Mindig szerettem utazni. Szerencsére gyakran volt rá lehetőségem, és ki is használtam – ma is kihasználom – az alkalmakat. Vannak persze kedvenc városok, országrészek, itthon is, külföldön is. Ezeket a szívemhez közel álló településeket, vidékeket többször és különböző évszakokban kerestem fel, hogy megismerhessem többféle arcukat.

Ahogy vénülök, úgy változik meg bennem sok minden. Azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban csap meg-egy-egy rég elfelejtett illat. És rögtön kapcsolódik hozzá egy emlék, egy ember, egy történet. De előfordul olyan is, hogy hiányzik egy már ismerős illat egy adott helyzetben.

Nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem az eddigi életem során bizony igencsak meggyűlt a bajom néhány tárggyal. Mintha összeesküdtek volna ellenem. Szerettem őket, mégis ellenem fordultak. Bármit tettem, akárhányszor összefutottam velük, kitoltak velem. Kik is ők?

Hány forint a hagyma ma? Kérdezte a nagymama – e remek rigmus volt családunk apai ágának napi mondása. A humor inkább erre az oldalra volt jellemző, különösen apám, Péter fanyar, gyakran rímekbe szedett poénjai voltak mindennaposak. Nagymama, miután istenítette apámat vevő is volt ezekre.

Akárhányszor szóba került eddigi életem során bármilyen társaságban, hogy én imádom Erdélyt és körülbelül 20 alakalommal jártam már ott, mindig ugyanaz a három kérdés jött: Ittál jó szilvapálinkát? Láttál medvét? Ugye szűkszavúak a székelyek?