Előre kell bocsátanom: nem vagyok karácsonyellenes. Kétségtelen: gyerekkoromban vártam a karácsonyt, élveztem a készülődést, imádtam a régi konzum szaloncukrot, a habcsókot. A karácsonyhoz hozzá tartozott a hó, szinte nem is emlékszem fekete karácsonyra. Hócipőben jártunk, talán van, aki még emlékszik a fehér, vízhatlan, oldalt gombos lábbelire. Csupa szép emlék: a Popper-család mindkét ága zsidó származású, de valahogy a karácsonyt mindig tartották.

A 80-es évek közepén találkoztam először Cyrano de Bergerac figurájával. Egész pontosan 1985-ben, amikor a Madách Színház Huszti Péterrel a főszerepben mutatta be Rostand darabját. Azonnal megfogott a nyelvezete, a rímek, az egész történet és persze nem utolsósorban maga Cyrano figurája. Olvasva talán még jobban tetszett; azóta már több, mint tucatszor átforgattam. Talán azért is, mert addigi életem során több hasonló szituációba kerültem, mint Cyrano.

Ahogy menetelnek az évek, egyre gyakrabban jut eszembe a saját korom. Nem mintha annyi idősnek érezném magam, mint amennyi vagyok. Igyekszem lassítani a a folyamatot sok mozgással, odafigyelve az étkezésekre. Ez utóbbi megy a legnehezebben, gurmand mivoltom miatt gyakran elcsábulok. De azért, amit lehet, megteszek önmagamért. Mindig arra gondolok: örüljek annak, hogy egyáltalán lehetőségem van foglalkozni ezzel! A két legjobb gyerekkori barátomnak ez sem adatott meg: egyikük 48, a másikuk 56 évesen hagyott itt.

Családunk – noha felvilágosult, modern gndolkodású tagokból állt -, valahogy mindig kapcsolatba keveredett az ezotériával, a misztikummal. Nyilván ez az oka annak, hogy akárcsak Woody Allen, a Hófehérkéből nem a címadó hősnőbe, hanem a gonosz mostohába lettem szerelmes.  Aztán, amikor elolvastam az Óz, a csodák csodája című mesét, szembesültem azzal, hogy nem kizárólag gonosz boszik léteznek, hanem bizony vannak jó, segítő boszorkák.

Mindig szerettem utazni. Szerencsére gyakran volt rá lehetőségem, és ki is használtam – ma is kihasználom – az alkalmakat. Vannak persze kedvenc városok, országrészek, itthon is, külföldön is. Ezeket a szívemhez közel álló településeket, vidékeket többször és különböző évszakokban kerestem fel, hogy megismerhessem többféle arcukat.

Ahogy vénülök, úgy változik meg bennem sok minden. Azt vettem észre, hogy egyre gyakrabban csap meg-egy-egy rég elfelejtett illat. És rögtön kapcsolódik hozzá egy emlék, egy ember, egy történet. De előfordul olyan is, hogy hiányzik egy már ismerős illat egy adott helyzetben.

Nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem az eddigi életem során bizony igencsak meggyűlt a bajom néhány tárggyal. Mintha összeesküdtek volna ellenem. Szerettem őket, mégis ellenem fordultak. Bármit tettem, akárhányszor összefutottam velük, kitoltak velem. Kik is ők?

Hány forint a hagyma ma? Kérdezte a nagymama – e remek rigmus volt családunk apai ágának napi mondása. A humor inkább erre az oldalra volt jellemző, különösen apám, Péter fanyar, gyakran rímekbe szedett poénjai voltak mindennaposak. Nagymama, miután istenítette apámat vevő is volt ezekre.

Akárhányszor szóba került eddigi életem során bármilyen társaságban, hogy én imádom Erdélyt és körülbelül 20 alakalommal jártam már ott, mindig ugyanaz a három kérdés jött: Ittál jó szilvapálinkát? Láttál medvét? Ugye szűkszavúak a székelyek?