választja őket… az valószínűleg ritkább. Különleges történet az övék.

Őrjítő sikerekben gazdag, de kudarcokat sem nélkülöző életútja talán modellezi, mi kell ahhoz, hogy valaki sokra vigye az álomgyárban. Először is tehetség. De az kevés. Szükség van még bátorságra (vagy éppen: vakmerőségre), vállalkozó kedvre, makacsságra, keménységre, némi narcisztikus önszeretetre… és rengeteg elszántságra.

Lehet, hogy a mozi a hétköznapok ünnepe, de a filmvilág egyúttal egy megállás nélkül, egyenletes ritmusban termelő hatalmas üzem is: a benne dolgozók és az értük rajongók is megérdemlik, hogy időnként egy csöppet – ne túl nagyot – hátrébb lépjenek, és visszanézzenek arra, amit csinálnak. Vagyis ünnepeljék magukat. Erre valók a nagy filmfesztiválok, ahol összegyűlhet, aki éppen fontos, nemrég még fontos volt vagy fontos szeretne lenni.

A film korai történetében tett közös barangolásaink megtévesztőek: a fától nem látjuk az egész erdőt. Aki azt hiszi, hogy a film csak játékfilm, az sok mindenről lemarad. Például a dokumentumfilmről, ami nemcsak egyidős a játékfilmmel, hanem egy kicsit idősebb is nála – lehet, hogy ikertestvére a fikciós műfajnak, de akkor az az ikerfél, aki először jött a világra.

A mozi hatalmasra nőtt, Amerika legyőzte Európát, és e csoda mámorában, zavartalanul telt néhány évtized. Ekkoriban egyetlen igazi tömegmédium létezett, és nem volt versenytársa. Keleten és nyugaton, csillogó mozipalotákban és kis, kelet-európai köpködőkben mindenkit ugyanaz a varázsvilág andalított el. Hát persze, hogy a mozirajongók nosztalgiával tekintenek vissza erre a korra!

Hallottak már önök Pusztatúrpásztóról? Akik autóval járnak Mezőtúr és Túrkeve között, azok elsuhannak az autóbuszmegállója mellett, a többiek valószínűleg nem ismerik. Pedig a világ filmtörténetének jeles helyéről van szó: született itt három testvér, akik meghökkentő filmes karriert futottak be, a legidősebbet még lovaggá is ütötték.

Bujkál abban valami ellentmondás, hogy ha filmről és filmtörténetről van szó, mindig Amerikánál lukadunk ki; Amerika nélkül nincs filmtörténet, de ami ott zajlott – különösen az első időkben – mind Európából származott. A sorozatunkban korában emlegetett filmek és műfajok nemcsak Európából frissen érkezett művészek munkái, hanem az alapanyaguk, formájuk is a vén kontinensen született: melodráma, kabaré, hőseposz – mind importtermék volt. Hát ezért olyan érdekes a western: mert ez Amerika saját műfaja.