Egy délután Turpi jött ki a munkahelyéről, kilépett a kapun, és érezte, hogy a fekete táska elkezdi húzni lefelé a karját, de olyan erővel, hogy tudta, a jobb karja tőből mindjárt kiszakad – mire Turpi ott helyben elejtette a fekete aktatáskát, és elment. Vissza se ment többet. A fekete aktatáska ott maradt, ahová leejtette, tán még ma is ott van. Turpinak pedig maradt a zene.

Nagykanizsán idén nyáron, egészen pontosan augusztus 24-én tartották a helyi zsinagóga fennállásának 200. évfordulóját. Eredetileg erre az ünnepségre mentem egy rabbival, de visszafelé már egy hófehér kiscica is utazott a kocsiban, aminek  az volt az oka, hogy lehetetlenség volt otthagyni Nagykanizsán. Mármint nem a rabbit, hanem azt a macskát. Akit meglátni és megszeretni egyetlen pillanat műve volt.