Kerényi Kata

Hárman a padon ülnek, ketten velük szemben, a földön. Beszélgetnek. Egyikük a telefonjára pillant, feláll.
– Mennem kell! – lekapja a fejéről a homlokára tolt napszemüveget. – Ez talán a Csongitól van, majd adjátok vissza neki!
Egy másikuk, magas, szőke srác, elveszi tőle.
– Biztos, hogy nem a Csongié, szerintem tegnap is itt volt már. Szerintem azé a sapkás gyereké. Na mindegy, addig felveszem én, amíg kiderül!
Kézfogások, a már nem napszemüveges sietve távozik. A szemüveg most új gazdája homlokán pihen. Itt minden közös, mindent megosztanak egymással. A deszkások között ez így természetes.

Az egyikük, Théo, 18 éves, 3-4 éve gördeszkázik. A törzshelye az Erzsébet téri pálya, de van, hogy máshol is eltölt egy-egy délutánt. Számára a deszkázás életforma, minden szabadidejét a pályán tölti, vagy ha nem, akkor gördeszkás videókat néz és tematikus internetes oldalakat böngész. Készséggel mesél arról, hogy kik is űzik ma ezt a sportot Magyarországon – már ha sportnak lehet egyáltalán nevezni, mert valójában sokkal többről van szó. Egy teljes szubkultúra épült a gördeszka köré, amelynek az egyik sajátossága a nyitottság. Lehetsz tíz- vagy ötvenéves, ha van deszkád, és rendszeresen látogatod valamelyik pályát, hamar befogadnak. A lazaság, könnyedség alapvető eleme a deszkás életérzésnek, természetes hát, hogy kapcsolatot is lazán és könnyeden kötnek másokkal azok, akik ide tartoznak.

Ma Magyarországon két fő irányzatról beszélhetünk. Az egyik képviselői a street deszkások, akik közterületeken deszkáznak, és az épített környezetet, például lépcsőket, korlátokat, meredek utcákat használnak ahhoz, hogy trükköket gyakoroljanak. A másik irányzatot azok képviselik, akik szívesebben használnak épített pályákat. Természetesen van átfedés, nincs éles határvonal a két irányzat között. Théo is kipróbálta mindkettőt, de végül a pályán kötött ki. Itt biztonságosabb gyakorolni, és Théo szerint hamarabb érhet el az ember látványos fejlődést, mint az utcán. Ráadásul ott sokkal jobban oda kell figyelni: amellett, hogy nehezebb a terep, nagy szintkülönbségek vannak, váratlan dolgok is történhetnek, hiszen a közterületeket mások – például járókelők – is használják.

Laikusként is elég néhány percig állni a pálya szélén, és figyelni, hogy mozognak ott az emberek; rögtön szembetűnik, hogy itt bizony vannak jól működő, íratlan szabályok. A pályának megvan a maga ritmusa. Aki épp használja, az figyel arra, hogy a többiek merre mozdulnak, milyen íven haladnak végig, mit gyakorolnak éppen, így sosincs fennakadás, ütközés. Akik még nem vették fel a ritmust, vagy úgy érzik, hogy velük együtt már túl nagy lenne a tömeg, türelmesen várnak, amíg sorra nem kerülnek. Ha kitartóan mindig ugyanoda jársz, azt is megtanulhatod, melyik napszakban kik használják inkább a pályát. Az Erzsébet téren például hétköznap csúcsidőben, kora délutántól estig, általában a tapasztaltabb deszkások vannak többségben. Reggel és délelőtt azok járnak ki, akik nem vágynak nagy társaságra, vagy szeretnének még fejlődni, mielőtt csatlakoznak a nagyobb csapathoz. Péntek délután és hétvégén, ha jó idő van, nagyobb a tömeg, több sorban állás és kevesebb tér jut egy-egy emberre.

Már csak azért is figyelni kell arra, hogy ne legyen nagy tolongás, mert nincs sok olyan pálya, amely kifejezetten a gördeszkások igényeit szem előtt tartva épült. Théo és barátai szerint azok a legjobbak, amiket maguk a deszkások terveztek.

„Van például egy pálya a Városligetnél – mesélik –, ami kívülről nagyon szép, de ahogy használod, rögtön rájössz, hogy nem biztonságos, nem is megyünk oda szinte soha. Néha valakinek eszébe jut, hogy megnyisson egy fedett, őrzött pályát, ahová belépővel lehet csak bemenni. Na, ezek azok, amik előbb-utóbb csődbe mennek és bezárnak. Inkább kijövünk télen, hidegben is a saját pályáinkra, ahol jó a társaság, nem fogunk óránként hétszáz forintokat fizetni, hogy abból fél órát sorban álljunk.”

Ebből a szempontból a környező országok messze lehagytak bennünket: Szlovákiában, Romániában több és nagyobb, gördeszkások által tervezett pálya várja a gyakorolni vágyókat, míg nálunk elég szerény a kínálat.

Az, hogy ezek a srácok éjjel-nappal a pályán vannak, egyáltalán nem túlzás. „Van néhány haverom, akikkel nem is vagyunk közeli barátságban, csak egy társaságban deszkázunk, de többet látom őket, mint az anyámat, akivel pedig együtt élek” – mondja kuncogva Théo. De ahhoz, hogy valaki fejlődjön, szükség is van a folyamatos gyakorlásra. Minden mozdulat természetesnek tűnik, mintha akkor születne meg, pedig a legkisebb fordulás, billentés, pillanatnyi megállás is sok hét küzdelem eredménye. A „backside smith”-trükk, ami annyit tesz, hogy a deszka hátsó része a csövön vagy peremen csúszik végig, csak néhány másodperc. Mégis, átlagosan 3-6 hónap, mire valaki olyan tökéletesen kidolgozza, hogy úgy tűnjön, mintha gyerekjáték lenne. A tanulásban nagy segítséget jelent a társaság: mindenki másban ügyesebb, lehet egymástól ötleteket és tanácsokat kérni, megerősítést kapni.

Azt mondják a tapasztaltabbak, hogy az első egy év a legrosszabb. Az ember megtanul a deszkán állni és gurulni, aztán hirtelen ráébred, hogy semmi mást nem tud csinálni, mert mindent, ami másoknak olyan könnyen megy, hónapokig kell tanulni. Sokan itt fel is adják, százból hetvenöt ember azt gondolja, hogy ez nem az ő sportja, és örökre abbahagyja. A maradék huszonöt pedig küzd egy-másfél éven át, mire ráérez az ízére. De ha addig kibírta, akkor függő lesz. „Ezért is van – teszi hozzá Theo –, hogy a deszkások türelmesek egymással, senki se olt senkit, hogy milyen béna, mert ezen mindenki átment, tudjuk, hogy lesz még jobb.”
Azért vannak mélypontok Théo életében is, amikor valahogy semmi nem akar működni. „Időnként rám jön, hogy nem fejlődöm úgy, ahogy szeretnék, a régi trükkjeimet már unom, az újakat meg még nem tudom rendesen, és ilyenkor úgy érzem, hogy az agyam blokkolja a testemet: az sem sikerül, ami egyébként nem szokott gondot okozni. Aztán jön egy nap, amikor reggel úgy kelek fel, hogy tudom, hogy most megint jó lesz, suli után kimegyek a pályára, és elsőre megy minden.”

A divat ezt a sportot sem kerülte el: Théo szerint egyre több a „trendy skaterboy”, akik nagyon messze vannak a kerekeken száguldozó, lógó nadrágos utcagyerekek sztereotípiájától. Megveszik – vagy még inkább: megvetetik a szüleikkel – a legdrágább felszerelést, amihez több garnitúra márkás pulcsi, sapka és cipő is tartozik. Nem az a legfőbb céljuk, hogy fejlődjenek, hanem hogy jól mutassanak az Instagramon. Az ő életükből éppen az marad ki, amiről ez az egész szól: a közösségi élmények, az apró egyéni sikerek, a hullámvölgyek, és legfőképpen: a szabadság. Mert ha van egyetlen olyan dolog, ami miatt Théo és a többiek mindennap ott töltik az idejüket a gördeszkapálya aszfaltján, akkor ez az: a határtalan, önfeledt szabadság élménye.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!