Az ünnepek is elmúlnak, mint minden – mondanánk, ha melankolikusak lennénk. De miért lennénk melankolikusak épp most, amikor örülni is lehet, és érezni, hogy mi valahol nagyon szerencsések vagyunk?
karácsony
Előre kell bocsátanom: nem vagyok karácsonyellenes. Kétségtelen: gyerekkoromban vártam a karácsonyt, élveztem a készülődést, imádtam a régi konzum szaloncukrot, a habcsókot. A karácsonyhoz hozzá tartozott a hó, szinte nem is emlékszem fekete karácsonyra. Hócipőben jártunk, talán van, aki még emlékszik a fehér, vízhatlan, oldalt gombos lábbelire. Csupa szép emlék: a Popper-család mindkét ága zsidó származású, de valahogy a karácsonyt mindig tartották.
A viszály az oly békés karácsonyi dal körül mostanában nem szerepel a nyilvánosság előtt
Nyelek egyet, az agyam zakatol. Kész-e már a halászlé? Ó, drága anyukám, miért neveltél le a hazugságról! És ha igen, miért nem differenciáltan, hogy azért néha, meg van az a helyzet, meg mentsd magad… Nem tudok hazudni. Be kell vallani: halászlé, az nincs. Tejszínes aszaltszilva-leves van.
Valahol itt a kulcs: mennyiségben szeretnénk mérni a különlegeset, pedig ennek egyáltalán nem így kellene lennie.