Rayski ’56 után csalódottan szakított a lengyel kommunista párttal, és végleg visszatért Franciaországba. Az apámat is várták Párizsban az avantgarde mozgalomban megismert művészbarátai. A történet harmadik szereplője szerény személyemben a 80-as évek elején érkezett letelepedési szándékkal Franciaországba, és egy langymeleg estén elkísérte apját Rayski bácsihoz, aki tágas polgári lakásában baráti vacsorát adott.

Oxana energikus, mosolygós, nem tűnik riadtnak, elveszettnek. Azt mondja, csak az a furcsa, a némileg szokatlan a számára, talán kicsit megalázó is, hogy amihez már hozzászokott, amit a munkájával évtizedek alatt kiérdemelt, annak egy részétől most váratlanul megfosztották. A kártyája például már nem működik Magyarországon.

Amikor azután vagy negyven évvel az első Hemingway-olvasóélményem után már-már feladtam volna ifjúkorom nagyralátó vágyait, úgy hozta a sors, hogy egy megfáradt autóbuszos idegenvezető egyszer csak felajánlotta: pár dollárért belevisz minket, engem meg az akkori barátnőmet a havannai éjszakai élet sűrűjébe, beleértve a Hemingway-kocsmát is. Hát hogyne csaptam volna szinte gondolkodás nélkül a tenyerébe!