Jövőre 90 éves lesz, de a szépségéből, eleganciájából semmit sem veszített. Aki a Csepel-szigeten él, jól ismerheti az érzést, mikor egy hosszabb autóút vége felé feltűnik a láthatár szélén – nehéz megállni, hogy az ember ne üdvözölje úgy, mint egy rég látott, kedves ismerőst. A lakihegyi adótorony megépülése óta napjainkig a magyar rádiózás jelképe.
Elizabeth Keckley és Rose Bertin két külön világ, mégis sokban hasonlítanak. Nevük talán kevéssé ismert, történeteik azonban annál különlegesebbek. A semmiből jöttek és lettek hatalmasakká, First Ladyket öltöztettek, és háborúk fordítottak a sorsukon. Más-más évszázadban éltek, de mindkettejük élete a divat volt.
Csaknem 30 évvel ezelőtt, 1992. július 22-én avatott fel egy buddhista szentélyt a XIV. Dalai Láma a Nógrád megyei Tar községben. Ott voltam az avatáson, s most, hogy közeledik a harmincadik évforduló, visszamentem és megnéztem, mi lett a kicsiny sztúpából, s azóta hogyan élnek együtt a katolikus falu lakói a tibeti vallás gyakorlóival. Előre elárulom a kulcsszót: buddhista békében.
Nem lehet talán mondani, hogy egyszerű volt utam erre a világra, de végül is nem panaszkodhatom, hiszen maga a Párt egyengette hatásosan ezt a pályát. Az már csak hab a tortán, hogy Hirschler bácsi kezéből rövid úton a volt Gestapo-főhadiszállásra kerültem.
Ha akadnak Pesten legendás helyek, akkor a Kádár mindenképpen ilyen. Mióta bezárt, azóta még többen emlékeznek rá, hogy ők is jártak ide, ültek a kockás abroszos asztalnál, ettek vadast vagy éppen sóletet, maceszgombóc levest kanalaztak. Összefutottak itt Honthy Hannával vagy Marcello Mastroiannival, Kézdy Györggyel, Andy Vajnával, Sas Józsival, Böjte Jóskával vagy Berecz Annával. Hagytak borravalót az asztalon Katikának és a kijáratnál ülő Orbán úrnak fizettek.
Akárhányszor szóba került eddigi életem során bármilyen társaságban, hogy én imádom Erdélyt és körülbelül 20 alakalommal jártam már ott, mindig ugyanaz a három kérdés jött: Ittál jó szilvapálinkát? Láttál medvét? Ugye szűkszavúak a székelyek?
A Kádár-korszak nemzeti büszkeségei az Ikarus, a Pick szalámi, a tokaji furmint és a szabolcsi alma voltak. Nézzük most ez utóbbit, amiből jó, ha hírmondó maradt mára! Fülöp Dániel Mátyás fotóesszéje ennek az eltűnt világnak a maradékát mutatja meg.
Most különösen nagy a felelőssége mindenkinek, aki emlékezetpolitikával foglalkozik
Mit csináltak a viktoriánus kor polgárai, ha a barátaikkal múlatták az időt? Úgy tűnik, egyáltalán nem voltak olyan kimértek és visszafogottak, mint ahogy azt az utókor gondolja! A fotókon mosoly nélkül pózoló, elegáns kalapot viselő hölgyek és urak valódi partyállatokká váltak, ha leszállt az éj.
Az egyik legnehezebb dolog ebben az egészben a határok kijelölése. Hogy meddig vonódsz be egy gyerek életébe, milyen felelősségeket vállalsz át, milyen helyzetekbe mégy bele érte, miatta.
De csak akkor, ha pontosan úgy csinálták, ahogy azt a kézikönyv előírta!
Új ruhát kaptak, aztán vonatra ültették őket. A szerencsésebbeket egy új család várta; a többiek sorsa menet közben alakult. Hogy honnan jöttek, azt vagy elfelejtették, vagy sosem tudták.
A ruhák arcot, nevet, és sorsot kapnak, hús-vér emberek, családok mindennapjaiba látunk bele.
Lehet, hogy a történelemkönyvekbe az olimpiai bajnok fotója kerül majd, de hogy a fotóművészet történetébe ezek a képek – az biztos.
A természetestől a műanyagig és vissza: dekoltázs-időutazásunk második része.
Bécs második kerületében, az Integrációs Ház Projekt mindhárom épületén fekete zászló jelzi: a menekültügyet nagy veszteség érte. Nemcsak a ház mostani lakói, a projektek részvevői, a számkivetettségből három évtized alatt kiemelt és a hétköznapi életbe átvezetett egykori menekültek ezrei/tízezrei gyászolnak. Willi Resetarits, a népszerű muzsikus, énekes, előadó halála nagy csapás Ausztria zenei életének is.
Kedvenc filmjeink, amelyek fokozzák a nyálelválasztást! Vajon bele lehet szeretni a mustáros nyúlba? És vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?