Ez a történet annyira szép, hogy filmet kellene belőle csinálni. Ja, csináltak is! Elvégre olyan, mintha kitalálták volna: az, hogy egy megfáradt sztár és az ifjú bombázó egymásba szeret egy forgatáson, és szinte azonnal összeházasodnak, még elképzelhető. De hogy együtt is maradnak, és addig szeretik egymást, míg a halál el nem választja őket… az valószínűleg ritkább. Különleges történet az övék.

A székely himnusz Trianon után egy évvel született, címe eredetileg Bujdosó ének volt és női karra írták. A romániai magyarság körében népdalként terjedt, Magyarországon alig ismerték. Észak-Erdély visszacsatolása után kötelezővé tették a tanulását, majd 1946 és 1989 között mindkét országban betiltották. De szinte minden himnusz története valamiért különös.

November 11. 11 óra – azaz 11.11.11.  A mágikus dátum a bécsieknek pár óra felhőtlen vidámságot, szinte gondtalanságot jelent, még most is, az infláció, az energiaszűke, a nem túl távoli háború, a járvány visszatérésének fenyegetettsége közepette. Sőt, annál inkább, már csak azért is, mert az elmúlt két évben kénytelenek voltak nélkülözni a legkedveltebb bécsi hagyományt, a bálozást.

Őrjítő sikerekben gazdag, de kudarcokat sem nélkülöző életútja talán modellezi, mi kell ahhoz, hogy valaki sokra vigye az álomgyárban. Először is tehetség. De az kevés. Szükség van még bátorságra (vagy éppen: vakmerőségre), vállalkozó kedvre, makacsságra, keménységre, némi narcisztikus önszeretetre… és rengeteg elszántságra.

Lehet, hogy a mozi a hétköznapok ünnepe, de a filmvilág egyúttal egy megállás nélkül, egyenletes ritmusban termelő hatalmas üzem is: a benne dolgozók és az értük rajongók is megérdemlik, hogy időnként egy csöppet – ne túl nagyot – hátrébb lépjenek, és visszanézzenek arra, amit csinálnak. Vagyis ünnepeljék magukat. Erre valók a nagy filmfesztiválok, ahol összegyűlhet, aki éppen fontos, nemrég még fontos volt vagy fontos szeretne lenni.

Ahogy menetelnek az évek, egyre gyakrabban jut eszembe a saját korom. Nem mintha annyi idősnek érezném magam, mint amennyi vagyok. Igyekszem lassítani a a folyamatot sok mozgással, odafigyelve az étkezésekre. Ez utóbbi megy a legnehezebben, gurmand mivoltom miatt gyakran elcsábulok. De azért, amit lehet, megteszek önmagamért. Mindig arra gondolok: örüljek annak, hogy egyáltalán lehetőségem van foglalkozni ezzel! A két legjobb gyerekkori barátomnak ez sem adatott meg: egyikük 48, a másikuk 56 évesen hagyott itt.

Egy alsó-ausztriai álmos kisváros nem sok vad izgalmat tartogat: a csinos főtér, a gondozott házsorok, virágos parkok megszokottak a hasonló, nagyjából húszezres lakosú osztrák településeken. Egy dologgal mégis kitűnik közülük a Duna menti Tulln: itt született 1890-ben Egon Schiele.