Ahogy menetelnek az évek, egyre gyakrabban jut eszembe a saját korom. Nem mintha annyi idősnek érezném magam, mint amennyi vagyok. Igyekszem lassítani a a folyamatot sok mozgással, odafigyelve az étkezésekre. Ez utóbbi megy a legnehezebben, gurmand mivoltom miatt gyakran elcsábulok. De azért, amit lehet, megteszek önmagamért. Mindig arra gondolok: örüljek annak, hogy egyáltalán lehetőségem van foglalkozni ezzel! A két legjobb gyerekkori barátomnak ez sem adatott meg: egyikük 48, a másikuk 56 évesen hagyott itt.

Családunk – noha felvilágosult, modern gndolkodású tagokból állt -, valahogy mindig kapcsolatba keveredett az ezotériával, a misztikummal. Nyilván ez az oka annak, hogy akárcsak Woody Allen, a Hófehérkéből nem a címadó hősnőbe, hanem a gonosz mostohába lettem szerelmes.  Aztán, amikor elolvastam az Óz, a csodák csodája című mesét, szembesültem azzal, hogy nem kizárólag gonosz boszik léteznek, hanem bizony vannak jó, segítő boszorkák.

Időről-időre foglalkozunk olyan kezdeményezésekkel, amelyek valamiképpen a jóllétet szolgálják. Hol úgy, hogy egy egész közösséget hoznak létre, ahol az összefogás ereje nyújt támogatást; hol úgy, hogy hosszabb távú programmal segítik az arra épp rászorulókat; hol egy-egy szakmai életút természetes részeként. Mi pedig úgy tudunk ebben közreműködni, hogy felkutatjuk és bemutatjuk ezeket a hétköznapi hősöket.