Kácsor Zsolt: Kata útja  a „kojonától” a lélekig

Kácsor Zsolt

Komáromi Kata Eger egyik legismertebb ötvös-aranyművese, akinek a műhelye most már sokkal több puszta munkahelynél. A történelmi Dobó utca egyik régi, igazi egri hangulatot árasztó  épületében helyet kapott egy galéria is, a belső udvar pedig újabban hangulatos, csöndes menedékké vált a betérők számára, ahol nemcsak a test pihen meg, de a szem, s vele a lélek is.  

Komáromi Kata 3-4 éves ovis lehetett, amikor váratlanul azt mondta a szüleinek:

– Ékszejész leszek.

A szülők ezt természetesen úgy értették, hogy „építész” leszek. Mi mást is mondhatott volna egy építész házaspár első gyermeke? Kata édesanyja ugyanis nem más, mint Thoma Emőke, az ismert Ybl-díjas építész, és az édesapja (a sajnos már elhunyt Komáromi Péter) is építész volt. Gyorsan elárulom, hogy a házaspár második gyermeke, Komáromi Tas is építész lett, s ha még nem unják a sok építészt, slusszpoénként hadd jegyezzem meg, hogy  Kata élete párját úgy hívják, hogy Dely György, aki szintén építész, méghozzá Ybl-díjas ő is.

– Ékszejész leszek – ismételte meg a kis Kata, és csak a zongoraművész nagymamája értette meg a kifinomult hallásával, hogy a kislány azt közölte:

– Ékszerész leszek.

És az lett, eltántoríthatatlanul, soha meg nem fordult a fejében, hogy más hivatást válasszon. Hogy miért éppen „ékszejész” akart lenni kisgyermekkorától fogva, azt az egri Dobó utcában lévő ötvös műhelyében igyekezzük közösen megfejteni. A zongoraművész nagyi azon megjegyzésére, hogy „de hát, te még nem is tudod, mit csinál egy ékszerész”, az ovis kislány azt válaszolta:

– Dehogynem tudom: hát kojonát.

Kata szerint a titok nyitja az lehet, hogy a kislányokat óvodás korban bámulatba ejti az ékszerek csillogása, elvégre titokban minden kislány királykisasszony, képzeletbeli aranykoronával  a fején.

– Igen, talán tényleg az aranykorona fogott meg, de igazából nem tudom az okát, mindenesetre, mióta az eszemet tudom, nem is érdekelt más foglalkozás – meséli. – A szüleim nem várták el tőlem, hogy az ő hivatásukat válasszam, hagytak szabadon kiteljesedni, úgyhogy az általános iskola után jelentkeztem a budapesti „kisképzőbe”, de sajnos nem vettek fel. Egerben leérettségiztem, s ezután végeztem el Budapesten az arany-ötvösműves szakot a Szolgáltató- és Kézművesipari Szakképzőben.

A műhelyben ott sorakoznak a szakkönyvek is, ezeket böngészve tudom meg, hogy létezik „Drágakő Biblia”, ami Katának két kiadásban is megvan, de a polcon más szakkönyveket is látok, figyeljenek csak, milyen elméleti forrásokból dolgozik egy ötvös-aranyműves: Nemesfémipari zsebkönyv; Gyöngyök könyve; Szelencék titkai; Az acélok és a vas hőkezelése; Ötvösművek; Forrasztás; Vésnök díszítőrajzok; A magyar nép díszítőművészete; Az aranyművesség története; Jelek, szimbólumok; Régi magyar ékszerek; Zománcművesség; A gyémántról; Az arany országai; Drágakövek; Díszes nyergek, lószerszámok; Divatékszerek; A gyémánt története és így tovább.

Az ötvös műhely egyébként más kincseket is rejt, s ezek maguk az ötvös szerszámok, amelyeknek a nevét és rendeltetését nem ismerem, de mindig is érdekelt, hogy egy aranyműves milyen eszközökkel dolgozik. Amikor erről kérdezem, Kata fölnevet:

– Az emberek általában azt hiszik, hogy nemesfémekkel, arannyal és drágakövekkel dolgozni valamiféle fehér kesztyűs női munka, és kivételes tisztasággal jár, ami az elkészült ékszerekre igaz is, csakhogy én a nap végére leginkább úgy nézek ki, mint egy bányász, aki most jött ki a föld alól.

A műhelyben, a hozzá tartozó galériában és a kávézóvá alakított belső udvaron minden Kata ízlését és kreativitását dicséri. Miközben azt igyekezzük megfejteni, hogy miért éppen ötvös-aranyműves lett belőle, egy olyan üvegpultra téved a tekintetem, ahol a halloween ünnephez kapcsolódó, nagyon különös formájú és rejtélyes ékszereket pillantok meg. Kata elkapja a pillantásomat és azt mondja:

– Hát igen, ezek a halloweenes ékszereim is olyan fázisban készültek, amikor megborul az elmém.

Kérdőn nézek rá, mert nem tudom megborult elmével elképzelni, mire azt magyarázza:

– Arról van szó, hogy a rutinmunkákba belefáradva általában beindul az agyam valami érdekesebb inspirációra. Ilyenkor minden mást abban a pillanatban félreteszek, és a saját „elborultságommal” kezdek foglalkozni, különben nem nyugszom le. Ráadásul, ilyenkor teljesen lényegtelen, hogy amit elborult elmével megcsinálok, az vajon szép vagy nem szép, kinek tetszik és kinek nem, az a lényeg, hogy ami belülről feszít, annak ki kell áradnia. S minél jobban belemélyedek, annál jobban elmerülök a saját világomban, úgyhogy van egy pillanat, amikor gátat kell vetni az áradásnak, mert akkor csak a saját dolgaimat csinálnám, semmi mást.

S hogy mik azok az említett rutinmunkák, amiktől ennyire el tud fáradni?

– Elsősorban az ékszerjavítás – válaszolja –, amiről nem mondanám, hogy nem szeretem csinálni, pláne akkor, ha régi ékszerről van szó, ami a szemem előtt változik vissza eredeti szépségébe. De sajnos az elmúlt években elárasztották a világot azok az ékszerek, amelyeket én egyszerűen csak úgy hívok, hogy nem korrektek. A nem korrekt ékszereket szinte lehetetlenség megjavítani, elvégre, amikor készülnek, talán éppen az volt a cél, hogy ne is lehessen őket javítani, mert ez újabb és újabb vásárlásra ösztönzi az embereket.

A „nem korrekt ékszerek” példájára azt hozza föl, hogy Kínából elterjedt a belül üreges karikagyűrűk „divata”, amelyek igen könnyen törnek és igen nehezen javíthatók. Ő maga tartózkodik ettől, sőt, a pandémia egyik pozitív hozadékának azt tartja: a magyar ötvösművészek „összezártak”, s igyekeznek felvenni a harcot a külföldről beáramló – nevezzük továbbra is így – nem korrekt ékszerek divatjával. A küzdelem lényege természetesen a minőségi alapanyag és a minőségi művészi munka. Ehhez pedig olyan minőségi szerszámokra van szükség, amiket Kata műhelyében látok. A különböző fogók, satuk, reszelők és kalapácsok rendeltetését el tudom képzelni, de itt vannak olyan furcsa, fogaskerekes „izék” is, amikről meg nem tudnám mondani, hogy mire valók.

– Nincs ezekben a szerszámokban semmi különös – magyarázza Kata –, hiszen az ötvösmesterség több ezer éves, szóval ezek a szerszámok, még ha nem is ebben a formában, de bizonyosan régen is léteztek. Anyagelőkészítő munkára való a satu, és mellette ez a fogaskerekes szerszám a henger, ezzel tudom vékonyítani az ezüstdrótot. Addig hengerlem, amíg a kellő vékonyságú méretet el nem éri, aztán fogom ezt a lyuggatott fémlapot, és egy dróthúzó fogóval áthúzom rajta a drótot, hogy elérjem a megfelelő átmérő-méretet. A fémlapon ezeknek a lyukaknak a belső széle gyémántbetétes, hogy megfelelően kemény legyen a fémekhez.

A munkapad mögött látok egy másik műhelyasztalt, ezen is van egy rejtélyes szerszám, ami lényegében egy igen erős heveder, amely egy meghajtó kerékhez van rögzítve.

– Ennek a beszerzésén vagy húsz éve gondolkodtam – mondja Kata –, mert évente csak egyszer-kétszer van rá szükség, de olyankor persze, nagyon. Ez is egy dróthúzó, de ez a nagyon vékony drótok előállítására való, s ezeket már nem volnék képes a dróthúzó fogóval áthúzni a gyémántbetétes lyukakon, ezzel a kerékmeghajtású hevederrel viszont gyorsan megy.

Miközben a műhelyben nézelődöm, kitárgyaljuk azt is, hogy szerinte személyiségfüggő-e, hogy az ember sárga aranyat, fehér aranyat vagy ezüstöt hord, mire határozottan megrázza a fejét:

– Azt hiszem, már eléggé sok tapasztalatot szereztem ezen a téren, és szerintem ez nem a személyiségünktől, hanem az életkortól függ. Kamaszként ki nem állhattam a sárga aranyat, s azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül. Mostanában azonban egyre jobban tetszik, olyannyira, hogy azokat az ezüstékszereket, amelyek most rajtam vannak, el fogom készíteni aranyból is.

Kata ugyanis természetesen a saját maga által készített ékszereket hordja. Egyedi stílusát a tekergő növényi indákhoz hasonló formavilágról lehet megismerni, valamint arról, hogy nagyon szeret a növényi minták közé állatfigurákat rejteni. Amikor megkérdem tőle, hogy ezt az ornamentikát tudatosan fejlesztette-e ki, Kata azt feleli:

– Ez ugyanolyan ösztönösen jött, mint az, hogy ékszerész leszek.

Nem hagyom annyiban, tovább faggatom arról, hogy milyen hatások érték gyermekkorában, talán az erdőt járta a szüleivel, vagy maga a természet az, ami ennyire lebilincseli? Kata eltűnődik, s azt mondja:

– Nem az erdőt jártuk, hanem Eger utcáit, emlékszem, hogy kiskoromban milyen sokszor megnéztük a Fazola-kaput, máig bennem van az a megdöbbenés, hogy vasból hogyan lehetett ilyen finom formákat kreálni, szóval…

És ekkor elakad a hangja.

– A Fazola-kapu! Erre most jöttem rá!

Én is a homlokomra csapok:

– Tényleg! A Fazola-kapu mintáira hasonlítanak az ékszereid!

Ennek a megfejtésnek aztán olyan gyerekesen megörülünk,  mint két ovis, akik megfejtették a világ teremtésének titkát.  A közeli Kossuth Lajos utcában, a Megyei Önkormányzat főépületében látható Fazola Henrik XVIII. századi lakatosmester remekműve, a kovácsolt vasból készült kapu, amely csaknem 250 éve ejti ámulatba az embereket.

– Nahát, mire nem jó egy beszélgetés egy újságíróval! – mormogja Kata, mire csak helyeselni tudok: igen, nem hiába létezik az interjú műfaja, annak ugyanis éppen az a dolga, hogy mélyre fúrjon. A lélekbe bele. És még csak dróthúzó fogó sem kell hozzá.

Ha biztosan látni szeretnéd a viszont.hu posztjait,

  1. akkor a Facebook oldalon a fej részben klikkelj a jobb oldali három pontra!
  2. Ekkor megjelenik egy legördülő menü, ahol a “Követési beállítások”-ra kell kattintani,
  3. itt pedig a “Kedvencek”-re, végül legalul a kék “Frissítés” gombra és ezzel kész!

Ezután a posztjaink a a hírfolyamodon feljebb fognak megjelenni és nem maradsz le róluk. Köszönjük, ha így teszel, ezzel nagyon sokat segítesz nekünk! Cserébe ígérjük, hogy a korábbiaknál is érdekesebb írásokkal fogsz találkozni!