A legendák ködébe vész, pedig igazából jelen van, hiszen számos neves filmszínész esküszik rá. Mi ez? A színészi játék elmélete vagy egy előadói technika, esetleg néhány tehetséges színésztanár hatása, akik iskolát alapítottak és széles körben elterjesztették a márkanevet? A sokat emlegetett Method Acting. Brando, Monroe, Dean, Hopper, Pacino, DeNiro, Williams, Day-Lewis – és még sokan mások sok országban, többféle színházi és filmes kultúrában több generáció óta esküsznek rá.

Beethoven születésének idejéről nincs más hiteles információnk, csak a bonni Szent Remigius katolikus plébánián fennmaradt, 1770. december 17-én kelt anyakönyvi bejegyzés. A korban az volt a szokás, hogy a keresztelőt a születést követő 24 órán belül megtartották. Konszenzus van abban (amivel maga Beethoven is egyetértett), hogy a dátum tehát december 16. De messze nem ez a legnagyobb rejtély a zeneköltő életében, hanem az, hogy ki volt az „unsterbliche Geliebte”, a „halhatatlan kedves” és vajon Beethovent tekinthetjük-e Menone (Minona) Maria Theresia Selma Losia Cornelia von Stackelberg vér szerinti édesapjának?

Előre kell bocsátanom: nem vagyok karácsonyellenes. Kétségtelen: gyerekkoromban vártam a karácsonyt, élveztem a készülődést, imádtam a régi konzum szaloncukrot, a habcsókot. A karácsonyhoz hozzá tartozott a hó, szinte nem is emlékszem fekete karácsonyra. Hócipőben jártunk, talán van, aki még emlékszik a fehér, vízhatlan, oldalt gombos lábbelire. Csupa szép emlék: a Popper-család mindkét ága zsidó származású, de valahogy a karácsonyt mindig tartották.

Az apja trónörökösnek szánta. Igaz, csak egy saarbrückeni áruház lett volna a birodalma, amit ő gőgösen elutasított; jó szándékának csupán annyi bizonyítékát adta, hogy megígérte, ha világgá megy, és vad kalandokba bocsátkozik, nem használja apja nevét. Akkor még nem sejtette, hány országon és földrészen keresztül fog utazni, menekülni, dolgozni, milyen karrier, csillogás, bukás és több újrakezdés vár rá, de betartotta az ígéretét

A 80-es évek közepén találkoztam először Cyrano de Bergerac figurájával. Egész pontosan 1985-ben, amikor a Madách Színház Huszti Péterrel a főszerepben mutatta be Rostand darabját. Azonnal megfogott a nyelvezete, a rímek, az egész történet és persze nem utolsósorban maga Cyrano figurája. Olvasva talán még jobban tetszett; azóta már több, mint tucatszor átforgattam. Talán azért is, mert addigi életem során több hasonló szituációba kerültem, mint Cyrano.

A városra éjszaka borul, csend van, kiürültek az utcák. Aztán mintha árnyék futna végig a járdán. Mintha valami moccanna két ház között. Madarak riadnak fel, idegesen köröznek a parkok fái fölött. Hullámok törnek meg a parti sziklán. De a vihar előtti csend sem tarthat örökké: hamarosan fülsüketítő bömbölés hallatszik, és hatalmas mancsok döntik romba a város felhőkarcolóit…

Ez a történet annyira szép, hogy filmet kellene belőle csinálni. Ja, csináltak is! Elvégre olyan, mintha kitalálták volna: az, hogy egy megfáradt sztár és az ifjú bombázó egymásba szeret egy forgatáson, és szinte azonnal összeházasodnak, még elképzelhető. De hogy együtt is maradnak, és addig szeretik egymást, míg a halál el nem választja őket… az valószínűleg ritkább. Különleges történet az övék.

A székely himnusz Trianon után egy évvel született, címe eredetileg Bujdosó ének volt és női karra írták. A romániai magyarság körében népdalként terjedt, Magyarországon alig ismerték. Észak-Erdély visszacsatolása után kötelezővé tették a tanulását, majd 1946 és 1989 között mindkét országban betiltották. De szinte minden himnusz története valamiért különös.

November 11. 11 óra – azaz 11.11.11.  A mágikus dátum a bécsieknek pár óra felhőtlen vidámságot, szinte gondtalanságot jelent, még most is, az infláció, az energiaszűke, a nem túl távoli háború, a járvány visszatérésének fenyegetettsége közepette. Sőt, annál inkább, már csak azért is, mert az elmúlt két évben kénytelenek voltak nélkülözni a legkedveltebb bécsi hagyományt, a bálozást.